Oklevelek és levelek

A jogi tényeket rögzítő és ennek bizonyságául szolgáló oklevél (diploma), valamint a fontos közléseket; ajánlásokat, nyilatkozatokat, kéréseket tartalmazó levél (missilis) egyaránt az antik epistola-műfaj leszármazottja, s megírásukban hasonló elvek, illetve formai szabályok érvényesültek. Az oklevél többnyire valamely személyhez van címezve s annak üdvözlésével kezdődik, miként a levél; viszont a levélnek is volt jogi, igazoló funkciója. (Az 1092-ben megtartott szabolcsi zsinat előírta például, hogy csak az olyan idegenből jött papot szabad külön vizsgálat nélkül alkalmazni, aki püspökétől ajánló levelet hozott.)

E merőben gyakorlati rendeltetésű írásművek az ars dictaminis előírásai szerint készültek; íróik tartalmi pontosságra, általánosabb érvényű gondolatok előadására, formai igényességre és művészi megfogalmazásra egyaránt törekedtek. A formai és stiláris kellékek megtartása az oklevél, illetve levél hitelét és tekintélyét is biztosította. Az oklevelek előírt, kötött szerkezete már eleve {52.} is módot nyújtott, a jogi tények rögzítésén túl, általánosabb mondanivaló kifejtésére és a stílusművészet megcsillogtatására. A bevezető fohászkodás, címzés és üdvözlés után ugyanis az ún, arenga következett, mely az oklevélbe foglalt intézkedést valamely filozófiai, teológiai vagy jogi igazság kifejtésével igyekezett elvileg megokolni. Ezt követte az oklevél kiállítását előidéző tények és körülmények elbeszélése, a narratio, s csak ezután következett a szorosabban vett jogi intézkedés (dispositio). Képzett fogalmazó (dictator) kezén különösen az arenga és a narráció válhatott igényes irodalmi szöveggé.

A legelső magyarországi oklevél, s egyúttal a magyarországi latin irodalom első terméke Szent István Pannonhalmi alapítólevele (1002) volt, melyet a királynak a német császári kancelláriáról ide hívott nótáriusa fogalmazott. Ugyanennek a személynek a fogalmazásában még további három István kori oklevél is fennmaradt – igaz, hogy valamennyi csak későbbi átiratban. Az első két évszázad oklevélirodalmának legnevezetesebb terméke a Tihanyi apátság magyar szórványokban bővelkedő alapítólevele (1055); melynek dictatora valószínűleg az a Miklós püspök volt, aki átvészelve az 1046. évi pogánylázadást, jelentős szerepet játszott I. Endre király hatalmának megszilárdításában. A magyar Miklós püspök, ha csakugyan ő a szerző, kifogástalan rímes prózában fogalmazott, s oklevelének arengája különösen kiválik eredetiségével: "Mivelhogy a halandók közül igen sokan lélekben többnyire eltompulva, akár tunyaságuk miatt, akár a hanyagság vétkéből kifolyólag, leggyakrabban azonban a világi dolgok miatti gondjukban – amik pedig veszendők rövid idő múlva – tudatlan nemtörődömségükben a könnyelmű feledékenységre bízzák mindazt, amit láttak és hallottak: ezért a tudósok és bölcsek, számos atyáink, megfontolt bölcsességgel, valamint illő serénységgel feltalálták, hogy amit az emberi nem fiai törvényerejűnek határoznak el, azt az írók keze szüntelen gonddal bízza a betűk emlékezetére, hogy így az ne semmisülhessen meg a szúvas régiség folytán az elkövetkező kor leszármazóinál." Lehetséges, hogy ezekben a gondolatigényes, az írásbeliség fontosságát tudatosan hirdető sorokban az első magyar származású író szólalt meg. A későbbi oklevelek, túlnyomórészt királyi pecséttel megerősített magánoklevelek, eszmei és irodalmi színvonal tekintetében messze elmaradnak a Tihanyi alapítólevél mögött; az oklevélírás színvonalának újabb emelkedésére csak a 12. század végétől kezdve került sor.

A levelek (missilisek) írása szintén megkezdődött már István király korában, a műfaj Magyarországon írt legelső fennmaradt emléke azonban csak 1091-ből származik: Szent László levele a montecassinói apáthoz. A levélírás a 11–12. században még csak a királyoknak és főpapoknak külföldi uralkodókkal és egyházi hatóságokkal való esetleges, többnyire diplomáciai levélváltására korlátozódott. A hazai személyek közötti magánlevelezésnek ebből az időszakból még nincs emléke.