Az Ördögi kísértetek

A postillák negyedik kötetében mintegy függelékként közzétett Ördögi kísértetek, amint azt már Bornemisza maga is világosan látta, túlnőtt a prédikációk keretein, s e felismerés következményeképpen ezt önállóan is kiadta (1578). Az Ördögi kísértetek első felében az ördög természetét, annak sokféle kísértéseit és az ezek ellen való védekezés módozatait fejtegeti, részben saját élményei, részben két – általa személyesen jól ismert, de meg nem nevezett – "főember" élete alapján. A második rész valójában példatár a mű első felében kifejtettek bővebb illusztrálására. Ez utóbbinak az anyagát részben külföldi forrásokból, elsősorban Johannes Manliusnak Melanchton előadásaiból összeszedett közhely-gyűjteményéből (Locorum communionum collectanea) és Carion világkrónikájából, részben pedig saját tapasztalataiból, megfigyeléseiből merítette.

Munkájával az volt a célja, hogy az ember szándékától sokszor független rosszra való hajlam – Bornemisza hite szerint az ördög – kísértéseit embertársai előtt feltárja, s ezáltal segítséget nyújtson nekik ezek leküzdésében, illetve a bűnök elkerülésében. Mivel a kísértetek elől szerinte senki sem menekülhet, az embernek állandóan harcolnia, tusakodnia kell az ördög ellen. Ebben a küzdelemben egyetlen szövetségese van: az isten, aki minduntalan keresztülhúzza a kísértő számításait, akadályokat támaszt a bűn elkövetése elé, vagy pedig megutáltatja az elkövetett bűnt, illetve példás büntetésről gondoskodik, s ezzel ösztönöz megtérésre. Bornemiszának ez a mélyen vallásos szellemű, de leginkább morális célzatú mondanivalója nem teológiai fejtegetés, racionális okfejtés keretében jut elsősorban kifejezésre, hanem az olvasott, illetve még inkább az életben tapasztalt, s főként önmagán megfigyelt valóságos, földi, emberi jelenségek, tények, történések bemutatása és elemzése által. Az a folyamat, melynek során postillái egyre több reális életanyaggal telítődtek, az Ördögi kísértetekben érte el tetőpontját, s ezáltal vált Bornemiszának ez a munkája félig-meddig már szépirodalmi alkotássá. Míg Heltai a mesék, Bornemisza a prédikációk példázatai felől érkezett el – nem szépírói szándékból – az önálló megfogalmazású széppróza megteremtéséhez.

Történetei nem kidolgozott, szélesen áradó elbeszélések, mint Heltai 99. meséje. Bornemisza a drámai sűrítésre, a lényeg tömör – gyakran túlságosan is rövidre fogott – kiemelésére törekszik. Heltai ördöghistóriáját például, melyet érthető módon nem mulasztott el könyvében előadni, mintegy fél {380.} lapnyi példázattá vonta össze. Az Ördögi kísértetek epikai részletei ezért inkább izgalmas novella- és regényvázlatok csupán, az írói ábrázolás sikeres erőpróbáira azonban így is kitűnő alkalmat nyújtottak.

