A szerelmi költészet

A reneszánsz líra legfontosabb, központi tematikája Európa-szerte a szerelem. A középkori erkölcsi normák széttöredezése, a profán, emberi érzések felszabadulása, s ezek jogainak a társadalmi köztudat részéről többé-kevésbé {440.} való elismerése nemcsak a szerelmi költés általános divatját hozta meg, hanem polgárjogot is biztosított számára.

A reneszánsz világiasságával szemben bizonyos fokig reakcióként jelentkező reformáció azonban, szigorú erkölcsi felfogása következtében, hadat üzent a "hítságos" szerelmi költészetnek s lassította annak fejlődését. Virágzása ezért nálunk csak a 16. század végén, a reneszánsz kiteljesedésének idején következhetett be.

A magyar reneszánsz szerelmi vers a késő-középkori, vágáns jellegű virágének szerves folytatása. Szintén megkülönböztethető két fő típusa: a nyersebb, szabadszájú, esetleg szatirikus és a finomabb, kevésbé szókimondó, udvarló változat. Bár a kor prédikátor-moralistái – akárcsak már Sylvester János is – mindkettőt egy kalap alá veszik, hiszen többnyire az udvarló verset sem házasságot célzó "tisztességes szerelem" ihleti, a két típus alapvetően különbözik egymástól.

A "pajkos"-nak, "lator"-nak, "latrikánus"-nak (fajtalannak, paráznának) nevezett típusba tartozó énekek részben a Körmöcbányai táncszóhoz hasonló vaskos asszonycsúfolók (egy ilyennek első sorát Melius említi: "Az aggnőnek s az aggebnek, annak mind egy ára"); részben pedig a könnyen kapható nőcskékkel (az Apáti Cantilenájában emlegetett csepkékkel) vagy hivatásos utcalányokkal átélt kalandokat örökítik meg.

Az európai kurtizán-költészettel rokon utóbbi fajtából a szerencsés véletlen a Balassit megelőző időből is megőrzött egy teljes szöveget, még pedig éppen a nagy költő apjának, Balassi Jánosnak (1518–1577) tollából. A királyi udvarokban forgolódó, nyolc nyelvet beszélő, művelt főúr és híres törökverő hadvezér kékkői várában írta versét a szomszédos Palotán lakó "solymocskájáról", kihez gyalog szokott átballagni (Az én solymocskám Palojtán vagyon ...). A kissé nehezen érthető vaskos erotika, amellyel Balassi János e solymocskával töltött óráit ecseteli, még a vágáns költészet öröksége, hogy azonban az eféle élmények a legtisztább reneszánsz poézis nyelvén is megörökíthetők, arra fiának nem egy hasonló zsánerű verse a bizonyság.

A virágének másik – finomabb, mértéktartóbb – típusának a múzsái már nem a palotai "solymocská"-hoz hasonló vadvirágok, hanem partiképes "szüzek", hajadonok vagy férjük mellett unatkozó, kikapós szépasszonyok: a főúri és nemesi udvarokban pompázó kerti virágok. A róluk szóló, illetve nekik címzett versek udvarlás céljára készült bókoló énekek vagy táncnóták voltak, melyeknek stílusa választékos, "virágos", nemegyszer epitetonok összefűzött csokra. A reneszánsz szerelmi lírának e fontosabb, uralkodó ága – lovagi előzmények nem lévén – nálunk a Soproni virágénekhez vagy a Zöldvári énekhez hasonló költészetből alakult fokozatosan át a humanista poézis szellemében. Ebben a folyamatban a petrarkista költészet hatása játszott igen fontos szerepet.

A reneszánsz szerelmi vers kánonját Francesco Petrarca (1304–1374) teremtette meg utólérhetetlen műgonddal formált szonettjeivel. Olasz nyelvű költészete már a 15. század latin humanista költőire is hatást gyakorolt, a 16. század nemzeti nyelvű poétái számára pedig a tudós imitáció egyik legfőbb forrása lett. Amikor valamennyi művelt nemzetnél felébredt a törekvés az antikkal egyenértékű tudós anyanyelvű poézis felvirágoztatására, illetve {441.} amikor a fejedelmi udvarok életében nélkülözhetetlenné vált egy az II cortegiano normáinak megfelelő szerelmi költészet művelése, a petrarkizmus a szerelmi líra vezető irányává terebélyesedett Európa-szerte. E petrarkista költészet középpontjában az imádott, eszményi nő alakja állt, az ő szépségének rajza s az utána való reménytelen vágyódás kifejezése lett a költők legfőbb törekvése. A többnyire azonos mondanivaló, és az örökké visszatérő alaphelyzet azonban hamarosan pózzá, sablonná merevült, s a költőket a bók, szánalomkeltés, a szemrehányás és a vád kifejezéseinek variálására, e téren mennél nagyobb találékonyságra, a kölcsönzött motívumok ügyes és újszerű alkalmazására kényszerítette. A verssoroknak drágakövek módjára való csiszolása folyamán a petrarkista tudós udvari költészet erősen formalista jellegű lett, ezért művészi színvonala ellenére – jelentékeny részben magán viseli a dekadencia jegyeit.

