A verses epika

Az udvari körök szórakoztató, szépirodalmi olvasmányai a reneszánsz korában elsősorban prózai történetek, többnyire szerelmi, erotikus tárgyú novellák. Az elmaradottabb Magyarországon azonban az udvari ízléshez igazodó epika, noha már kizárólag olvasmánynak szánják, verses formájú maradt, és {443.} művelői a prózai történeteket – akárcsak a megelőző évtizedekben – továbbra is versben tolmácsolják. Az udvari, szórakoztató epika nálunk a históriás énekből fejlődött ki, melynek regényes válfaja a reneszánsz fénykorában érte el virágzását. E szerelmi tárgyú históriák túlnyomó része ugyan az alacsonyabb műveltségi szinten levő olvasóknak szólt, s ezért a periódus népszerű, deák-irodalmának keretei között van a helye; egyesek azonban teljesen az udvari reneszánsz szellemében fogantak, s szerzőik is vagy főurak, vagy főúri környezetben élő személyek.

Ezek közé a művek közé tartozik a verses regényes történetek egyik legkiválóbbja: Eurilausnak és Lukréciának szép históriája, melyben megírattatik egymáshoz való nagy szerelmek, mely szerelemből végre Lukréciának követközék szörnyű halála (Kolozsvár 1592). Végső versszaka: "Mikoron írnának másfélezer után hetvenhét esztendőben, Aeneas Sylvius írásából szerzék az éneket versekben, Bodrog vize mellett, Patak városában, az úr gombos kertében." A szerzőt e tudósítás alapján nevezték el Pataki Névtelennek, személyéről többet nem tudunk. Próbálták már azonosítani Balassi Bálinttal, mivel az ének és Balassi versei között számos egyező hely van, s Balassi a história versformájából, a három tizenkilences szótagú sorból fejlesztette a maga reprezentatív versformáját, a Balassi-strófát. Ez azonban inkább a históriának Balassi költészetére gyakorolt hatásáról tanúskodik. Gondoltak a már említett Dobó Jakabra, Ferencnek, a pataki vár urának unokatestvérére is, mivel Balassinak Az Dobó Jakab éneke ellen szerzett éneke éppen a históriához hozzátoldott Cupido-leírást cáfolja, Dobó azonban a história szereztetésekor még csak tizenöt éves volt. Nincsen tisztázva az sem, hogy az ismeretlen szerző milyen társadalmi körből való – lehet, hogy főnemes volt, de lehet, hogy csak főúri szolgálatban álló értelmiségi vagy nemesi familiáris; az azonban kétségtelen, hogy az udvari környezetben lejátszódó történet stílusa, szerelmi terminológiája úgyszólván kánona lett a magyar udvarló stílusnak, akár Balassi lírájára, akár más főnemesek (Batthyány Ferenc, Thurzó György) szerelmi levelezésére gondolunk.

A história eredetije Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa latin nyelvű novellája: De duobus Eurialo et Lucretia se amantibus (Két szerelmesről, Eurialusról és Lukréciáról), (1444). Megtörtént eseményt: Zsigmond császár udvarmesterének, Schlick Gáspárnak egy sienai nemesasszonnyal szőtt viszonyát dolgozta fel ékes, humanista iskolázottságú latinsággal. E megtörtént eseményt azonban antikizáló keretbe helyezi az ovidiusi heroidák (fiktív verses levelek) mintájára: nagy helyet foglal el novellájában a szerelmesek levelezése s a nevek egy része (például a megcsalt férjé, Menelausé) szintén innen való. Aeneas Sylviust nem annyira az izgalmas történet, a szerelmesek útjában álló akadályok érdekelték, mint inkább a női lélek rajza, s e tekintetben méltó fordítóra talált a Pataki Névtelenben. E kitűnő fordítás legfőbb érdeme és újdonsága, hogy a magyar irodalomban oly gyér előzményekre visszatekintő lélekrajzot, a szerelmes nőnek, Lucretiának vívódásait, kétségeit, megsebesült szívének, felgerjedt elméjének tusakodásait és az uralkodó megdühödt szerelem miatt való gyötrődéseit oly árnyaltan, pontosan adja vissza. Egyébként is feltűnő {444.} fordításának hűsége, néhány helye mai értelemben vett műfordításnak tekinthető.

Egészében persze ő is korának fordítói gyakorlatát követi: kihagy és betold, ami azonban a lényeget sehol sem érinti. A mitológiai vonatkozások nagy részének elmaradása javára is vált a históriának, ezek ugyanis az eredetiben csak arra szolgáltak, hogy fitogtassák Aeneas Sylvius jártasságát az antik irodalomban. Az ilyen elhagyások egyúttal azt is jelzik, hogy a Névtelen a történetet nem humanista stúdiumokat folytató tudósokhoz, hanem olyan átlagos műveltségű közönséghez szabta, amelynek a gyakran csak utalásszerű célzások mitsem mondottak. Másutt az összevonás éppen a legindokoltabb helyen teszi a cselekményt pergőbbé. Például az egyik légyott alkalmával, amikor a szolga figyelmezteti a szeretőket: "Magatokat ójjátok, ihol jő Menelaus az házban" – igazán nem volt helyénvaló Aeneas Sylvius eljárása, aki hosszabb beszédet ad a szolga szájába. Sikerül olykor a latinnál is tömörebben fogalmaznia; a lovát a férjnek kölcsönző Eurialus frappáns ötletét ("Te az én lovamon, én feleségeden igetek, Menelae! ") az eredeti körülményesebben mondja: "Tu meum equum ascendes Menelae, ego tuam uxorem equitabo." Néhol azonban, különösen a leírásoknál, az eredeti szöveg tömörítése egyszersmind némi színtelenítéssel is együtt jár. Aeneas Sylvius változatos, gazdag jelzőit gyakran csak a "szép" jelzővel adja vissza, de még így is erős színekben és csillogásokban pompázó leírásokat kapunk:

