Baranyai Decsi János

A nagy humanista történetíró nemzedékhez tartozott, de már elsősorban magyar nyelvű munkásságával szerzett maradandó érdemeket a dunántúli származású Baranyai Decsi (Csimor) János († 1601), – humanista nevén: Joannes Decius Barovius. Tolnán, Debrecenben s Kolozsvárt tanult; 1587-ben a wittenbergi egyetemre iratkozott be, de ellátogatott Strassburgba és más nyugat-európai városokba is. Hazatérve Erdélyben telepedett le; 1493-tól a marosvásárhelyi református iskolában tanított; s az iskola rektora volt, amikor alig harminc egynéhány éves korában meghalt. Bár nem tartozott a vezető társadalmi réteghez, hanem – akárcsak Szamosközy – értelmiségi volt, kapcsolatban állt Báthori Zsigmonddal, főbb műveivel az ő politikáját szolgálta, illetve a művelt udvari és nemesi körök igényeit elégítette ki.

Valamennyi korabeli tudós humanista közül Baranyai Decsi munkássága volt a legsokoldalúbb. Már wittenbergi tanulmányai idején búcsúverseket írt tanulótársaihoz és megverselte külföldi úti élményeit (Hodoeporicon (Verses napló), Wittenberg 1587); később pedig Báthori Zsigmond haditetteiről is írt magasztaló költeményt. Tudományos munkái közül a legkorábbi egy filozófiai munka (Synopsis philosophiae ... (A filozófia foglalata), Strassburg 1591), amelyben mint az arisztotelészi filozófia híve, vizsgálja az elméleti és gyakorlati bölcselet egész rendszerét. Következő, jogi természetű művében (Syntagma institutionum juris Imperialis ac Ungarici (A magyar és a császári jogszabályok gyűjteménye), Kolozsvár 1595), a magyar jogot igyekszik a római joggal összehangolni a jogszabályalkotás megkönnyítése végett.

Baranyai Decsit nagy történetírói tervek foglalkoztatták; meg akarta írni az egész magyar történetet, de a tehetséges fiatal tudóst megakadályozta ebben korai halála. Comentarii de rebus Ungaricis (Feljegyzések a magyar eseményekről) című nagy művéből csak a Báthori Zsigmond uralkodásának néhány évéről (1592–1598) szóló história maradt fenn töredékesen. Ez a munka is a politikus történetírást képviseli: Baranyai Decsi a fejedelem törökellenes politikáját akarja benne igazolni, Szamosközyvel ellentétben pozitív képet fest róla, határozottan elítéli Kovacsóczy és társai összeesküvését, és lelkesen dicsőíti Báthori Zsigmond katonai győzelmeit.

Politikai tendenciáját tekintve szorosan csatlakozik latin történetéhez Baranyai Decsi legértékesebb irodalmi alkotása, 1595-ben készült Sallustius-fordítása: Az Caius Crispus Sallustiusnak két históriája (Szeben 1596). Az első Catilinának a római köztársaság ellen szőtt összeesküvéséről szól, a második a rómaiaknak Jugurtha numidiai király ellen viselt győztes háborújáról. E két munka közreadása nyomán az olvasó és a közvélemény akaratlanul is párhuzamot kellett hogy érezzen a rómaiak és az erdélyi fejedelem tettei között.

{435.} Ez utóbbiakra Baranyai Decsi utal is előszavában, midőn munkája egyik indítékát abban jelöli meg, hogy "ilyen világbíró fejedelemnek [a török szultánnak] országos hadát az kegyelmes Isten az mi fejedelmünk által megvereté és megszégyeníté". A jelennek való használni akarás nyilvánul meg abban is, hogy figyelmezteti a "fejedelmeket, urakat és nemeseket és egyéb fő renden valókat" a történelemből levonható tanulságokra. Példák előszámlálásával mutatja meg, hogy Sallustius két munkájából megtanulhatják, "mint kelljen ... minden dolgokban ... magokat bölcsen és jól viselniek". E cél érdekében lapszéli jegyzeteivel is minduntalan aktualizálja a történet mondanivalóját, s könyve így félig-meddig az udvari és nemesi körök számára kiadott gyakorlati politikai kézikönyv lett.

