A hősi epika csírái

Hosszabb lélegzetű tiszta epikus költemény alig néhány akad a hazai latin alkalmi verselők munkái között. Ezek is elég későiek, a 16. század második feléből valók, és valamennyi egykorú hazai történeti eseményekről szól. Az epika e feltűnő szegénységének és egyoldalúságának okai az alkalmi verselés lényegéből következtek. Minthogy ez a filológus költészet nemcsak indítékában, hanem többnyire tárgyában és tartalmában is alkalomhoz kötött volt, a téma szabad alakítása, a teljesen költött epikum, a fantázia szülte elbeszélés idegen volt számára. Az antik vonatkozások, mitológiai jelenetek is csupán ráaggatott díszek voltak. Ezért csak a hitelt érdemlő történeti eseményeket merte tollára venni, ehhez viszont a próza alkalmasabb előadási formának bizonyult a versnél. Így tehát ritka a latin alkalmi verselők között az olyan szerző, mint Csabai Mátyás kassai iskolamester, aki megénekelte Eger 1552. évi ostromát és Dobó István hősiességét (Encomium arcis Agriae (Az egri vár dicsérete), Wittenberg 1556).

A legterjedelmesebb epikus alkotás ez időből Schesaeus Keresztély († 1585) meggyesi szász evangélikus lelkész Ruinae Pannonicae (Pannónia romlása) című 12 könyvből álló hexameteres eposz-kísérlete. Vergilius Aeneisének hatása különösen előadási mód és stílus tekintetében félreismerhetetlen a munkán, de sajnos, az eposzi kompozíció áldozatul esett Schesaeus történetírói szándékának. Fráter György és János Zsigmond korának történeti eseményeit hitelesen előadni és egyúttal költői művet alkotni – e kettős célját – nem sikerült harmonikusan megvalósítania. Az események elbeszélésében egyik fő forrása Tinódi Cronicája volt, s ő is inkább csak krónikát s nem eposzt írt. Vannak azonban költeményében kitűnő elbeszélő részletek, mint például Fráter György meggyilkolásának erőteljes rajza, vagy Kendi Anna tragikus szerelmi históriájának önálló novellává alakított előadása. Ez utóbbi különösen érdekes, mert Schesaeus a magyar nyelven később oly népszerű Gismunda és Gisquardus, illetőleg Eurialus és Lukrécia történetével rokon hazai témát teljesen a humanista elbeszélés modorában s egyúttal erkölcsi okulásul adta elő. Schesaeus szerény epikus kísérlete arról tanúskodik, hogy az igényes műepikának még latin nyelven sem voltak meg ekkor a feltételei Magyarországon.

A tisztán epikus alkotásokon kívül elbeszélő részletekkel, líraiakkal keverten más műfajokban is találkozunk. Epitalamiumokban, epicediumokban, de főként a panegyricusokban jelentkezik ez a kétlakiság: érzelmi hatást keltő, dicsőítő vagy elsirató célzatuk folytán a lírához, elbeszélő részeik folytán az epikához állnak közelebb. Az ilyen pseudo-epikai alkotások közül Sommer {309.} János Clades Moldavica (Moldva pusztulása), (Kolozsvár 1572) című, 15 elégiából álló ciklusa érdemel leginkább figyelmet. Ebben a társadalmi és vallási reformokkal kísérletező Heraklides moldvai vajda uralmát és bukását örökítette meg, 1561– 1565 között ugyanis az ő szolgálatában állott. Az átélt élmények, szenvedések, a meggyilkolt barátok feletti részvét és a kalandos események leírása az átlagos szerzemények fölé emelik ezt a lirico-epikus versciklust.

A hősi epika szempontjából hasznosítható elemek lírai versciklusokban, emlékversek tudatosan szerkesztett gyűjteményeiben is felhalmozódhattak. Azonos témájú költemények közös kiadására első ízben Buda eleste után került sor: Eck, Wernher és számos társuk az ország pusztulását siratták Pannoniae luctus (Gyászoló Magyarország), (Krakkó 1544) című kötetükben. A legérdekesebb és az epika fejlődése szempontjából is legjelentékenyebb gyűjtemény az ún. Zrínyi-album (De Sigetho, Hungariae propugnaculo ... (A Magyarországot védelmező Szigetvárról), Wittenberg 1587) volt, mely Forgách Imrének, a szigetvári hős vejének költségén jelent meg. Ebben a szigetvári Zrínyi Miklósról szóló latin költeményeket gyűjtötték egybe a gyász és megemlékezés jegyében, a diadalmas heroizmus dicséretére. A mintegy félszáz alkalmi költemény (epitáfium, epicedium, panegyricus stb.) legtöbbjét Wittenbergben tanuló magyar diákok írták, s bár túlnyomó többségük lírai jellegű, együttesen mégis a hősi eposzok levegőjét árasztják. Különösen érvényes ez Szikszai Hellopoeus Bálint († 1575) debreceni lelkész verseire, melyek egyike (Zrinyus, de se, ad proceres Ungariae (Zrínyi önmagáról, a magyar nemesekhez)) már formailag is epikus alkotás: a hős maga beszéli el benne az ostrom történetét. A Zrínyi-album versfüzére a "kereszténység védőbástyája" eszmének Szigetvárra alkalmazásával, Zrínyinek végzetes eposzi hőssé formálásával s a szigetvári eseménynek magyar győzelemként való értékelésével eposzi rangra emelte a szigetvári történetet, fontos szerepet töltve be ezáltal a magyar eposz előtörténetében.

A latin alkalmi műfajok tovább éltek és hatottak a következő periódusban is. Mintaadó szerepük mind a magyarországi szász, mind a magyar anyanyelvű irodalomban még hosszú ideig érezhető volt. A hazai mellett a külföldi latin humanista alkalmi költészet termékenyítő hatása is érvényesült különösen olyan válfajokban (pl. szerelmi költészet), amelyekben hazai latin példa szinte alig akadt. Balassi irodalmi mintái jórészt az európai latin humanista poézis termékeiben találhatók, Zrínyi eposza viszont számos központi gondolatát köszönheti a hazai latin alkalmi költészetnek. A 16. századi magyarországi latin humanista szépirodalom, közepes vagy gyenge színvonala ellenére is, nélkülözhetetlen fejlődéstörténeti szerepet töltött be a magyar nyelvű világi irodalom kibontakozásában.