A protestáns ének kezdetei

A reformáció ének-kultusza szorosan az istentisztelethez kapcsolódott és kezdetben folytatása volt a középkori katolikus himnusz-, illetve népének-költészetnek. Noha a reformáció az istentisztelet középpontjába a tanítást, az igehirdetést, a prédikációt helyezte, a szertartási és gyülekezeti éneklés jelentősége nem csökkent, sőt ez utóbbié nagymértékben növekedett.

A liturgiát a kezdeti protestantizmus nem törölte el, csak átalakította, s magyar nyelvűvé tette. Kialakult így a katolikus mise elemeiből egy sajátos protestáns liturgia, mely a pap, a kántor és a kar által énekelt, illetve recitált szövegek előadásából állt. Erre a célra – a középkori előzmény nyomán – zsoltárok, himnuszok, antifónák és reszponzóriumok fordításai szolgáltak, a himnuszok kivételével valamennyi prózában. Az ezekből összeállított "protestáns misekönyv"-et a misekönyv egyik középkori típusáról graduálnak nevezték.

Pontosan nem állapítható meg, mikor és ki állította össze az első protestáns graduált. De mivel ez nélkülözhetetlen volt a reformált egyházak számára, erre minden bizonnyal már az 1530-as években sor került. Nagy a valószínűsége annak, hogy az elsőt a történetíró Székely István nyomatta ki. Perényi Péternek ajánlott énekeskönyvéből (Krakkó 1538) ma már egyetlen példány sem ismeretes, de Bod Péter, aki még látta a kötetet, feljegyezte róla, hogy Székely ebben "magyarra fordította az ecclesiának régi deák hymnus nevezettel való énekeit". Mivel himnusz szóval a protestánsok is csak a szertartási énekeket nevezték, joggal gondolhatjuk Székely énekeskönyvét graduálnak. Hiteles feljegyzésből (Újfalvi Imre 1602. évi énekeskönyv-bibliográfiájából) tudjuk, hogy a szakramentarizmus hazai úttörője, Kálmáncsehi Sánta Márton is kiadott nyomtatásban egy graduált 1550 körül, de példányt ebből sem ismerünk. A legkorábbi fennmaradt graduál Huszár Gál 1574-ben kiadott énekeskönyvének első része, valószínű azonban, hogy az ebben olvasható himnuszfordítások Székely vagy Kálmáncsehi kiadására mennek vissza. Ugyanígy a 16. század végéről, illetve a 17. század elejéről fennmaradt számos kéziratos graduál-másolat is az első két nyomtatott graduál leszármazottainak tekinthető. E másolatok, melyek közül a legnevezetesebb a Batthyány-kódex (1580 k.), szoros rokonságban vannak ugyanis egymással és a Huszár Gál-féle graduállal.

{341.} A magyar protestáns énekköltészet a graduálba felvett himnuszok fordításával kezdődött. Természetesen csak azok a latin himnuszok jöhettek számításba, amelyek nem ellenkeztek a reformáció hitelveivel, a Máriáról és a szentekről szóló himnuszokat eleve kihagyták. A középkori himnusz-fordításokkal ellentétben a protestáns fordítók a szövegek "szentségét" általában nem tisztelték: viszonylag hű fordítások mellett, szabadon átköltött himnuszok s a reformáció teológiai álláspontját érvényesítő betoldások is bőven akadnak. Költői szempontból a graduálbeli himnuszok alig haladják meg a középkorvégi kódexek fordításainak színvonalát. Fejlődés leginkább a verselés tekintetében mutatkozott. Mivel e himnuszokat a pap, illetve a kántor énekelte, fordítóik jobban vigyáztak a kötött sorfajok szótagszámának megtartására, és gyakrabban, bár nem következetesen, alkalmazták a rímet. Ezeket a himnusz-fordításokat ugyan az 1630-as évektől kezdve a gyülekezeti énekeskönyvekben is rendszeresen kinyomtatták egészen a 19. századig, a magyar költészet fejlődésében mégsem játszottak különösebb szerepet, hiszen a hívők sohasem énekelték azokat, sőt a 17. században a református liturgikus éneklés ki is ment a divatból.

