{432.} Istvánffy Miklós

A latin humanista történetírás betetőzője, Bonfini nemzeti történetének sikeres folytatója már nem erdélyi, hanem magyarországi író, Istvánffy Miklós (1538–1615) volt. A Baranya megyében birtokos Istvánfi-család sarja; apja, Istvánfi Pál maga is Padovában tanult humanista műveltségű ember, a Voltér és Grizeldisz című első regényes históriánk szerzője, aki 1543-ban minden birtokát elvesztette a török terjeszkedése következtében. Istvánffy Miklós 9 éves korában Várdai Pál esztergomi érsek apródja lett, ennek halála után Oláh Miklós taníttatta és Zsámboki János felügyelete mellett a padovai és bolognai egyetemre küldte. Hazatérte után egy ideig Oláh titkára volt, majd a királyi kancelláriába került; 1578-ban királyi tanácsos, 1581-ben pedig alnádor lett. Rendkívüli nyelvismerete jó segítsége volt gyakori diplomáciai küldetéseiben; s még hatvan éves korában is vitézül harcolt a török ellen. Mindvégig megmaradt katolikusnak és a Habsburg-ház feltétlen hívének. Emiatt, s Illésházy István perében (1602) játszott nem éppen tisztességes szerepéért, a századforduló táján igen népszerűtlen lett a protestáns arisztokrácia előtt. Politikai ellenfeleinek diadala után, 1608-ban, szélütés érte, s attól kezdve visszavonultan élt vinicei (Horvátország) birtokán haláláig.

Mintegy hetven fennmaradt latin alkalmi verse javarészt fiatalkori éveinek, az 1564–1571 közötti esztendőknek a terméke – ezekről az előző periódus latin költészetének bemutatásakor már megemlékeztünk. Írt néhány kisebb történeti értekezést, így a magyar királyi pecsétekről (De sigillis regis Hungariae (Magyarország királyainak pecsétjeiről)) és – Pázmány Péter számára – a magyar reformációról (De ortu et progressu haeresis in Hungaria (Az eretnekség kezdetéről és elterjedéséről Magyarországon) 1605); továbbá megírta két történetíró elődjének, Forgách Ferencnek és Zermegh János pozsonyi kamarai tisztviselőnek az életrajzát. Zermegh (1510 k.–1584) a kettős királyság időszakának történetét foglalta össze rövidebb lélegzetű munkájában (Historia rerum gestarum inter Ferdinandum et Joannem Ungariae reges ... (Ferdinánd és János Magyarország királyai idejében történt események)), amelynek bevezetéseként az Istvánffy-féle életrajz később nyomtatásban is megjelent (Amsterdam 1662).

Nagy művének, százada magyar históriájának a megírását csak élete vége felé, 1590-ben határozta el. Előbb hosszú éveken át tekintélyes anyagot gyűjtött, majd a formába öntéshez Pázmány Péter buzdítására kezdett hozzá. Históriájában az 1490–1606-ig terjedő évek eseményeit adja elő, művét tehát Bonfini története folytatásának tekinti. Munkája első részében (1–16. könyv) az 1550-ig menő eseményeket jobbára írott források alapján (Bonfini, Tubero, Brodarics, Tinódi, Forgách, Zermegh, Brutus, Jovius stb.) beszéli el. A második rész (17–34. könyv) már a maga által gyűjtött adatokon, személyes élményeken, értesüléseken épül fel, s művének ez a része érdekesebb és értékesebb is, bár a régebbi eseményekre nézve sem elégedett meg a korábbi történetírók közléseivel, hanem ha szükségét látta, eredeti hivatalos iratoknak is utána járt. Mint tudós humanistának – másolt és eredeti okmányokból – tekintélyes kútfőgyűjteménye és gazdag magánkönyvtára volt.

