A magyar nyelvű emlékiratok

Szerémi latin nyelvű feljegyzései mellett a Verancsics-hagyatékban néhány hosszabb-rövidebb, magyarul írt visszaemlékezés is fennmaradt. Köztük a legterjedelmesebb az ún. Verancsics-évkönyv, amely a 16. század elejéről 1566-ig évrendben adja elő az eseményeket. Több ismeretlen szerző munkájából állíthatta össze valaki Verancsics környezetében. Annak a néhány lapra terjedő "emléközet"-nek viszont Bornemisza Tamás budai polgár volt a szerzője, amely arról számol be, miként hiúsult meg 1541-ben Izabellának az a terve, hogy a városi magisztrátus segítségével Budavárt Ferdinánd kezére játssza.

{286.} Az Landor Fejirvár elveszésének oka e vót és így esött című munka oknyomozó módszerrel, céltudatos történetírói műgonddal megszerkesztett monográfia. A művet száz év óta Zay Ferenc (1505–1570) szerzeményének tekintik, bár ezt kellően még senki sem bizonyította, igaz, hogy nem is cáfolta. Zay délvidéki származása, humanista képzettsége, Verancsicscsal való közvetlen kapcsolata (követtársa volt 1553–57-ig a portán) a föltevést csak valószínűsíti, de bizonyítéknak nem elegendő. Ha valóban ő volt az író, akkor viszont e mű egyik helyén tett hivatkozása szerint nem ez volt egyetlen történelmi munkája, amit egyébként eme írásának kiforrott műalkotás-jellege is alátámaszt. Szerkezetileg teljesen Brodaricsnak a mohácsi csatáról készített monográfiáját utánozza. Az előadás itt is két részből áll. Az első és nagyobbik az előzmények, okok, indítékok lélektanilag is alátámasztott fejtegetése, a második magának az ostromnak leírása. Az oknyomozó részből ezúttal is az a tanulság visszhangzik, hogy a főrangúak országvesztő nemtörődömsége és torzsalkodása, főként a nádor (Báthori István) és az erdélyi vajda (Szapolyai János) hatalmi féltékenysége juttatta 1521-ben török kézre azt a várat, amely a szultán számára Magyarország kapuja volt. Stílusa, modora higgadt, szenvedélymentes, akárcsak Brodaricsé, de – a nyelvi okokból érthetően – kevésbé tömör. A humanista stílusjegyek, a latinos körmondatok, a szereplők szájába adott orációk a 16. századi magyar nyelven írt történeti monográfiában is kiütköznek, eleven bizonyságául annak, hogy ez az írás már magyar nyelvű humanista mű. Keletkezésének ideje az 1530-as évekre tehető.

Valamennyi ez időből való magyar nyelvű emlékirat közül a Mindszenti Gábor diáriuma öreg János király halálárul című hat leginkább szépirodalmi alkotásként. Ez a szinte történeti novellává kerekített visszaemlékezés ugyan nem Verancsics hagyatékában maradt fenn (másolata a 18. század végén Erdélyben került elő), de nem lehetetlen, hogy keletkezését az ő biztatásának köszönhette. Mindszenti Gábor talán annak az erdélyi Mindszenti-családnak a tagja, amelyből Zay Ferenc második felesége, Mindszenti Katalin is származott. Életéről azonkívül, hogy János király bizalmas belső emberei közé tartozott, semmit sem tudunk. Úgy látszik, magasabb közhivatali állásra nem emelkedett, s műveltsége sem haladhatta meg a deáki színvonalat. János király életének utolsó hónapjait nem sokkal annak halála után, a szomorú élmény hatása alatt írhatta le. Ura iránti ragaszkodással s meleg együttérzéssel kíséri az árulóival is megbékélésre kész, sírja felé hanyatló embert. A király egyéniségének rajza: belső rezignáltsága, megkeseredett humora, bölcs ironikus mondásainak összeválogatása, az utolsó hónapok eseményeinek leírása s közülük a baljóslatú előjelek kiemelése, majd a betegség és a vég tömör előadása, csupa olyan vonása ennek a munkának, amely megszerkesztett, irodalmi szándékú alkotásnak mutatja s nem a címben megjelölt diáriumnak, naplónak. Szerkezet-sémája Brodarics emlékiratáéval rokon. Az elbeszélés szinte csaknem minden mondata, jelenete az elmúlás hangulatát ébresztve, a műben olyan belső egységet teremt, amelyből ugyancsak határozottan érezzük a tudatos művészi megformáltságot. Mindszenti gondos, szép stílusa is hozzájárul ahhoz, hogy emlékirata a század legkiválóbb prózai írásai közt foglaljon helyet.

{287.} A reformáció évtizedeiben a humanista emlékírás kiváló képviselői közé tartozik még a kor nagy filológusa, Zsámboki János is; az ő munkásságát a következő fejezet tárgyalja. A század utolsó harmadáig virágzó humanista emlékirat a latin nyelvű nemzeti történetírás fejlődésében jelentős szerepet töltött be. Oknyomozó módszerével és a korabeli modern történetírás stílusának alkalmazásával előkészítette a Bonfini által elindított nagy nemzeti történeti szintézis folytatását. Forgách Ferenc és Istvánffy Miklós, akik a következő periódusban, a század utolsó harmadában ezt megvalósították, Brodarics, Oláh, Verancsics és Zsámboki kezdeményezéseit fejlesztették tovább.