Akkor Lucretia szép, ránc nélkül való vékony ruhában vala,

Kiből tagainak szép ékes termeti igen megtetsznek vala,

Teste fehérsége, szemeinek fénye ugyan villagnak vala.

Örvendetes színe és szép tekinteti, piros-fehér orcája,

Ékes nevetése és nagy mértékletes az ő mosolyodása,

Szép keskeny dereka, teljes az ő mellye és ékes állapatja.

Egy másik helyen az ismétlődő "szép" jelzőnek stilisztikai értéke is van, ezzel is nyomatékosítja az eredetinek pompásan hullámzó ritmusát, mellyel a szerelmi sóvárgást fejezte ki:

Ó drága elméjő, kegyes tekintető, gyönyörűséges nyelvő!

Ó szép fejér színű, teljes ábrázatú, drága okos beszédő!

Vajjon mikor lehet véled mulatásom, igaz és hű szerető?

Szép ajakaidat, víg szerelmem, vajjon mikor csókolgathatom?

Szép ékesen szóló, repeső nyelvedet mikoron hallgathatom?

Két szép fehér mellyed, ó én szüvem, lelkem, mikor tapogathatom?

A szöveg bővítései – eltekintve a bevezető versszakoktól és a história végéhez illesztett, már említett Cupido-leírástól – lényegtelenek. Eltérőleg a deák-színvonalon készült históriák legtöbbjétől, melyek szövegébe terjengős, több versszakra terjedő magyarázó részeket toldottak a fordítók, az Eurialus és Lucretiában csak néhány fél sorra terjedő magyarázgató toldás van. ("Mindennél nyilván vagyon", "Nem heában szokták mondani" stb.) Ott is bővebb a {445.} magyar szöveg, ahol az eredetinek tömör, klasszikus auktorokon iskolázott latinságát a tempósabb, pongyolább élőbeszéd fordulataival adja vissza. Különösen feltűnő ez a levelek megszólító és befejező mondataiban, ahol a fordító hagyományos magyar levélformulákat alakított verssé: "Ó én édes lelkem, te szép Lucretia, légy nagy jó egészségben!" (Latinja: Salve mi anime Lucretia!) Egy másik szép – eredeti – zárószakasz:

Légy jó egészségben és jó szerencsében, ó én gyönyörűségem!

Te vagy reménségem, félelmem, szerelmem, ez világban életem,

Légy jó kedvvel hozzám és jó akarattal, és ugy tarthatsz meg engem.

A századvég epikájának udvari szférába tartozó másik terméke Czobor Mihály (1571 k.–1616) Aithiopika-fordítása. Thurzó György sógora a dúsgazdag arisztokraták szokásos életét élte, a források végeérhetetlen birtokpereiről, országgyűléseken, török elleni hadjáratokon való részvételeiről szólnak. 1594-ben ő is Eger alatt harcolt, mint Balassi, talán személyes kapcsolatban is volt vele; 1602-ben a padovai egyetemen tanult.

Az Aithiopika az antik irodalom hanyatló, dekadens ágához tartozó későgörög kalandregények egyike, mely többszörös áttételen keresztül jutott Czoborhoz. A görög eredeti Héliodorosz 3. századi bizánci író munkája, melynek egy latin fordítását Johann Zschorn dolgozta át németre s ezt a német szöveget használta a magyar szerző. Maga a történet Charikleia és Theagenész szerelméről szól: a szerelmesek hihetetlen kalandok hosszú során esnek keresztül, míg végre egy váratlan fordulattal, megmenekülve a biztosnak látszó pusztulásból egymáséi lesznek. A szöveget Czobor ötsoros tizenkettes strófákban verselte meg. Verselése eléggé rutinos, könnyed, ám az alapul választott versforma roppant nehézkessé és hosszadalmassá teszi stílusát, amit még csak fokoz, hogy az amúgy is terjengős történetet tudákos toldásokkal, névmagyarázatokkal és eredetmondákkal bővíti. Fordításának csak egy része maradt fenn kéziratban (Zrínyi Miklós könyvtárában), de ez is több mint 1000 versszakból áll. A szöveg a 17. században ismert és népszerű volt főúri körökben; többek között Andrássy Péternek, Gyöngyösi István egyik mecénásának is kedvelt olvasmánya volt, ami Gyöngyösit arra indította, hogy Czobor munkáját négysoros strófákká átdolgozva, urának ajánlva megjelentesse.