Istvánffy meg volt győződve arról, hogy históriájának megírásával szükséges, nélkülözhetetlen munkát végez, s a veszélyben levő haza hírnökeként {433.} tárja fel a század történetét. Miként Zsámbokinak és Forgáchnak, neki is Mátyás erős, fegyelmezett állama az eszménye, melynek összeomlását a magyar történelem legnagyobb korszakfordulójaként értékeli. Művének bevezető fejtegetése szerint a nagy Mátyás haláláig a magyarság teljesítette hivatását a kereszténység védelmében, de azóta, minthogy minden "disciplina és religio" megromlott a nemzetben, maga jutott végveszélybe. Históriájában Istvánffy a vezető feudális osztály elé hősi példát kívánt állítani, hogy azzal a török kiűzésére s az egykori hatalmas ország visszaállítására buzdítson. A várháborúk, végvári harcok leírása ezért minden más egykorú forrásénál színesebb és elevenebb nála. Az apró magyar várak hősi küzdelme valóságos eposszá szélesedik; különösen Szigetváré ölt roppant méreteket, ahol szerinte világrészek mérik össze erőiket. Zrínyi portréját Istvánffy továbbfejlesztette, Forgáchénál határozottabbá, élesebbé tette, s a hős alakjában, heroikus önfeláldozásában már a későbbi barokk eposzi hős egyes vonásait is felvillantotta.

Az ország felemelkedésének feltételét Istvánffy is a fegyelem helyreállításában jelölte meg, de az ő koncepciójában a disciplina mellé a religio társul: az állami, katonai fegyelem mellett a régi vallási egység visszaállítását is elengedhetetlennek tartja. S mint a Habsburg-ház lojális híve, a rendet, fegyelmet és felszabadulást hozó uralkodót a császári családból várta: "Hihető, hogy e rettenetes gonoszságok ingerelték föl a hatalmas Istent, aki megtagadta, hogy hadaink győzzenek és meg fogja tagadni ezután is, hacsak végtelen jósága meg nem ajándékoz bennünket egy dicső és buzgó császárral, aki megújítva a régi megromlott hadi fegyelmet s a katonák iszonyú gonoszságát meggátolva és büntetve, a végzetet kiengeszteli, a szegény ártatlan népet megvédi, és kapzsiság és nagyravágyás nélkül, minden igyekezetét a barbár ellenség legyőzésére fordítja." Politikai felfogása tehát eltávolodott Forgách felekezeti tekintetben közömbös s az ország felemelkedését önerejéből kívánó álláspontjától, és már a Habsburg-hű, ellenreformációs körök nézeteihez állt közel. Mátyás-kultusza, de főként stílusa és az események ábrázolásának a módja azonban Istvánffy művét még ízig-vérig reneszánsz alkotássá teszi.

Százada történetét Istvánffy a humanista történetírás retorikus elvei szerint öntötte formába. Szereti az eseményeket színes, kerek elbeszélésekké vagy kitűnően felépített drámai jelenetekké alakítani, gondosan megformált szónoklatokat ad hősei szájába; érvényesíti a művészi szerkesztés szempontjait. A hagyományos humanista felfogásnak megfelelően az események, a történelem mozgatóit ő is a kiváló egyéniségekben keresi, s ezért igyekszik azok jelleméből magyarázni a történések okait, feltárni a cselekvések lelki rugóit. Tanulva Forgáchtól, irodalmi szempontból is kitűnő jellemképeket fest az egyes történeti szereplőkről. A Bonfinit folytató Istvánffy korántsem törekszik oly mértékben mindent antik mezbe öltöztetni, mint azt olasz elődje tette, de az elrómaiasító stilizálást bizonyos mérséklettel megtartotta, az ország antik kapcsolatainak hangsúlyozása érdekében Szamosközy régészeti munkáját is felhasználta.

Nyomtatásban először Pázmány Péter adatta ki a csaknem 900 folio-lapra terjedő monumentális könyvet (Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV (A magyarok történetének 34 könyve), Köln 1622), mely a 18. század közepéig még további három kiadást {434.} ért meg. Istvánffy műve népszerűségben a Bonfiniéval vetekedett: miként a régi magyar történetre Bonfini, a 16. századira Istvánffy históriája lett idehaza és külföldön is a legismertebb és legfőbb forrásmű.