Az énekirodalom új vonásai

A saját hangjára rátaláló protestáns költészetben, főként eleinte, műfaji elkülönülés még sem tartalmi, sem formai tekintetben nem érvényesült határozottan. A tipikusan lírai (rövid) és epikus (hosszú) sorfajok még nem különültek el, miként a lírai mondanivaló sem vált még szét az elbeszélőtől. A gyülekezeti éneklésre szánt versek, hálaadások, könyörgések, ünnepekre írt dicséretek, halotti énekek, minthogy a közösség vallásos érzését tolmácsolták, ugyanakkor a lelkeknek a hitelvekben való megerősítésére is törekedtek, funkciójuknál fogva nem követeltek tiszta líraiságot, s bennük a didaktikus elem mellett igen gyakran túltengenek az epikus részletek. A legtöbb, legerősebb líraiság még a zsoltár-parafrázisokban és jeremiádokban csendült meg. A vallásos ihletű személyes lírát utóbb valóban a zsoltárok szabadították fel, s így vált költészetünkben az egyéni vallásosság tiszta lírája zsoltárszavúvá.

A reformáció mozgalmi, propagatív tendenciái ezekben az istentiszteleti célokat szolgáló líraibb válfajokban is érvényesültek. A protestantizmus úttörői azonban a deák énekszerzők gyakorlata nyomán továbbfejlesztették és a hitújítás szolgálatába állították a propagandaéneket is. Funkciójának megfelelően ez az énektípus igen sokarcú lett a reformáció évtizedeiben. A retorikusabb, líraibb programverstől, amelyben az epikus elem alig s legfeljebb csak rövid példázatként jelentkezik, egészen az egyetlen epikus tárgyat megéneklő, de hasznos tanulságokat is szuggeráló bibliai históriákig, egyikből a másikba átfolyó változatoknak egész sora szólalt meg. Műfaji meghatározásuk sokszor igen nehéz; általában két nagy csoportba oszthatók. Egyik a túlnyomóan {343.} intő-tanító tartalmú szerzemények, az ún. prédikációs-énekek csoportja, másik az elbeszélő jellegű vallásos históriáké. Ez utóbbiak túlnyomó része ún. bibliai história, de van köztük néhány más témájú egyházi história is. Funkcióját tekintve az itt említett valamennyi énektípus az egykorú gyakorlatban – főképp eleinte – prédikációt helyettesítő, pótló vagy kiegészítő szerepet töltött be, amint erre együttes gyűjteményes kiadásaik ténye és Bornemisza Péter 1582. évi énekeskönyvének ama megjegyzése utal, hogy ezek az énekek "prédikáció gyanánt oktatnak".

A protestáns teológiai felfogás szerint az ének feladata a biblia mondanivalójának, sőt lehetőleg szövegének tolmácsolása. Lírai, didaktikus, propagandisztikus és epikus énekeiknek témáit ezért a reformáció énekszerzői túlnyomó részben a bibliából merítették, énekeik jórészt a biblia szövegének parafrázisai. Mivel pedig a mezővárosi reformáció tanításai, történetszemlélete, gondolat- és képzetrendszere elválaszthatatlanul összefonódott az ószövetség világának felelevenítésével s tartalmi elemeinek aktualizálásával, az énekszerzők a biblián belül elsősorban az ószövetség könyveit aknázták ki. A gyülekezeti énekszerzésben a zsoltárok, a prédikációs énekekben a próféták írásai, a bibliai históriákban az ószövetség történeti könyvei kerültek előtérbe. Az énekszerzők átdolgozásaik során nemcsak az ószövetség gondolatait, tartalmát vették át, hanem a nyelvi kifejezés eszközeit, a stílus sajátságait is utánozták. A biblia nyelvének ódon szépsége, hasonlatainak, szóképeinek gazdagsága, stílusának kiforrott alakzatai, komor pompája és patétikus szárnyalása olyannyira hatalmába kerítette a reformáció költőit, hogy nemcsak a bibliából merített témáikban, hanem eredeti műveikben is a bibliás veretű stílus vált uralkodóvá.

A reformáció énekszerzőit nem költői, művészi ambíciók fűtötték, hanem a híveit istenhez vezérlő prédikátor kötelessége, illetve a nyáját minden ellenséggel szemben védő pásztor elszántsága. A bibliára támaszkodva, a próféták utódainak érezve magukat, rendíthetetlen elhivatottsággal és szenvedélyességgel hirdették a mozgalom programját. Igazi költőknek ugyan nem nevezhetők, de annak tudatában voltak, hogy irodalmat művelnek, s ezt – a deákversszerzés hagyományait folytatva – legtöbbje kifejezésre is juttatta azáltal, hogy önérzetesen hirdette írói mivoltát, s a versfők kezdőbetűiben vagy az énekek zárószakaszában igyekezett nevét, műve szereztetésének idejét, helyét és alkalmát is megörökíteni.

Az új típusú énekszerzés első jelentős terméke Farkas Andrásnak az előző fejezetben tárgyalt nagyhatású krónikás propagandaéneke, sokoldalú kezdeményezője és első bő termésű mestere pedig Batizi András volt.