Szerémi György emlékirata

Tartalmilag a legszínesebb, izgalmas olvasmány Szerémi György emlékirata, vagy ahogy ő nevezte, Epistola de perditione Regni Hungarorum (Emlékirat Magyarország romlásáról). A jobbágyszármazású Szerémi a századforduló előtt születhetett a szerémségi Kamoncon. II. Lajos, majd János király udvari káplánja volt. Magasabb egyházi méltóságra sohasem emelkedett. Az életéről szóló utolsó ismert adat szerint 1548-ban a bécsi egyetemre iratkozott be.

Visszaemlékezéseit 1545–1547 között vethette papírra "Antal erdélyi prépost" (Verancsics) számára. A nyers, szókimondó modorban, rendkívül rossz latinsággal készült írást a magyarul nem tudó olvasó helyenként meg {285.} sem érthette. A feljegyzések, V. László koráig visszapillantva, részletesebben a 16. század első évtizedétől 1543-ig követik az eseményeket. Szerémi nem rendszeres, folyamatos történetet írt, hanem jeleneteket, epizódsorokat elevenített meg. Magasabb rendű történeti összefoglaláshoz sem elegendő képzettsége, sem az eseményekben megfelelő tájékozottsága nem volt. Előre elhatározott céllal évtizedeken át tudatos anyaggyűjtő munkát sem végzett, hiszen emlékirata nem saját maga által érlelt történetírói szándékból, hanem Verancsics felszólítására készült. Bizonyos azonban, hogy egykori értesüléseit és élményeit közvetlenül visszaemlékezéseinek leírása előtt és alatt gyűjtött anyaggal is kiegészítette. De nem a hiteles történeti adatok rögzítésére törekedett, ezeknek jó részéhez alig is férhetett volna hozzá, hanem a történeti eseményekről és személyekről szállongó közvélekedést próbálta megörökíteni. A mozgékony, beszédes, alacsonyabb társadalmi osztályokkal is kapcsolatot tartó Szerémi igen alkalmas volt arra, hogy az emberek véleményéről, ítéletéről, gondolkodásáról és hiedelmeiről tájékoztatást szerezzen, s a közhangulatot kifejező mindenfajta megnyilatkozást, a mendemondákat, híreszteléseket feljegyezze. Ez munkájának igen nagy érdeme, még akkor is, ha egyes epizódokat maga talált ki. Szerémi tolla nyomán valóban megelevenedik a Mohács körüli évtizedek élete, amelyben a szigorú valóság mellett ott kavarognak a legfantasztikusabb elképzelések, pletykák, jóslatok, babonák és hajmeresztő rémtörténetek.

Szerémi pongyola stílusa ellenére is rendkívül szuggesztív író. Vaskos valóságábrázolással, kitűnő megjelenítő erővel adja elő nem mindig hiteles, de annál érdekfeszítőbb történeteit, Kissé egzaltált egyénisége szinte kedvteléssel színez ki mindent, ami feltűnő, szenzációs. (Mátyás király, II. Lajos "meggyilkolásáról" szóló híresztelések; hogyan kémlelte ki a szultán álruhában az úrnapi körmenetben Budát stb.). Elbeszélő erényein kívül persze vannak kevésbé előnyös tulajdonságai is, pl. naiv tudálékossága, saját személyének indokolatlan előtérbe helyezése (minden bekövetkező eseményt előre megjósol, állandóan tanácsokat osztogat a vezetőknek stb.).

Visszaemlékezései arról tanúskodnak, hogy a Mátyás-kultusz mélyen élt az alsóbb osztályokban is. Ezek azonban nem a nagyság és dicsőség megtestesítőjét, hanem mindenekelőtt a mágnások megfékezőjét, a haza és a kisemberek oltalmazóját látták a nagy királyban. Ők az erős központi hatalom hívei. A jobbágyivadék Szerémi emlékiratából tör elő legélesebben a vád, hogy az ország összeomlásáért az egymást eláruló, gyilkoló főurak a felelősek.