Néha csak egy-két mondattal villant fel belső folyamatot, lelki töprengést, amikor például odaveti: "Balassi Menyhárt beszélte szörnyűségét az lator bujaságnak, hogy ő elein Budán, mikor az friss polgár feleséget elhozatná, az bűntétel után elutálá őket, és émelgett bele, gondolván egyebek is mint undokoskodtak vele. Azért nem fekhetett egy ágyba vélek, hanem elűzte mellőle és párnát hagyított neki. Amaz étten-étszaka mind elmorgott vele. És így is mérgét megmutatta Isten az latorságnak." Olykor viszont egyetlen lapon egész regényt sűrít össze, s közben bonyolult lelki konfliktusokat is kitűnően meg tud éreztetni; mint a zászlósúr és felesége történetében: "Az úr végre feleségét elunja és holmi paraszt és nemes leányokra és polgár asszonyokra ottan esze veszett mihent rájok tekintett. És sokszor nagy vétkekben ferteztetett: habár csak kocsin ment is folyóvíz mellől és látta, hogy a paraszt asszonyok az vizen mosnak, bár akárki ült volna is mellette és egyníhány ezer forintba járt volna tanácskodása, de azt elfelejtvén, elájult az mosóasszonyok lábára. Níha volt oly ki megszólította, mondván: mit bolondoskodol, most teneked amaz undokságra veszett eszed. Azt felelte: nem tudsz te ahhoz, nincs jobb, mint az mit kapdosva és ragadozva vehetek. Ezféle dolgaiért és egyebekért is az Úristen sokképpen ostorozta, de végre ezzel is, hogy szép fiai, leányi szinten olykor haltak meg, az mikor inkább örvendezne nekik. És mondta, hogy százezer forinton egyiket megváltotta volna. Ez ostor mellett végre ímily nagy ostor is szálla reá, hogy noha az felesége mindenkor jó erkölcsű volt, de egy olykor más úr, oly fajtalan mint az ő ura, megkedveli és csuda álnokul lassan lassan addig szoktatja hozzá, hogy az jámbor asszonynak esze vesz, és miatta elbolondul és éjjel-nappal nyughatatlan lesz, gondolkodván miképpen engedjen az latornak. Ezben mennyi nyögése, félelme, röttegése, viszont gerjedezése, kévánsága, szándéka, hol akarta, hol nem akarta, hol elindult, hol megtartózódott, mondok, ezek miatt mennyi nehezsége volt, senki megnem gondolhatja. Sokszor fírfiú ruhába éjjel öltözött, azt levetette, níha apáca ruhát hozatott, hogy ezbe menjen hozzája, és sok többképpen készült és el is indult az bécsi piacon hol éjjel, hol nappal, de az Isten mindenkor ellene állott. Végre kitudódott és miatta sokat sírt és ismét megtért az Úristenhöz. De azért az ura és ő is sokat gyötrődtek miatta, pironkodva ez világ előtt."

A két bemutatott példa azok közül való, amelyek az ördögnek bujaságra ingerlő mesterkedéseit illusztrálják. Mennyiségüket tekintve ezek állnak az első helyen Bornemisza könyvében. Utánuk rögtön a feudális uraknak a reformátoroktól annyit ostorozott bűneit, a fösvénységet és kegyetlenséget ábrázoló történetek következnek. Ezek előszámlálásakor Bornemisza a magyar mezővárosi reformáció legradikálisabb íróinak, Szkhárosi Horvátnak és társainak a hangján és indulatával ír, név szerint is felvonultatva a 16. század magyar "fejedelmei", a Bebekek, Balassiak, Perényiek, Török Bálintok, Móré Lászlók stb. vagyonharácsolását, népnyúzását, árulásait és az őket ért méltó büntetéseket. Ugyanaz a kemény társadalombíráló szándék nyilatkozik itt meg, mint Élektrájában, vagy postilláinak számos részletében, csak még élesebben, szinte fanatikus elszántsággal. Íme ítéletének egyik summázata, mely Heltai 99. meséje tanulságának továbbfejlesztéseként is felfogható: "Illyek {381.} sok bálványozó paráznák, sok tolvajló és dúló latrok, sok nyúzó, fosztó tiszttartók és urak, sok dőzsölő részegek, sok megvakult undok pogányok, kiket ugyan pórázon hordoz az ördög, mint tulajdonát."

A nyugat-magyarországi főúri birtokokon, nemesi életformában élő Bornemisza – az 1570-es években – magányosan, kissé anakronisztikusan, s kortársai szemében érthetetlenül ostorozta prófétai hevülettel az urak bűneit, nem pedig egy felfelé ívelő polgári mozgalom sodrában, mint az 1540-es évek feddő énekeinek szerzői. Leleplezéseinek az indítéka is eltér az övékétől: az ördög kísértéseinek, bűnre csábításainak bemutatásakor azért kerültek a legtöbbször éppen főurak Bornemisza tolla alá, mert a 16. század évtizedeiben a bűnökre ők szolgáltatták a legtöbb tanulságos történetet. Mert egyébként nem érvényesül az Ördögi kísértetekben személyválogatás vagy valamely osztály iránt táplált harcos elfogultság. Megkapja a magáét a zabáló, cifrálkodó polgár, az urai ellen lázadó paraszt (pl. Dózsa, Karácsony György), a csaló, parázna szerzetes, a részeges, buja prédikátor is. A legrészletesebben éppen két hozzá közel álló személy históriáját részletezi: az egyik egy öregedő családos férfi nemi kilengéseiről, a másik pedig egy homoszekszualis eltévelyedésben vergődő prédikátorról szól.

