A Postillák

Méreteiben is meglepően nagyarányú munkásságot fejtett ki Bornemisza a prédikáció-irodalom terén. E téren elődei Huszár Gál, Melius és Dávid Ferenc voltak, az ő száraz teologizáló értekezéseikhez viszonyítva azonban Bornemisza beszédei érdekes, színes előadások. A késő-középkor virágzó prédikáció-irodalma után a reformáció idején ezt a műfajt valójában Bornemisza teremtette újjá, ő fejlesztette nagy jelentőségű irodalmi formává, s lett annak kiváló mestere. Az általa művelt elbeszélő, oktató prédikációfajta az irodalmi fejlődés szempontjából, mint a magyar nyelvű világi széppróza előkészítője, nevezetes szerepet töltött be.

Bornemisza kb. 1567 óta kezdte postilláit összegyűjteni. Az első volt, aki az év összes egyházi ünnepére és vasárnapjára írt prédikációt, sőt ugyanarra a napra többet is. Így alkotta meg tizenkét év alatt (1567–1579) az első teljes postillagyűjteményt, amelyet öt kötetben nyomtatott ki (1573-, 1574-, 1576-, 1578- és 1579-ben), több, mint hétezer lapon. A prédikáció élt tovább Bornemisza és Telegdi vitájában is. Bornemisza 1578-ban a Fejtegetés címen kiadott, Telegdit támadó, ma már csak Telegdi válaszából ismert kötetét prédikációk formájában írta. Élete utolsó nagy munkája az 1584-ben fólió-alakban kinyomtatott prédikációk, az ún. Foliopostilla pedig mintegy betetőzése ennek az általa oly nagy sikerrel kifejlesztett műfajnak.

Prédikációi tartalmilag és előadásmód tekintetében elkészülésük tizenkét esztendeje folyamán jelentős változáson, fejlődésen, átalakuláson mentek át. Bornemisza az élőszóval előadott postillából indult ki, s eleinte maga is ragaszkodott az evangéliumi szöveg által megszabott témához. Az ötkötetes prédikáció-gyűjtemény első két kötetében a szokványos vallási fejtegetéseket még alig-alig élénkíti egy-egy személyes élmény, példázat vagy apró történet közbeszövése. De mindinkább felismerte, hogy a hallgatóság vagy az {378.} olvasók érdeklődésének ébrentartására a tárgyalt evangéliumi résszel valamiképp kapcsolatba hozható példák, mesék, anekdoták, aktuális események vagy régmúlt történetek sokkal vonzóbbá, hatásosabbá teszik a hosszú teológiai, valláserkölcsi fejtegetéseket.

A postilla rendkívül rugalmas keretei között tág tere nyílt annak, hogy az önvallomás lírai kitárulkozásától a regényes történeteken keresztül a társadalmi, politikai-világnézeti problémákig a szerző mindenről kifejthesse felfogását. Egy-egy postilla-gyűjtemény annyi fontos adalékot, jellegzetes esetet őrizhet meg, főleg saját koráról, hogy az élet valóságos körképét tárhatja elénk. Bornemisza el is jutott idáig, ötkötetes gyűjteményének harmadik kötetétől kezdve beszédeinek kerete egyre tágult, megszaporodott bennük a színes históriák, egyéni élmények leírása, vagyis postilláiban mindinkább megerősödtek a szórakoztató, szépirodalmi jellegű elemek. Már a középkori prédikációk is szívesen éltek ilyenekkel, csakhogy míg ezekben túlnyomórészt vallásos példák, legendák voltak túlsúlyban, addig a reformáció korában a postillák szépirodalmi jellegű részleteiben a bibliai történetek mellett mind jobban előtérbe került a világi tárgyú, múltbeli vagy jelenkori mindennapi eseményeknek, a legendák csodái helyett a valóságos életnek az ábrázolása. Tanításainak bizonyítékául Bornemisza szinte halmozta beszédeiben a régi és új történeteket. Kortársairól, akiket többnyire név szerint említ, akár királyokról, mágnásokról, főpapokról, akár egyszerűbb nemesekről, katonákról, szerzetesekről vagy polgárokról esik szó, annyi érdekes, jellegzetes esetet, jelenetet elevenít meg, hogy korának élete, társadalmi viszonyai meghökkentő meztelenségben tárulnak elénk. Valóságábrázolásának, leírásainak részleteiben mind gyakrabban nyilatkozik meg a polgári reneszánsz józanon, ésszerűen elemző kíváncsisága. Erre ösztönzést adott maga a műfaj, a postilla magyarázó, szöveget kommentáló célzata is.

A fokozódó elbeszélő kedv, közlési vágy kielégítésével egyidejűleg Bornemisza prédikációinak nemcsak tartalma, terjedelme, hanem előadásmódja, stílusa is átalakult. A korábbi postillákban általában arra törekedett, hogy jól tagolt, élőszóban zökkenők nélkül előadható, illetőleg felolvasható, az írástudatlan hallgatók számára könnyen érthető és az emlékezetbe gyorsan bevésődő mondatokban közölje gondolatait. Az anekdotikus, elbeszélő részek elburjánzása nyomán viszont az élőszóbeli meggyőzés szempontjai, a retorikus elemek háttérbe szorultak, s egyre jobban kidomborodtak az olvasmány-próza sajátságai: a szemléletesség, képszerűség, a plasztikus jellemzés stb. Bornemisza maga is tudatában volt prédikációi eme elváltozásának, s a postillák negyedik kötetében (1578) többször is megjegyzi, hogy a terjedelmes szöveget "nem mint prédikációt, hanem mint magában olvashatót úgy tartsad", s a "kegyes szívvel olvasó" így is sok épülést, vigasztalást, szórakozást találhat az elbeszélt históriákban. Ennek a negyedik kötetnek egyik része már annyira eltávolodott a postilla-műfaj formájától, hogy azt jobbnak látta a kötetben Ördögi kísértetek címen elkülöníteni.

Bornemisza prózastílusának fejlődése a Foliopostillában (1584) tetőződött. E kiadvánnyal az volt a célja, hogy a megszaporodott olvasóközönségnek hasznos táplálékot adjon egyetlen könyvbe foglalt, az egész évre szóló prédikáció-gyűjtemény formájában. Korábbi öt kötetének az anyagát tudatosan dolgozta át ebben a munkájában magánolvasásra szánt szöveggé. De ennek {379.} során nemcsak az elmondás igényét szem előtt tartó, szónokias elemek tűntek el végképpen, hanem a színes, elbeszélő részek is jócskán megfogyatkoztak. A Foliopostilla stílusában éppen a plaszticitás, a képszerűség halványodott el szembeszökően, ez a stílus már nem az érzékekre akar főképpen hatni, sokkal inkább az értelemre. A szöveg elvontabb lett kifejezésmódban és tartalomban egyaránt: hosszadalmas, csak ésszel követhető felsorolások, részletező elemzések, elmélkedések hömpölyögnek benne élőszóban már elfulladó, szórakoztató olvasmánynak fárasztó körmondatokban. Bornemisza stílusa a Foliopostillában alakult át kizárólag olvasásra alkalmas igényes reneszánsz műpróza-stílussá.