A törvények és az Intelmek

A legrégibb magyarországi törvényszövegek az első király korából valók: Szent István Decretumainak két könyve. A nagyobbik első könyv, mely uralkodása legelején keletkezett, büntetőtörvényekből áll s a magántulajdon védelmét szolgálja; a második főképpen az egyházzal kapcsolatos rendelkezé-{53.}seket tartalmazza. István király törvényei nyugat-európai minták felhasználásával készült, de önállóan szerkesztett művek, melyek tartalmát a kialakuló magyar feudalizmus igényei szabták meg. A törvényszerkesztés ezután csak Szent László (1077–1095) és Kálmán (1095–1116) korában került újra napirendre; mindkét király több törvénykönyvet adott ki, sőt az ő idejükben– az 1091., 1104. és 1112. évi zsinatok alkalmával – készültek a legkorábbi kánoni (egyházjogi) törvényszövegek is.

A korai magyar törvényirodalom legnevezetesebb terméke Kálmán király törvényeinek gyűjteménye, melyet Albericus, talán somogyvári francia bencés szerzetes, állított össze, s eléjük – Seraphin esztergomi érsekhez címzett ajánlólevél keretében – mélyértelmű alkotmányjogi fejtegetést írt. Albericus ebben középkori szerzőnél szokatlan történeti érzékről tesz tanúságot, aminek az a magyarázata, hogy a pogány magyarság megtérése, az eredetileg nomád nép civilizálódása még eleven emlék volt s ébren tartotta annak tudatát, hogy a világ dolgai változóak. Albericus fejtegetése éppen ezt a változandóságot hangsúlyozza, hiszen meg kellett okolnia, miért van szükség új törvényekre: "Nem felesleges néhány szóval megemlékezni arról, hogy azoknak vélekedése mily csekély értékű és mennyire meggondolatlan, akik előrelátás nélkül azt bizonygatják, hogy az ősök régi alkotmányára kell támaszkodni a kormányzásban. Ezek az ország visszahúzói, mivel a saját érdekükkel törődnek, semmint az ország általános haladásával." Ezután párhuzamot von István és Kálmán kora között, hangsúlyozva, hogy az első király még egy pogány nép számára rendelt törvényeket, Kálmán azonban már egy rendezett, keresztény ország jogrendjét hivatott szabályozni. Albericus ajánlólevele, az általánosan használt retorikai formulák igénybevételével, európai színvonalon álló fejlett, rímes prózában készült.

Nem kifejezetten törvénykönyv ugyan, de ahhoz áll közel, s később a magyar törvénygyűjtemény élére is került a korai magyarországi jogi irodalom legjelentősebb önálló alkotása, a Libellus de institutione morum ad Emericum ducem (Intelmek könyve Imre herceghez) című államtudományi munka. Az Intelmek a korai középkor egyik népszerű műfaját, a királytükröt képviseli, mely a Karoling-birodalom bomlása után vált népszerűvé. A királytükröknek az volt a rendeltetésük, hogy mintegy tükröt tartsanak a királyok elé, melyben azok megláthatják, milyeneknek kell lenniük. Az ilyen műveket – antik hagyományokat követve – szerették valamely nagy tekintélyű uralkodó saját tanításaként előadni. Nem tudjuk biztosan, vajon az Intelmek esetében is arról van-e szó, hogy utólag tüntették azt fel István király politikai testamentumaként, vagy pedig az valóban István király idejében s az ő intenciói szerint készült, elsősorban fia, Imre herceg okulására. Formai szempontok s az egykorú európai irodalommal való rokonság, inkább az utóbbi álláspontot támogatják, egyes tartalmi mozzanatok viszont valamivel későbbre, I. Endre király korára mutatnak. Írója külföldi származású egyházi ember, valószínűleg tudós német szerzetes lehetett, aki a királytükrök szokásos műfajában és sablonjaival a sajátos magyarországi adottságoknak megfelelő, színvonalas eredeti munkát alkotott. (Az a korábbi vélekedés, mely szerint a szerző Gellért püspök lett volna, tarthatatlannak bizonyult.)

{54.} Az Intelmek tíz rövid fejezetből áll, s a magyar uralkodó feladatait részletezi, a középkor szelleméhez híven erős morális jelleggel, és vallásos tartalommal. A fejezetek fele kifejezetten a keresztény hit és egyház iránti kötelességekről, illetve a vallásos erények gyakorlásáról szól. Az állam kormányzására vonatkozó tudnivalókat, tanácsokat tartalmazó fejezetek pontosan tükrözik a korai magyar feudális állam viszonyait, az uralkodó figyelmébe ajánlva a főemberek és az azokból álló királyi tanács, valamint a jövevények és vendégek megbecsülését. A király nevében a trónörököshöz intézett, végig második személyben fogalmazott Intelmek tónusa meleg és bensőséges, s a politikai mondanivalót bizalmas, családi beszélgetés formájába öltözteti. Az ismeretlen szerző a korabeli stíluskövetelményeknek megfelelően emelkedett, rímes latin prózában fogalmazta művét.

A korai magyarországi jogi és államtudományi irodalomban először találkozott és forrott össze a szó művészete az írással. A magyar társadalom szükségleteit tükröző, kifejező gondolatoknak írásban való igényes megfogalmazása – bár még latin nyelven – e jogi írásokkal vette kezdetét.