A bibliai história virágzása

A lírai fogantatásúak mellett a vallásos énekeknek igen terebélyes epikus ága is tovább szélesedett. A Batizi és Sztárai munkásságából már ismert bibliai és egyházi históriáknak éppen az 1540–1550-es évekre esett legvirágzóbb korszaka. A századból mintegy hatvannégy vallásos história maradt fönn, ennek azonban csaknem háromnegyed része 1560 előtt keletkezett. Az 1550-es évek közepe után a század végéig új bibliai, illetve egyházi história már alig néhány született. E műfaj jó másfél évtizednyi virágzás után lassan elsorvadt. Amint a megfelelő prózai műfajok nyomtatásban terjedni kezdtek, újabb vallásos históriát már csak elvétve írtak. De ha újabbak már nem is keletkeztek, a meglevők még hosszú időn át tovább éltek s terjedtek, mégpedig a század utolsó harmadában főképp nyomtatott formában. Mint nyomtatott szövegeknek az élőszóval, dallammal való kapcsolatuk mind jobban lazult, s egyre inkább olvasmánnyá váltak.

Miként Batizinál és Sztárainál, a vallásos história többi művelői számára is az ószövetség "igaz" történetei szolgáltak legfőbb forrásként. Az ószövetség általános népszerűségén kívül ezt az is előmozdította, hogy a zsidó történeti könyvek regényes és tanulságos eseményeiben, kerek elbeszéléseiben a reformáció készen találta az olyan oktató, nevelő célzatú históriákat, amelyekre az újtestamentum apró epizódokból összeállított Jézus-életrajzában nem volt alkalmas elbeszélő anyag. A hatvannégy fennmaradt vallásos históriából ötven ótestamentumi tárgyú, s csak tíz újszövetségi (ennek csaknem a fele az utolsó ítélet borzalmait tárta a bűnösök elé), négy pedig újabb egyháztörténeti témát dolgozott fel.

A históriák legtekintélyesebb csoportja nyíltan propagandisztikus célzattal készült, azzal a tanulsággal, hogy a bálványozást, a hamis pápás vallást odahagyva, térjen mindenki az "igaz hitre", mert csak így remélheti sorsa jobbra fordulását, a törökön is csak így lehet erőt venni, s az örök boldogsághoz is csak ezen keresztül vezet el az út. Ilyen tanulságot vont le Fekete Imre protestáns {353.} deák Sámuel, Saul és Dávid históriájából (1546), Dézsi András debreceni prédikátor Judás Makkabeus történetéből (1549). Ugyancsak az istenbe vetett bizalmat és annak jutalmát példázta Kákonyi Péter hercegszőllősi prédikátor Asvérus királyról és Eszterről (1544), Baranyai Pál székesfehérvári prédikátornak Az tékozló fiúról (1545), Dézsi Andrásnak Izsák áldozatjáról (1550 körül), valamint Nagybáncsai Mátyásnak Józsefről (1556) szóló históriája. A szerzők maguknak is, másoknak is biztatást, vigasztalást kerestek ezekkel az énekekkel szenvedéseikben.

Van a bibliai históriáknak egy csoportja, amelyben a történet és a belőle levont tanulság célzata vallásos ugyan, de a tárgy és problematika valójában már általános társadalmi, erkölcsi érdekű kérdéseket érint. Ilyenek például azok az elbeszélések, amelyek azt bizonyítják, hogy a házasság isten rendelése. Batizin kívül Székely Balázs Szatmár megyei reformátor is megverselte egy bibliai házasság történetét, Tóbiás históriáját (1546), amelyet utóbb Dézsi András is megénekelt (1550). Az asszonyi erényeket és okosságot dicsérte a Küküllei Névtelen Abigail asszonyról (1560) szerzett históriájában. Az erős Sámson történetét viszont ketten is feldolgozták; Kákonyi Péter 1545 körül és Fekete Imre 1546-ban, az asszonyi hűtlenség példázására. Dézsi András Alevitáról (1549) írt históriájában a paráznaságot ostorozza, ugyanez ellen szól Békési Balázs gyulai deáknak a Szodoma és Gomora veszedelméről írt éneke (1559).

Ezek a témák valójában már a szórakoztatás irányába hajlottak, valamint az olyan történet is, mint Dávid és Betszábé históriájának Biai Gáspár temesvári énekszerző által készitett feldolgozása (1544), bár ez tanulságként azt említi, hogy ebtől kell megtanulnunk, miképp hadakoztak a régiek. Ugyanilyen hatásúak azok az énekek is, amelyekben a szerző a történetet szinte kivetkőztette bibliai jellegéből. Így járt el Kákonyi Péter Sámsonról szóló históriájában. Elbeszélését egyszerű emberi történetnek érezzük, amelyből hiányzik minden isteni beavatkozás. Sámsont egy sorba helyezi az antik hősökkel, mitológiai alakokkal: Hektórral, Achillesszel, Herkulessel. Felfohászkodásai Istenhez egy-egy nagy tette előtt, nem többek, mint a mesében az Istent segítségül hívó hősé. Mintha nem is bibliai históriát, hanem valamelyik antik hérosz csodás profán történetét pergetné le előttünk a szerző. Baranyai Pál Az tékozló fiúról szóló éneke – legköltőibben megírt, önálló invencióval kiszínezett bibliai történetünk– sem bibliai história többé, hanem valóságos modern mese. Reneszánsz novella egy tékozló királyfiról, aki víg cimborák és széplányok társaságában táncol, mulat, kártyázik városi bérelt palotájában, míg el nem veri minden vagyonát.

A bibliai témáknak efajta modernizálása nemcsak azt jelzi, hogy a prédikátor szerző a profán históriákhoz közelíti elbeszélését, hanem a világi énekszerzésnek a bibliai históriák megéneklőire kiható erejét is érzékelteti. A bibliai históriák (noha egy vallási mozgalom irodalmi propagandaeszközei voltak) hallgatóságra, olvasókra gyakorolt hatása nem a belőlük levont tanulságokban rejlett, hanem az elbeszélt események érdekes, regényes történetében. Ezzel akarva-akaratlanul érdeklődést ébresztettek a világi tárgyú történetek iránt is. A profán elbeszélések a históriás énekműfajban a bibliaiakkal egyidőben jelentkeztek ugyan, az 1550-es évek végéig a reformáció mégis a bibliaiak számára biztosította az uralmat.. Az 1560-as évek után azonban a vezető szerep már a profán tárgyú énekeké lett.