Sylvester János

A tudatos irodalmi nyelvművelés terén a teljes tudományosság fokáig harmadik erazmista újszövetség-fordítónk, Sylvester János érkezett el. Alighanem kisnemesi család gyermekeként Szinyérváralján született 1504 körül; innen hozta magával szamosháti í-ző nyelvjárását is. 1526 októberében iratkozott be a krakkói egyetemre, ahol a korábban Kassán tanító Cox Lénárd volt a tanára; ő ismertette meg Sylvestert Erazmus műveivel és a három szent nyelvet jól ismerő erazmista tudós-ideállal. Filológiai felkészültségét 1529 nyarától Wittenbergben fejlesztette tovább. Melanchtont többször is mint "mesterünk"-et dicséri, Luthert azonban meg sem említi. Sylvesterre nem a reformátor, hanem a humanista tudós volt nagyobb hatással; az 1540-es évekig semmi jele, hogy a reformáció híve volna. 1534 tavaszán Nádasdy Tamás sárvári udvarában vállalt tanítómesterséget. Patrónusa nemcsak nevelői, hanem irodalmi terveinek megvalósításában is támogatta: munkái kinyom-{299.}tatására – mint láttuk – könyvnyomtató műhelyt állíttatott. Sylvestert, az erazmista tudóst a sárvári iskolamesterség azonban nem elégítette ki; Nádasdy közbenjárására Ferdinánd 1543-ban kinevezte a bécsi egyetem héber tanszékére. Később görögöt, majd históriát adott elő. Az utolsó adat róla 1551-ből való, ekkor még Bécsben tanított, ezentúl azonban nyoma vész.

Életműve, az Új Testamentum magyar nyelven, mellyet az görög és diák nyelvből újonnan fordítónk, az magyar nípnek keresztyén hütben való íppülísíre (Újsziget 1541), egy évtized munkája s a nyomtatással való hosszú vesződség után jelent meg saját műhelyében. Erazmista szempontú újszövetség-fordításának tervét alighanem már krakkói tanulmányai óta dédelgette magában. Luther példája, német nyelvű bibliafordítása – bár nem ezután igazodott – szándékában csak megerősítette. Filológiai felkészültsége, a három szent nyelvben való jártassága egyaránt alkalmassá tette őt arra, hogy fordítása megfeleljen az erazmusi követelményeknek: a filológiai kritikával ellenőrzött eredeti gondolat hűséges és szabatos tolmácsolásának. Az újtestamentum Vulgata-szövegét nem tekintette egyedül helyes szent szövegnek, de annak a Müncheni-kódexbeli magyar szövegét (lehetséges, hogy a kódex ebben az időben Nádasdy tulajdonában volt!) vagy ennek valamely más, azóta elveszett másolatát ő is felhasználta, akárcsak Komjáti és Pesti. Míg azonban Komjáti csak részben, Pesti egészen Erazmus latin fordítását követte, Sylvester az eredetibb görög szövegig nyúlt vissza. Erazmus jegyzeteit és parafrázisait, mint amelyekből a "tisztább és őszintébb" tudomány világít, ő is beledolgozta a szövegbe. Fordításában tudatosan minden erejét a helyes értelmezésre fordította, s ebben méltó tanítványa mesterének.

A tudós fordítás kérdése elvi tekintetben is foglalkoztatta; egyik Nádasdyhoz írt későbbi levelében így emlékezik erről: "Különböző egyházi és világi írókból összegyűjtöttem ugyanis a helyes fordításnak mind az általános, mind pedig a speciális szabályait, és ezekből – szokásom szerint – összefoglalást készítettem, hogy ezek – ha írok, vagy beszélek – mindig kéznél legyenek. E szabályok ismerete nélkül senki sem boldogulhat e tudományágban, és senki sem alkothat e századhoz méltót."

