{375.} Versei

Az irodalommal, költészettel korán eljegyezkedett, másként alig képzelhető el, hogy a külföldi tanulmányútra készülő diák olyan tökéletes szépségű énekkel búcsúzott volna hazájától, mint Bornemisza Siralmas énnéköm kezdetű verse.

Balassi előtti világi líránk igazi gyöngyszeme ez az 1550-es évek közepén, "jó Husztnak várában" szerzett búcsúének. A két felező tizenkettesből és egy 6+7-es osztású 13-as refrénsorból szerkesztett hat versszaknyi költeményben Bornemisza egyéni sorsának keserűségét vetíti elénk, de ebbe a 18 sorba a 16. századi magyar sors sűrűsödött össze. Nincs egyetlen gondolat, érzés benne, amelyet több száz soros énekeikben Farkas András, Tinódi, Szkhárosi és mások már ő előtte bő szóval el ne panaszoltak volna, sőt szokványosak a 12–13-as sorfajok is, amelyekből ez a remek kompozíció felépül, mégis a mélyről feltörő, fájdalmas sóhaj remegése varázslatos lírát áraszt belőle. Balassi lírájának egyik közvetlen ébresztője éppen nevelő mestere, Bornemisza lehetett, aki a hazai énekhagyományból a saját élményein és érzelemvilágán át tiszta lírát teremtett. Sajnos, ez egyen kívül Bornemiszának több világi éneke nem maradt ránk.

Többi szerzeménye már mind vallásos tárgyú. Közülük legkorábbi a még alighanem a búcsúének előtt, ugyancsak Huszton írt Szent János látásáról című szerzeménye a mennyország gyönyörűségeiről. Már mint Balassi János prédikátora Zólyomban, úgy látszik, oktatási célokra A teremtésről szóló bibliai részt szedte emlékeztető versekbe. Mint már két korábbi énekszerző, Dobai András és a Sarlóközi Névtelen, ő is megénekelte az utolsó ítéletet az újszövetségi könyvek alapján. Ennek Az ítéletről című éneknek szinte folytatása az Isten városáról, az mennyországról (1567) való éneke, amely nem egyéb, mint a Szent János látásáról címűnek átdolgozott, kibővített változata. Ezeket az énekeit saját maga minősítette "prédikáció gyanánt oktató" szerzeményeknek. Valamennyi akkor készült (1560-as évek), amikor ez a műfaj már hanyatlóban volt, s helyettük a prózai prédikációs irodalom hódított az olvasmányigényes közönség körében. Maga Bornemisza is felismerte ezt a szükségletet, s hamarosan átváltott a próza terére, amelynek egyik legnagyobb és legművészibb mestere lett. Vallásos énekeinek sorát az 1565–66 táján írt lírai hangulatú bölcsődalával, az Énekecske gyermekek rengetésére című darabjával zárjuk. Ennek újdonság-jellege tárgyában és céljában rejlik: a reformáció énekirodalmában ekkor még ritka és szokatlan jelenség az ilyen magánhasználatra készült alkalmi ének. Szerzeményét Balassi Jánosné Sulyok Anna nevére és tiszteletére írta.

Noha 1567 után éneket többé, úgy látszik, nem szerzett, az énekirodalom iránt azonban mindvégig megőrizte érdeklődését. A reformáció énekeit alighanem már ifjúsága óta tervszerűen gyűjtötte, s ez a gyűjtemény lehetett az alapja az Énekek három rendben címen 1582-ben kiadott, 276 énekszöveget tartalmazó kötetének. Szerkezetileg Bornemisza kiadványa első részében a gyülekezeti énekeskönyvek lutheránus változatát követte, lényegében átvette Huszár Gál 1574. évi énekeskönyvének második részét, de második és harmadik részében ugyanolyan anyagot ölelt fel, erősen kibővítve, mint az ún. Hoffgreff-féle énekeskönyv: prédikációs énekeket, bibliai históriákat stb. Ezek {376.} leggazdagabb gyűjteményét, többek között Szkhárosi Horvát énekeinek megőrzését Bornemiszának köszönhetjük.