A két "főember"-nek "bőv szóval" leírt, élményi hátterű történetében különös erővel érvényesül Bornemisza készsége a lélektani, lelkiismereti problémák őszinte realitással való boncolására. Bornemisza, a reneszánsz-ember, nem a nagyvilág, a természet felfedezésére, meghódítására indult, hanem az ember rejtelmes belső világának a kifürkészésére. Ebből az olthatatlan kutatószenvedélyből születtek meg a magyar irodalomban a lélekábrázolás első művészi próbálkozásai. A legjobb lehetőséget erre önmaga szolgáltatta: saját bűneit, megkísérttetését és bűnhődését sem hallgatta el.

Az ördög kísértése Bornemisza számára a legszemélyesebb ügy volt. Érdeklődése is saját élményei alapján fordult a világban garázdálkodó ördög felé; önmagáról is elmondhatná, amit egy prédikátor-társának a szájába ad:" ezek miatt oly ájtatos az én tanyításom, mert amit mondok magamon megkostoltam és megérzettem mindeneket."

Állandóan szenvedett, gyötrődött a kísértések, az ördög háborgatásai miatt: "Tudok oly napot – írja a "rajta törtínt dolgok" között – hogy az sátán elkezdette az haragra, az szorgalmatosságra, az bujaságra való indítást, és ezekben ugyan oktalanul megbolondított volna, ha az Úr hozzám nem tért volna. Mert az nap jobbágyim ellenem felrohantak és morgottak velem és bócsóztak és kötözettek ok nélkül. Feleségem is azonba megháborított igen apró dolog miatt, és hol egyik, hol másik gyermekim szófogadatlanságokkal. Kikre fel indultam hogy verekedjem köztük, és azonba az Úr más gondolatot hozott és nem eresztett reá... Az napon könyvnyomtatóim reám részegedtek és velem ketődtek, könyvkötőim bócsóztak. Még az ebek is az tyukokat kergették es megölték ... Oskolamesterem es udvarló deákim étel felött szomorítottak ... Mindezek egyníhányképpen egy nap háborgattak, kikből eszembe vöttem, nyilván, hogy egy ördög nem gyözte volna ezeket, hanem ugyan sereggel futostak ellenem."

Irodalmi szempontból az Ördögi kísértetek legnagyobb újsága az írónak ez önmagát kitáró megnyilatkozása, kísérlete saját lelki életének, vívódásainak az elemzésére. Műve végső soron a szépprózának nem az objektívebb novellisz-{382.}tikus, regényes, hanem az önvallomásszerű, szubjektív változatához áll közelebb. A magyar irodalom fejlődésében két évszázadon át ez utóbbi vált uralkodóvá: a polgári haladás megrekedése folytán a Heltai által művelt regényes próza nem tudott tovább fejlődni, az uralkodó osztály belső konfliktusait átélő nemesi, arisztokrata írók viszont a vallomás- és önigazolás-jellegű memoár-irodalmat fejlesztették magas színvonalra. Bornemisza önvallomása ugyan még félig-meddig a postilla-műfaj keretében felejtkezett, formájában tehát még nem önállósult, önigazolásra pedig ő még nem törekedett, mégis a következő századokban kibontakozó önéletrajzoknak részben az ő műve volt akaratlan előkészítője. Az esztétikai szempontok távol álltak tőle, de írói elhivatottságánlak a tudata, az a kényszerítő erő, mely műve megírására hajtotta, az "édesség", melyet befejeztével érzett, s annak öntudatos hirdetése, hogy "ezt is a jövendő emberekért írom", csupa olyan kijelentése, amely bizonyos tekintetben a szépen-írás követelményét is magában foglalja.

Az "Úristentől izgatott", roppant nagy érdeklődésű és hihetetlen írói teljesítményekre képes Bornemisza, korának egyik legérdekesebb reneszánsz egyénisége, a humanista eruditio és a reformátori hivatás összeegyeztetése által megszabott keretek között mind a líra, mind a dráma, mind a próza terén egyaránt kiválót alkotott. Mint korábban említettük, nincs kizárva, hogy a Balassi-komédiának szintén ő a szerzője. Heltai is és Bornemisza is eljutott addig a határig, amíg a reformátor számára a reformáció irodalmi műfajain belül a világi szépirodalom irányába egyáltalán út vezetett. A magyar nyelvű irodalom elvilágiasodásának ők csak előkészítői lehettek, de ennek a fejlődésnek diadalra juttatói, betetőzői már nem a prédikátor-írók soraiból kerültek ki. Bornemiszának azonban ebben az előkészítésben személy szerint is igen nagy szerepe volt, mint Balassi János udvari papjának és Balassi Bálint nevelőjének.