Sylvester biblia-tolmácsolása valóban méltó lett a század tudományos igényeihez, de éppen azért, mert kínos gonddal ügyelt a pontos megértetésre, semmit sem bízott az olvasóra, gyakran vált terjengőssé, körülményessé. Álljon itt fordításából ugyanaz a részlet, amelyet már előbb Pesti Gábor átültetésében közöltünk, hogy egyúttal az összehasonlításra is módot adjunk: "Itíletvel mást ne kárhoztassatok, hogy tü es ne kárhoztattassatok, mert az minemű ítíletvel tisztek ítíletet másrul, ugyan ollyan ítílet títetik tü rulatok. Az melly mírtíkvel mírtek, ugyanazonval mírnek tünektek egyebek. Miírt nízed kediglen az te atyádfiának szemiben való kórószálat, az te szemedben való karószálat kediglen miírt nem viszed eszedbe? Avagy mikíppen mondod ezt az te atyádfiának, hadd vegyem ki az kórószálat az te szemedből es íme karószál vagyon az te szemedben? Te tettetes szentsígű ember vesd ki először az karószálat az te szemedből, es annakutánna fogod láthatni az kórószálat hogy kivegyed az te atyádfiának szemiből ..."

Erazmust, a választékos, elegáns stilisztát Sylvester már nem tudta követni. E tekintetben Pesti Gábort tömörebb, művészibb, sőt gyakran magyarosabb stílusa Sylvester fölé emeli. Ez utóbbi műve mégis fejlettebb, haladottabb {300.} amannál, mert Sylvester szövegkritikai, filológiai alaposságban minden bibliafordító elődjét meghaladta. Éppen e legmagasabb filológiai igényesség vezette őt el a teljes nyelvi tudatossághoz, és ama művekhez, felfedezésekhez, amelyek a biblia fordítása közben, mintegy annak melléktermékeként születtek meg.

Ilyen a Grammatica Hungarolatina (Magyar–latin nyelvtan), (Újsziget 1539) is, amely nyomtatásban megelőzte az Új testamentumot, s annak átültetése közben keletkezett. (Nem ez volt első terméke a nyelvek és a nyelvtan iránti érdeklődésének: már 1527-ben, krakkói diákoskodása idején, bizonyára Vietor nyomdász megbízásából, magyar értelmezésekkel látta el Hegendorf Rudimenta grammatices Donati (A Donatus-féle elemi nyelvtan) és Heyden Puerilium colloquiorum formulae (Gyermeki beszélgetések, példákban) című latin nyelvgyakorló könyvecskéit.) A tudós fordításhoz Sylvesternek a magyar nyelv szerkezeti sajátságait, annak a szent nyelvekhez, főképp a latinhoz viszonyítva egyező, illetőleg eltérő voltát önmaga számára is tisztáznia kellett. E vizsgálataiban segítségére voltak a krakkói és wittenbergi tanulmányai idején megismert lengyel és német humanisták, Zaborowski, Aventinus, Miobanus és Melanchton latin grammatikái. E lengyel és német munkák már felhasználták – korábbi olasz példák nyomán – az anyanyelvet a latin magyarázatára, ami kiindulópontja lett e nemzeti nyelvek latin grammatikai szabályok szerint történő rendszerezésének. Sylvester azonban e kereteket áttörve, a magyar nyelvre vonatkozó szabályait nem pusztán a latin nyelvtan magyarázataként, hanem mintegy önálló szerkezeti egészként illeszti művébe, azaz olyan magyar nyelvi jelenségeket (névelő, birtokos személyragok, tárgyas igeragozás) is rendszerez, amelyeknek nincs megfelelője a latinban. Sylvester latin grammatikája tehát egyúttal az első magyar nyelvtan is. Anyanyelvi rendszerezése még nem teljesen önálló mű ugyan – ilyet csak Szenci Molnár Albert adott ki először 1610-ben –, de igen határozott kezdeményezés e vonatkozásban. Munkájának jelentősége annak felismerésében és tudatosításában van, hogy a barbárnak vélt magyar nyelv éppúgy szabályokba foglalható, mint az ősi szent nyelvek, a héber, görög és latin. Nyelvtana bevezetésében e felismerésből teljes öntudattal vonja le azt a következtetést, hogy "ha hazai nyelvünkkel, e kinccsel – mely addig előlünk rejtve volt, s most először rátalálva feltártuk és napfényre hoztuk – élni nem vonakodunk, hamarosan (amint remélem és óhajtom) szegényekből dúsgazdagokká leszünk". Csak rajtunk áll, hogy a kiművelt nyelvekkel egyenrangú, irodalmi magyar nyelv megszülessen. Sylvester tehát elérkezett a magyar nyelvművelés programjának tudományos alapvetéséhez.