A fejlődőképes énektípust a gyülekezeti ének képviselte. Míg a középkor vége felé a katolikusoknál a népének inkább csak amolyan megtűrt szokás volt, addig a reformáció hirdetői egyik leghatásosabb propaganda-eszközükké tették, s igen fontos szerephez jutatták az istentiszteleteken. Az első időkben azonban a protestáns gyülekezeti ének is szorosan a középkori hagyományokhoz tapadt, s a reformátorok sem tartották szükségesnek azok összegyűjtését. Újfalvi Imre híradása szerint az 1560-as évek előtt nem is volt nyomtatott gyülekezeti énekeskönyv. A 60-as évekből fennmaradt énekeskönyvek anyagában azonban világosan megkülönböztethető az az archaikusabb, erősen középkori jellegű réteg: az ünnepekre rendelt énekek nagy része, amelyben a protestáns gyülekezeti ének legkorábbi, még az 1530-as évekből való termékeit kereshetjük. Egyes darabok eredetileg bizonyára még középkori katolikus népénekek voltak, de a korai protestáns énekszerzők új szerzeményei is eleinte csupán latin himnuszok, illetve vallásos cantiók fordításaiból, átdolgozásaiból állottak. Ezek költőileg általában kezdetleges alkotások, s még annyira sem emelkednek a középkorvégi népének formai színvonala fölé, mint a graduál-himnuszok. Nincsenek még meg bennük a reformáció énekeire olyannyira jellemző sajátos stílusjegyek sem, mint a biblikus hang, a polemizáló hajlam, a prófétai hevület.

Hasonlóképpen még csak a reformáció énekirodalmához való átmenetnek tekinthetjük az első név szerint ismert énekszerzőnek, a katekizmusával kapcsolatban már említett Gálszécsi Istvánnak a szerzeményeit, amelyeket ő (hangjegyekkel együtt) nyomtatásban is közzétett. Gálszécsi István 1524-ben a bécsi, 1526-ban a krakkói egyetemen tanult, utóbb Kassán volt iskolamester, s itt Batizi Andrást is tanította. 1532-ben beiratkozott a wittenbergi egyetemre. Hazatérve Gálszécsen a Perényi Péter által alapított iskolában tanított. 1540 táján Gyulán volt prédikátor, 1545-ben már nem élt. Kegyes énekekrül és keresztyéni hitrül rövid könyvecske (Krakkó 1536) című kötete – amennyire a könyvtáblákból kiáztatott töredékek alapján megállapíthatjuk – sem tartalmában, sem szerkezetében nem emlékeztet a későbbi gyülekezeti énekeskönyvekre; inkább a katekizmusokkal rokon, a reformáció hittételeire és {342.} a templomi éneklésre oktató tankönyvnek látszik. Perényi Péterhez intézett ajánlásában írja Gálszécsi, hogy "az szent írásból szerzék egyníhán ínekeket kössígnek tanításaírt". Minthogy pedig nemcsak Szent Pál mondása, hanem az emberi törvények szerint is érthető nyelvvel kell élni a szentegyházban: "ne láttassík tehát senkinek magyar nyelven való íneklís az szent egyházban szidalmazandónak lenni". Gálszécsi kijelentésében a 30-as évek humanistáinak a magyarnyelvűség mellett való öntudatos állásfoglalása párosul a reformátornak az anyanyelvű istentisztelet iránti követelésével. Gálszécsi énekei nem a legszerencsésebb alkotások: a töredékek lapjain Luther néhány énekének rímtelen verses fordítása maradt fenn, meglehetősen kezdetleges és éneklésre is kevéssé alkalmas formában. Egy-kettő ugyan bekerült közülük későbbi énekeskönyvekbe is, de hamarosan kikopott az újabb kiadásokból.

A reformáció ének-költészetének igazi fellendülése akkor kezdődött el, amikor Dévai, Ozorai, Farkas tanításai nyomán a magyar reformáció eszmevilága a mezővárosi polgárság igényeivel összeforrt, a reformáció harcos mozgalmi szakaszába lépett, s az ének-műfaj nemcsak az istentisztelet magyarráválásának, hanem a térítő propagandának is eszközévé lett. Ez az új agitatív protestáns ének már nem elégedhetett meg a középkori vallásos vers stílusával és verselésével. A himnuszok stíluselemeit ugyan kezdetben még hasznosítani tudta, fejlődése azonban nem a középkorvégi egyházi énekek hangján, hanem az ószövetség nyelvén a deák-költészet modorában, a késő-középkori világi költészet formai vívmányait értékesítve bontakozott ki az 1540-es években.