Baranyai Decsi munkájának legfőbb jelentősége azonban abban áll, hogy hatvan esztendővel Pesti Gábor Ezópusa után az ő Sallustius-fordítása által hallat újra magáról a magyar nyelvű világi humanista műpróza. A klasszikus latin szöveget a tudós író komoly műgonddal és az eredetihez pontosan igazodva ülteti át magyarra. A történeti elbeszélés gördülékenységét néhány kötőszó közbeiktatásával és a megfelelő mondatritmus megteremtésével mindvégig biztosítja, s különösen a cselekvések leírását tudja igen plasztikusan és tömören visszaadni. Baranyai Decsi műfordító erényei e művét a magyar nyelvű retorikus történeti próza első és kiemelkedő alkotásává teszik. Munkájával – "főképpen az felső renden valóknak" – követendő példát akart nyújtani. "Az olaszok, németek és egyéb nemzetségek között – írja előszavában – mind Aristotelest, Cicerot, Virgiliust és mindenféle bölcs embereknek írásokat az ű nyelvekre megfordítják és azoknak nagy hasznát is veszik. Azokáért az mi nemzetünkben levő fő tudós embereknek is igen jó volna tisztességes mulatságban avagy idejekben való dolgoknak históriáját megírniuk avagy Julius Caesar, Livius, Tacitus, Curtius és egyéb efféle bölcs historikusoknak írásokat magyar nyelvre fordítaniok. Úgy tanulnánk eszességet és tudnánk megböcsülleni az efféle munkákat." Pesti még csak műfordításra buzdított, Baranyai Decsi már eredeti munkák írására is, ami akkor is nagyjelentőségű lépés a magyar nyelvű irodalom fejlődésének útján, ha nem szépirodalmi vonatkozásban történt.

Baranyai Decsi, a tudatos stiliszta jól ismerte a műfordítás és általában az igényes anyanyelvű próza művelésének a nehézségeit, s utolsó jelentős munkájával ezen próbált segíteni. Tudta, hogy a művészi és egyben kifejező nyelvi megformálás egyik igen fontos eszköze a szólások, közmondások (adágiák) alkalmazása. Éppen ezért az elegáns latin stílus mesterének, Erazmusnak szólásgyűjteménye nyomán elkészítette és kiadta a maga három nyelvű összeállítását Adagiorum graeco-latino-ungaricorum chiliades quinque (Ötezer görög–latin–magyar szólás), (Bártfa 1598) címmel. Erazmus bevezető értekezése alapján ismerteti benne a közmondások értékét és hasznát: bölcsességre tanítanak, igen jó eszközei a szónoki meggyőzésnek, díszei az előadásnak, és megkönnyítik a nagy írók megértését. Éljünk velük – tanácsolja –, de ne ételként, hanem módjával, fűszerképpen.

Gyűjteménye ötezer szólás és közmondás görög, latin és magyar megfelelőjét rendszerezi. A görög vagy latin szólásokat nem szó szerint fordítja {436.} magyarra, hanem lehetőleg a magyar köznyelvből keresi meg hozzá a többé-kevésbé találó magyar változatot. A magyar udvari ékesszólás, valamint a nemesi irodalmi stílus fejlesztéséhez ezzel felbecsülhetetlen hozzájárulást adott: fordítások és eredeti művek bőven merítenek ettől kezdve az általa gyűjtött magyar adágiákból. Az efféle nyelvi-stilisztikai segédeszköz iránt az igény már régóta megvolt; Baranyai Decsi előszavából tudjuk, hogy előtte vagy negyven esztendővel is készítettek többen ilyen gyűjteményeket. Ha azok művei megvolnának – írja, – nem lett volna szükség, hogy erre a nehéz, de irodalmi vonatkozásban nélkülözhetetlen munkára vállalkozzék. Baranyai Decsi fáradozásának eredményességét dicséri, hogy minden későbbi szólás- és közmondás-gyűjtő az ő összeállítását vette alapul.

A magyar reneszánsz fénykorának humanista történetírása a régebbi magyar irodalomnak művészi szempontból is kiemelkedő értéke. Mivel e munkák középpontjában az egyes személyiségek tettei állnak, és az ő jellemük, hajlamaik szolgálnak az események magyarázatául, a humanista történetírók feladatukat igényesebb színvonalon csak kifejezetten irodalmi eszközökkel tudták megoldani. Elbeszéléseikkel ezért gyakran a szépirodalom határán járnak, s azok szinte már a vonzó, lebilincselő epikus alkotások hatását keltik. Forgách, Istvánffy, Szamosközy munkái izgalmas olvasmányok és legnagyobb epikusaink (Zrínyi, Kemény, Móricz) forrásai. A magyar humanista történetírás az ő műveikkel elérte tetőpontját, Erdélyben azonban, ahol a legmélyebben vert gyökeret, a 17. században még gazdag epilógusa van történetének. E historikus irodalom politikai telítettsége, illetve az önálló politikai irodalom első zsengéi pedig a jövő hírnökei: a magyar állambölcseleti irodalom és politikai publicisztika 17. századi felvirágzását készítik elő. Méghozzá nemcsak latin, de – mint már Baranyai Decsi munkássága sejteti – magyar nyelven is.