A filológus műfordító és nyelvtaníró számára természetesen elkerülhetetlenné vált a magyar helyesírás szabályozása is. Kinyomandó műveinek tudós jellege arra kötelezte, hogy a magyar nyelv sajátos hangjainak megfelelő helyesírási rendszert dolgozzon ki. Ehhez egyrészt a Huszita biblia (Müncheni-k.) mellékjeles rendszerű írásmódja, másrészt Zaborowskinak ugyancsak a Husz-féle helyesírási elveken alapuló lengyel Orthographiája (1512) szolgáltatta a mintát. Ezekre támaszkodva az általa kialakított jelkészletét tudatosan úgy szerkesztette meg, hogy abban minden hangnak külön jele legyen. Egy év-{301.}tizeddel később Heltai Gáspár részben Sylvester nyomán alakította ki a maga nagyhatású nyomdai helyesírását. Sylvester néhány hangjelölése (pl. az sz hangé) mai helyesírásunkban is tovább él.

Újszövetség-fordításában az olyan fogalmakat, melyeket a szövegben kellőképpen értelmezni nem tudott, a bibliai részek után külön fejezetekben magyarázott meg. Egész kis értekezéseket szerkesztett a mérőszerszámokról, a pénzekről, a betegségekről, s irodalmi szempontból különösen értékes a "nem tulajdon jegyzísben vett igíkrül" szóló stilisztikai fejtegetése a képesbeszédről és példázatokról. A példabeszédek szépségét és jelentőségét már Pesti is méltatta, Ezópus-fordítása latin előszavában, Sylvester most erről már magyarul értekezik. Fejtegetéséből a magyar költői nyelvről tett megfigyelését emeljük ki: "Az illyen (képes) beszídvel telt az szentírás, mellyhez hozzá kell szokni annak az ki azt olvassa. Könnyű kediglen hozzá szokni az mü népünknek, mert nem idegen ennek az illyen beszídnek neme. Íl illyen beszídvel, naponkíd való szólásában. 11 ínekekben, kiváltképpen az virágínekekben, melyben csudáihatja minden níp az magyar nípnek elmíjínek éles voltát az lelísben, melly nem egyéb, hanem magyar poesis. Mikor illyen felsíges dologban illyen alávaló píldával ílek, az ganéjban arant keresek, nem azon vagyok, hogy az hitságot dicsírjem. Nem dicsírem az mirül az illyen ínekek vadnak, dicsírem az beszídnek nemesen való szerzísit." A virágénekeket tartalmi szempontból, akárcsak prédikátor kortársai, ő is megvetette. Az ő humanista-filológus érdeklődése azonban a nyelvi kifejezés stílusszépségeit is felfedezte és értékelte a magyar világi műköltészet e korai termékeiben.

Sylvester nyelvi búvárlatainak egyik legmeglepőbb eredménye annak felismerése volt, hogy magyar nyelven is lehet antik időmértékes formában verselni. Kísérleteiben a humanista latin alkalmi költészet egy-egy műfaja szólalt meg magyarul. A latin verses summázatok mintájára három evangéliumhoz és az Apostolok cselekedeteihez disztichonban írt tartalmi kivonatai formailag nem sikerültek rosszul, de nem költői művek. Annál tökéletesebbet alkotott a verses ajánlás műfajának magyar változatában. Az újszövetség-fordítás híressé vált, Az magyar nípnek címzett ajánlásában ("Próféták által szólt rígen néked az Isten ...") az időmértékes sorok erőltetettség nélkül, tiszta ritmusban áradnak a gondolattal, s lelkesítenek az "örök életet adó tudomány" megismerésére. Zengőn szárnyaló, erőteljes és hibátlan disztichonjaihoz foghatót a 18. század végéig nem írtak magyar nyelven.

