Alkalmi költészet

Az 1520-as évektől kezdve mind jobban terebélyesedő humanista alkalmi költészet nevesebb művelőivel jórészt megismerkedtünk már a kor emlékíróinak és filológusainak sorában. Oláh Miklós és Verancsics Antal mellett többségük a polgári, kisnemesi eredetű tudós értelmiségből került ki, mint Eck Bálint, Wernher György, Gyalui Torda Zsigmond, Zsámboki János, Sylvester János. Hozzájuk csatlakozik még a történeti, illetve teológiai fő műveivel már a következő periódusba tartozó Istvánffy Miklós és Sommer János is, akik fiatalabb éveikben szintén érdemes művelői voltak a latin poézisnak. A felsorolt írók egyikének a munkásságában sem a latin költészet foglalta el a fő helyet; ez csak amolyan kiegészítő, de a tudós író rangjához kötelezően hozzátartozó része volt tevékenységüknek.

A lírai műfajokból elsősorban azokat művelték, amelyek egyrészt az emberi kapcsolatokat bensőségesebbé, szorosabbá tehették, másrészt a társadalmi, politikai és egyházi viszonyok bírálatát, megjavítását előmozdíthatták. A baráti érzelmek ápolására szolgált az üdvözlő vers vagy költői levél (epistola), amilyet a már korábban tárgyalt Pisótól kezdve Oláh Miklóson keresztül Zsámboki Jánosig szinte kivétel nélkül minden humanistánk írt hazai és külföldi társainak. Bennük többnyire sablonos udvariassági formulák, magasztaló szólamok halmozódnak, s csak ritkán tükröznek mélyebb egyéni érzést. Nemcsak a barátok, hanem még inkább az uralkodók, főrangú mecénások érdemeit, kiváló tetteit dicsőítő énekekben (panegyricus) igyekeztek fölmagasztalni (Istvánffy). Ezek a többféle változatban élő s többnyire elbeszélő részletekkel átszőtt vagy mitológiai jelenetekkel díszített hódoló költemények nem Janus Pannonius nagyszabású kompozícióihoz, hanem inkább Adrianus Wolphardus epigon költészetéhez hasonlíthatók. Ebbe a csoportba tartoznak az epikus jellegű házasénekek, s ennek rövidebb, líraibb változatai az epitalamiumok is (Zsámboki, Sommer). Igen kedvelt műfaj volt az elhunyt jóbarátot vagy más kiváló személyt dicsérő és elsirató gyászvers (epicedium) s ennek változata, a deák-irodalomból már ismert sírvers (epitáfium), amely az elhalt találó jellemzését sűrítette néhány sorba (Eck, Oláh, Zsámboki, Sommer, Istvánffy). A humanista epitáfiumból hiányzik a középkori megfelelőiben gyakori himnikus terjengősség, voltaképpen az epigramma egy válfajának tekinthető. Ez {306.} utóbbit a legnépszerűbb műfajként kell említenünk. A krisztianizálódott humanizmus szellemében nem gúnyos, csattanós martialisi változata, hanem a tudósokra, költőkre, közéleti személyekre írt dicsőítő epigrammák szerzése divatozott (Eck, Gyalui Torda, Verancsics, Oláh, Zsámboki). Alig jelent meg humanista munka, melyhez ajánló epigrammát vagy hosszabb ajánlóversek gyakran egész sorát ne nyomtatták volna ki, minthogy ezek száma szinte a szerző hírnevének, kiválóságának fokmérője volt. Kedveltté vált az epigrammák egyik fajtája, a kép alá írt vers műfaja, melyet Oláh és Verancsics honosított meg, s melyből az oly divatossá vált embléma-költészet fejlődött ki (Zsámboki). Verancsics például Melanchtonnak Dürer által rajzolt arcképe alá írt üdvözlő sorokat, benne jellemző módon csak a humanista tudóst látva. Az alkalmi költők repertoárjából nem hiányoztak a vallásos elégiák (Eck, Zsámboki, Istvánffy), a panaszversek (querela) és buzdító versek (adhortatio) sem (Eck, Sylvester). A különféle alkalmakra szerzett költeményeknek sokféle válfaja tenyészett ugyan, mégis a konvencionális, ismétlődő alkalomszerűség, a szokványos fráziskészlet, iskolásan megtanult formulák gyakran rutinos, de lélek nélküli alkalmazása következtében ezt az egész irodalmat inkább a mesterségbeli jártasság éltette, mintsem a költői, művészi tehetség.