A petrarkizmus a jelek szerint már 1550 előtt éreztetni kezdte hatását a magyar virágénekekben. Erről tanúskodik Bernardino Tomitano padovai professzor egyik stilisztikai munkája (Ragionamenti della lingua Toscana, dove si parla del perfetto oratore e poeta volgare (Megjegyzések a toszkán nyelvről, illetőleg a tökéletes olasz szónokról és költőről), 1545), melyben a képes beszéd és ötletes túlzás példái közt egy magyar szerelmes verset is idéz. Sajnos, csak olasz fordításban, megjegyezve, hogy a költemény eredetijét egy ott tanuló magyar diáktól hallotta, aki azt kérésére latinul tolmácsolta. A többszörös fordítás során a vers eredeti jellege erősen elmosódhatott, de így is világosan felismerhető, hogy egy kegyetlen kedveshez szóló epekedő versről van szó, melynek keresett képei, finomkodó formája már az új petrarkista divat gyümölcse. Jól szemlélteti ezt a költemény kezdő képe: "Oh asszonyom, aki szép, szent kebeledben Ezer szívet s ezer boldogtalan szerelmes lélek Ezer hódolatát őrzöd; Hát az én szívem mitévő legyen?"

Ez a humanista modor azonban csak lassan és felemás módon járta át a virágének-költészetet. A szerelmi vers a kor főurai és nemesei számára gyakorlati (udvarló, hódító, bókoló) célokat szolgált, s nem irodalmi tudatosság, írói igény terméke volt. A humanista költészet motívumai ezért csak megjelentek benne, de nem váltak kizárólagossá, a retorikai fogások nem alakultak még tudatos retorikus rendszerré, a petrarkizmus kelléktárából átvett elemek nem álltak össze kerek, feszes kompozíciókká. Ez az átmeneti jelleg szorosan összefüggött a versek ének-voltával. Balassi érett költészetének kivételével a 16. század utolsó harmadának magyar szerelmi lírája a nemzetközivé vált petrarkista költészetből csak azt vonta be saját vérkeringésébe, ami abból énekszóban is terjedt. A külföldet járó főnemesifjak a humanista-petrarkista szólamkincset terjesztő énekes-táncos szerelmi verseket nemcsak közvetlenül Itáliában, hanem Bécsben, Krakkóban s német, olasz, horvát nyelvű közvetítéssel is megismerhették. Sőt az erősen arisztokratikus, udvari jellegű – s a középkori arab előzmények folytán a nyugateurópaival is távoli rokonságot tartó – török szerelmi költészet hatása is a petrarkizmus tendenciáját erősítette, sajátos helyi színt biztosítva egyúttal a magyar udvari lírának. Természetesen a magyar versszerzők klasszikus és humanista olvasmányélményei is erősen belejátszottak énekszövegeik kialakulásába, de inkább csak egy-egy hasonlat, mitológiai név stb. erejéig.

{442.} Ez az életérzésében már tipikusan reneszánsz jellegű, de egyelőre még az alkalmiság fokán megmaradó énekes költészet 1570 körül már széltében virágozhatott a magyar főnemesi udvarokban, s leginkább talán Erdélyben, ahol az olasz és lengyel kapcsolatok ehhez különösen kedvező feltételeket teremtettek. Hiteles emlékünk, híradásunk azonban igen kevés maradt e közvetlenül Balassi előtt s vele egyidőben virágzó szerelmi líráról. De hogy sok művelője volt, arról maga Balassi tanúskodik nemcsak már idézett kijelentésével, hanem azáltal is, hogy egyik költeménye a fiatalon meghalt Dobó Jakab (1562–1585) ismeretlen szerelmi tárgyú versével folytat költői polémiát, egy másikban pedig nyolc ifjú költőnek a magyar nyelvű szerelmi énekben való vetekedését örökítette meg.

A megmaradt szövegek közül egy 1588-ban feljegyzett, de nyilván korábban készült, török minta nyomán írt vagy törökből fordított ének (Fekete szemű, szeműdükű ... ) a legrégibb. A keleties ízű bókok (pl. "narancs csecsű, kesken derekű") és a jambikus lejtésű refrén kedves bájt kölcsönöznek a könnyed ritmusú kis éneknek. Egyik versszaka:

Éjjel nappal eszembe vagy,

Kérlek téged, engem ne hagyj,

Oh mely fényes orcájú vagy,

Szeretlek én, te' s megszeress.

A több-kevesebb biztonsággal datálható szerelmi énekszövegek 1590-től kezdve azután egyre sokasodtak. Egyeseken már Balassi költészetének hatása is megfigyelhető, mint például a Batthyány Katához (Boldizsár lányához) írt Bánattul szívemet, kíntul életemet ... (1592 k.), illetve az 1597-ben szerzett Sebes tenger habja, Júlia haragja ... kezdetű énekeken. A többség azonban még a fejlődésnek Balassi előtti fázisát, illetve az ő legkorábbi verseihez hasonló modort képviseli. Ezek közül említhetjük a Régi tüzem alatt szíve[m] ... (1590), Szép kinyílt rózsa, gyenge viola ... (1600 k.) kezdetű énekeket, valamint a Fanchali Jób-kódex több versét: Bujdosván, fáradván szerelmem képe ... (talán a kódexíró Jób János szerzeménye), Megszereti szállását, Hegyeknek völgyeknek állását ..., Lölköm Kata, szerelmes lölkem, szívem, Kata ... stb. A később összeírt 17. századi énekeskönyvek keltezetlen szerelmi versei között szintén rejtőzhet jónéhány, mely Balassival egykorú vagy annál is korábbi. Kiegészíti végül a Balassi korabeli magyarországi szerelmi költészetről adható vázlatos képet a legrégibb szlovák szerelmes versek (Fanchali Jób-k.) szerencsésen fennmaradt csoportja. Akad közöttük igen pajzán "latrikánus" jellegű, többségük azonban a petrarkizáló udvari típushoz tartozik.