Felfedezése feletti örömében, 1540 vége felé, lelkendezve írta Nádasdynak: "ezután a keresztény nemzetek ... irigyelni fognak bennünket nyelvünk kiválósága miatt, amiben még utánozni sem tudnak. Melyik idegen nemzet ne csodálkoznék azon, hogy magyar nyelven a görögöt és rómait utánozva minden fajta verset lehet írni." Sylvester e szavaiból, akárcsak többi hasonló nyilatkozatából, büszkén árad a nemzeti öntudat. Pesti Gábor nyomdokain haladva, annak legfőbb tartalma nála már nem a dicső múlt, mint Oláh vagy Zsámboki számára, hanem az édes anyanyelv. Innen fakad optimizmusa, a súlyos történeti megpróbáltatások között is a nemzetben való bizakodása. A humanista nyelvi patriotizmus az ő munkásságában teljesedett ki, nem véletlenül szerepelt nyelvtanának példámondatai között is: "ídes az hazának szerelme." Írói és kiadói tevékenységéről újszövetség-fordítását követően is vannak adatok (1547-ben Szegedi Lajos protestáns prédikátor zsoltárfordításáról ír {302.} gúnyos és megsemmisítő bírálatot Nádasdy felkérésére), de mindössze néhány – bécsi tanársága idején írt – erazmista szellemű latin alkalmi költeménye őrzi későbbi munkásságának emlékét.

Nagy alkotásának, a tudós újszövetség-fordításnak a hatása azonban tovább gyűrűzött, 1574-ben újra kiadták Bécsben, s egynémely tekintetben a későbbi bibliafordítók is felhasználták. A magyar nyelv sajátságairól szóló rendszerezését és az antik versformában tett kezdeményezését azonban csak a felvilágosodás idején értékelték igazán, főként Virág Benedek és Kazinczy, akik elődjüket, saját törekvéseik igazolóját látták Sylvesterben.

A nyelvművelés kérdése, elsősorban a helyesírás szabályozásának az ügye az erazmista fordítók protestáns kortársait is foglalkoztatta, bár nem annyira humanista tudós szempontból, mint inkább a reformáció terjesztésének sürgető gyakorlati szüksége következtében. Dévai Bíró Mátyás – szintén Nádasdy pártfogoltja –, a legelső reformátorok egyike, az 1530-as években ki is adott egy kis munkát a magyar helyesírás szabályairól. Pesti és Sylvester művészi igényű irodalmi-nyelvi programjának tudatos folytatója a reformáció legkiemelkedőbb s a humanista műveltséget is magába oldó írója, Bornemisza Péter lett. Élektra-fordításának (1558) utószavában szinte Pesti és Sylvester gondolatait folytatva hangoztatja: "Minden józan ítéletű ember előtt tudott dolog, hogy már néhány éve elkezdtek írni magyar nyelven, és ezt a nyelvet nekünk Cicero és minden műveltebb nép példájára napról napra mind súlyosabbá váló okokból, teljes erőnkből művelnünk kell." Újabb egynéhány évtized múlva a Bornemisza-tanítvány Balassi Bálint, a magyar reneszánsz nagy beteljesítője, Szép magyar komédiájának ajánlásában és prológusában már büszke önérzettel jelentheti ki: "Bizonyára mennyivel én tőlem ékesb igékkel lehetett olyannal csináltam ez komédiát ... az magyar nyelvet ezzel akartam meggazdagítani, hogy ösmerjék mindenek, hogy magyar nyelven is meglehetne ez, az mi egyéb nyelven meglehet ..." Az 1530-as évek humanista indításai így érnek be a század utolsó harmadára.