Vérbeli költőnek még Zsámboki János sem nevezhető alkalmi verselőink közül, pedig ő mint poéta is elismert volt külföldön. Első verseit Xenophón-fordításának függelékeként adta ki (Δημηγοϱιαι (Könnyed csevegések), Bázel 1552). Legnagyobb részük klasszikus reminiszcenciákkal megtűzdelt, barátaihoz, ismerőseihez, tanáraihoz írt üdvözlő vers, költői levél. Közvetlenebbé csak akkor vált a hangja, amikor egy-egy római módra megült víg lakomát, Márton-napi dőzsölést, Vergilius születésnapját ünneplő poharazást énekelt meg. Vidámság azonban ritkán csendül ki verseiből. Vallásos érzése gyakran kapcsolódott össze a haza sorsa felett való aggodalmával. Ahhoz kérte az ég támogatását, hogy a politikailag és vallásilag is meghasonlott országban adjon egyetértést és erőt a török ellen. Habsburg-pártiságának megfelelően Pannonia ad Germaniam (Magyarország – Germániához) című költeményében a magyar–német sorsközösséget, a török elleni közös harc szükségességét hirdette. Poemata (Költemények), (Padova 1955) című kötetében, amelyet Bona Frigyesnek és Istvánffy Miklósnak ajánlva nyomatott ki, a szokványos üdvözlő verseken s az Oláh Miklóshoz írt ódai lendületű költeményén kívül az erényekről, eszmékről, életelvekről írt reflexiói között több igen szépen hangzó, bölcs sora akad. Legnagyobb sikerét Emblemata (Emblémák), (Antwerpen 1564) című kötetével aratta. Az olasz Alciatus 1552-ben megjelent hasonló gyűjteménye óta az embléma-vers, mely egy-egy rejtett értelmű kép jelentését magyarázza, rendkívül népszerűvé vált. Kötete olyan közkedvelt lett, hogy öt kiadást ért, s lefordították franciára és flamandra is. A szép metszetekkel díszített könyv néhány embléma-magyarázatát drámáiba Shakespeare is átvette. Zsámboki verseinek, főként az emblémáknak figyelemre méltó vonása a kései humanizmusra jellemző sztoikus bölcselkedésnek bennük való – európai vonatkozásban is korai – jelentkezése.

{307.} Az alkalmi humanista költészet, íróink különböző származása ellenére, meglehetősen egységes volt erkölcsi, társadalmi és politikai mondanivaló tekintetében. A keresztény vallásos érzés, mely a 16. század elejéig ritkán szólalt meg humanista műben, most szinte mindent – még nem vallásos tárgyú munkákat is – elárasztott, s ezek tekintélyes része éppen a reformáció eszméinek vált hirdetőjévé. A reformációval kapcsolatos elkeseredett viták azonban ebben a tudós poézisban nem találtak fórumot. A papos, tanáros szemérem viszont csaknem teljesen száműzte ebből a lírából a szerelmi érzést, ennek némi nyoma inkább csak a házasénekekben és egyes költemények epikus részleteiben fedezhető fel. Politikai szempontból katolikusok és protestánsok, főurak és polgárok továbbra is egyöntetűen a Jagelló-kori nemesi nacionalizmus bizonyos eszméit képviselték, ébren tartották a Mátyás-hagyományt, és a haza védelmére ösztönöztek.

A szétterebélyesedő latin nyelvű alkalmi költészet – hiszen az iskolában már a felsőbb osztályos tanulók is az efféle versszerzést gyakorolták – az anyanyelvű irodalom, illetőleg műköltészet számára sok szempontból mintaadónak bizonyult. Eltekintve attól, hogy a magyar nyelv irodalmi rangra a humanista filológia és fordítás-irodalom által emelkedett, az önállósodni készülő magyar nyelvű irodalomra a korabeli latin főképp tárgyi, tematikai és műfaji vonatkozásban hatott. A panegyricusok egyes motívumainak hatásával históriás énekeink tudósító csoportjában (Tinódi, Tardi) találkozhatunk. A magyar nyelvű házasénekek vallásos, oktató s epikus jellegű válfajai (Batizi, Nyilas Névtelenje stb.) és bensőségesebb lírai darabjai (Sziráki, Paniti) a hasonló latin alkalmi versek példája nyomán születtek. Részben a latin verses adhortatiók szolgáltak mintául a protestáns feddő- és intő-versek szerzőinek (Szkhárosi), sőt e műfaj szatirikus ágának is (Armpruszt asszonycsúfolója) humanista mintái voltak. A magyar panaszversek (Szkhárosi: Panasza Krisztusnak) a latin querelák rokonai; az egyéni vallásosság, a patriotizmus költői megnyilatkozásaihoz pedig szintén a humanista vallásos és hazafias elégiák adhattak indítékot (Bornemisza Péter).

De nemcsak általánosságban, műfaji mintaként hatottak a latin alkalmi költemények, hanem eszmeiség, költői képalkotás tekintetében is. A magyar énekekben nem egy olyan gondolatelem, allegorikus ábrázolás tűnik fel, amelynek eredete humanista irodalmi előzményekre vezethető vissza. Az a Tinóditól Zrínyi Szigeti veszedelméig közkeletű motívum például, hogy a törökkel szemben a keresztény hit védelmében elesett harcosok lelkét angyalok viszik a mennyországba – már a humanista alkalmi költőknél is fellelhető, így Oláh Miklósnak 1537-ben Bakics Pál halálára írt epicediumában.

Egyedül az antik, időmértékes versforma volt az, amely egy-két sikeres kísérlettől eltekintve, egyelőre mélyebb gyökeret verni nem tudott. Sylvesternek újtestamentum-fordítása élén álló himnikus szárnyalású disztichonjai és Vilmányi Libec Mihálynak Székely István krónikájához ugyancsak disztichonban írt magyar ajánlása ez időben még nem vezettek az antik formák elterjesztéséhez. A magyar dallamhoz kötött hagyományos hangsúlyos ének-vers uralmát nem tudták megingatni. Ez a magyarázata annak is, hogy a latin alkalmi műfajokból ekkortájt inkább csak azok példamutató hatása érezhető, amelyek magyar nyelvű változata énekes előadásban megszólaltatható volt, s amelyeknek lehetőleg már a középkorvégi deák-költészetben is volt előz-{308.}ménye. A verses levél, a dicsőítő ének, az üdvözlő és gyászvers bizonyos fajtái és a sírfelirat, valamint az epigramma magyar nyelven azonban csak a század végétől kezdve jelentkeztek, amikor a magyar műköltészetben vers és dallam kezdett véglegesen elszakadni egymástól.