{354.} Az énekeskönyvek

E korszak vallásos énektermése már nyomtatott könyvekben terjedt, mivel az énekek többségükben előbb-utóbb bekerültek valamely protestáns énekgyűjteménybe. Ezeknek az énekeskönyveknek – egyházi rendeltetésük szerint – többféle típusuk alakult ki. Gálszécsi elszigetelten álló, inkább oktatás céljára szolgáló énekeskönyvét nem tekintve, a legkorábbi típus a graduál volt, melyről már megemlékeztünk. Az irodalom fejlődése szempontjából, mint láttuk, a graduáloknak nem sok szerep jutott. Annál több a gyülekezeti énekeskönyveknek.

A hívek vallásos áhítatának emelésére szánt templomi népének-gyűjtemény nyomtatásban talán először abban az énekeskönyvben öltött formát, amelyet Ujfalvi Imre szerint 1560-ban Huszár Gál adott ki, alighanem Isteni dicséretek és psalmusok címen, Melius Péternek szóló ajánlással. Ha Ujfalvi adata helyes, a kötetnek még Kassán kellett megjelennie. Példány ebből a kiadványból nem maradt ránk, tartalma azonban bizonyos mértékig azonos lehet Huszár Gálnak A keresztyényi gyülekezetben való isteni dicséretek és imádságok (Komjáti 1574) című újabb énekeskönyve gyülekezeti (II. rész) énekanyagával. Huszár Gál e gyűjteményének I. része, mint már utaltunk rá, graduált foglal magában. A gyülekezeti rész beosztása, az énekek elrendezése alighanem az 1560. évi kiadásét követi: elöl az ünnepekre szerzett dicséretek, prédikáció után mondandó énekek foglaltak helyet, aztán következtek a zsoltárok, alkalmi énekek és végül a halottasok. Az énekeknek ez az egymásutánja a lutheránusoknál kialakult énekrendet követte. Ilyen beosztású énekeskönyv volt az egyetlen példányban megmaradt ún. Váradi énekeskönyv (1566) is, mely 115 ének szövegét őrizte meg.

A gyülekezeti énekeskönyvek e "lutheránus" változata mellett kialakult egy másik, "debreceni" vagy szakramentárius (református) változat is, ami nemcsak egyes határozottan helvét hitelveket hirdető énekek felvételében jutott kifejezésre, hanem abban a nézetben is, amely szerint a zsoltárok minden egyéb emberi szerzeménynél előbbre valók, tehát a gyülekezeti énekeskönyvnek is az élére helyezendők. Melyik lehetett az első ilyen "debreceni" elrendezésű gyűjtemény, arról ma biztos adatunk nincs. Talán az a debreceni énekeskönyv, amelyre Ujfalvi Imre 1602-ben kiadott énekeskönyve előszavában mint "ez előtt negyven esztendővel nyomtatott"-ra, tehát 1562-ben megjelentre hivatkozik, már ilyen beosztású volt. Legalábbis erre következtethetünk a legrégibb "debreceni" elrendezésű, fennmaradt, Szegedi Gergely által 1569-ben kiadott Énekeskönyvnek ama megjegyzéséből, hogy ez "megöregbíttetett és megemendáltatott", azaz nem egyéb, mint bővített és javított kiadása egy ugyanilyen beosztású régebbi gyűjteménynek. Az előd aligha lehet más, mint az Ujfalvi által említett 1562. évi énekeskönyv, amelyet vagy Szegedi Gergely, vagy Melius, illetve ketten együtt rendezhettek sajtó alá. Az 1569. évi Szegedi-féle énekeskönyv, amely hosszú időre meghatározta a század folyamán még többször kiadott "debreceni" énekeskönyvek belső rendjét, 136 ének szövegét őrizte meg.

A graduálok és a gyülekezeti énekeskönyvek mellett a vallásos énekgyűjteménynek még egy harmadik típusa is született: a vallásos históriák és prédikációs-énekek alkalmi összeállítása. A templomi istentiszteleti éneklésen {355.} kívül az énekmondás egyéb alkalmai számára készült, nyomtatásbán közzétett első ilyen gyűjtőkötet az ún. Hoffgreff-féle énekeskönyv volt, mely néhány ének kivételével csupa bibliai históriát tartalmaz. A ma már csak címlaptalan, csonkult példányokból ismeretes könyvet 1554 végén vagy 1555 elején a kolozsvári Hoffgreff-nyomda betűivel adták ki, s irodalomtörténetírásunk a gyűjteményt a nyomdatulajdonosról nevezte el, holott a szász Hoffgreffnek az énekeskönyv megszerkesztésében aligha volt része. A bibliai históriákat és prédikációs-énekeket feltehetően valamelyik magyar protestáns prédikátor vagy iskolamester gyűjtötte össze és adatta ki, mégpedig azzal a céllal, hogy a bibliai könyvek szerint rendezett olyan énekanyagot tegyen közzé, amelyből Szkhárosi szavaival, "pap, deák, gyermek, hegedős nagy nyilván kiáltják'", hirdetik mindenkinek az isten igaz akaratát. A prédikációt pótló vagy azt helyettesítő s nemcsak vagy legalábbis nem elsősorban papok által felhasználható, szóban és kéziratban addig is terjesztett vallásos históriák és prédikációs-énekek kinyomtatása a gyakorlati igehirdetés szempontjából időszerű feladat volt, különösen addig, amíg prózában szerkesztett prédikációk nyomtatásban meg nem jelentek.

A reformáció mozgalmi szakaszának énekeskönyvkiadását mintegy lezárja Bornemisza Péter 1582. évi énekeskönyve, amely a protestáns énekgyűjtemények két legfontosabb típusét, a gyülekezeti népénekeskönyvét s a prédikációs-énekek és bibliai históriák gyűjteményét egyesítette egyetlen kötetben.

Az énekműfajt a 16. században – a deák énekszerzőkkel együtt – a reformátor-írók fejlesztették nagyarányú, népszerű, szinte egyeduralkodó költői formává. A műfajon belül ezzel egyidőben megkezdődött a különböző énektípusok, válfajok elkülönülése és a hangsúlyos verselés ama alapformáinak kialakulása, melyeknek uralma a régi magyar költészetben a 18. század végéig sértetlen maradt. Az a biblikus stílus, mely a reformáció énekköltészetében a szentírás nyomán fejlődött ki, erősen rányomta bélyegét a kibontakozó magyar költői nyelvre, s a zsoltáros hang hatása, hagyománya még a modern magyar lírában is érezhető.