A Júlia versek és a Júlia-ciklus

Balassi szerelmi költészetének második szakasza 1587-ben kezdődött, amikor egy hatalmas költeménnyel (Méznél édesb szép szók, örvendetes csókok ...) {466.} visszatért az 1584-ben megtagadott szerelemhez, elemi erővel idézve fel az elvesztett boldogságnak, Annának az emlékét. Bár a szerelemről szól, a költemény még az istenes énekek tónusához áll közel; az érzelmek szabad, kötetlen áradása jellemző rá és – miként három évvel előbb – ismét bűntudatról vallanak a sorok: "Fájdalmam öregbül naponkínt bűnemtűl", "De méltó vétkemért már holtig szenvednem" stb. Csak ezúttal a házasság előtti nagy "megtérés" alakult át bűnné a költő tudatában, s így verse a Bocsásd meg Úristen profán ellenpárjává, az önkritika kritikájává, egy Venus előtt megvallott pogány "bűnbánó" énekké vált.

Ez a vers – melyet inkább csak önmagának írt – Balassi szerelmi költeményei legszebb sorozatának, a Júlia-verseknek (1588) a nyitánya lett. Minthogy Losonczi Anna meghódítása volt a feladatuk, velük Balassi ismét a petrarkista költészet modorához tért vissza, de már nem a magyarországi udvarokban divatozó énekes-alkalmi költés színvonalán, hanem a római és humanista költők legnagyobbjainak a példáját követve. Szerelmesének is ezért adta – Janus Secundus nyomán – a Júlia nevet, a tudós imitátio szellemében pedig igyekezett a lehető legnagyobb mértékben felhasználni a humanista-petrarkista poézis ismert fogásait, leleményeit. Angerianus inventio poeticái tíz esetben váltak egy-egy Júlia-vers ötletadóivá, s mellettük Marullus és Regnart egy-egy költeménye, valamint három török ének szolgált még forrásul. A fokozott művészi igényességről tanúskodik Balassi érett versformájának, a róla elnevezett strófának végleges kialakulása és más versformákkal szemben határozott fölénye is. A Júlia-versek többségét Balassi már 19-es sorokat következetesen tagoló 3 x 6 + 6 + 7 szótagszámú és aabccbddb rímelésű versszakokban írta.

A költőnek Annával, illetve Júliával kapcsolatban ekkor inkább csak emlékei és vágyai voltak, nem pedig közvetlen élményei, azt a kevés élményszerű elemet azonban, amelyet mégis felhasználhatott, szintén a mitologizáló retorika kereteibe foglalta. A kapuközben elsurranó vagy a táncoló Júlia Venusra vagy valamely más istenasszonyra hasonlít (Egy kegyes képében...), egy szerelmesét köszöntő kedves bókhalmaz (Ez világ sem kell már nékem...) török ének nyomán készült; Engemet régólta... kezdetű megrázó szerelmi vallomása pedig – bár ezt teljesen önállóan írta – annyira konvencionális elemekből épül fel, hogy egyes szakaszaihoz Anakreontól Petrarcáig lehet idézni a párhuzamos helyeket. A petrarkista költészet eszköz-készletének Balassi már annyira birtokában van, hogy akár van előtte kimutatható költői minta, akár nincs, költeményeit a kor tudós ízlése szerint alkotja. De miközben a valóságos élményeket is retorikai mezbe öltözteti, a máshonnan vett leleményeket igyekszik a valósághoz kapcsolni, s reális mozzanatokkal élőbbé tenni. Egyrészt záróstrófákkal látja el verseit, az irodalmi eredetű jeleneteknek is élményszerűség látszatát kölcsönözve; másrészt saját költői világába fordítja át azokat, megőrizve a hazai tájnak és a vitézi életnek költészetébe már bevont színeit. "Hives forrás felett serkenvén álmomból" vagy "Egy sűrő erdőben én úton mentemben" – születnek záradékai szerint énekei; a téli portyák emlékképeit idézve jellemzi Júlia szemeinek ragyogását: "Fénlik sok kövektől mint a verőféntől erős vér tiszta jégen. Lebegnek szemei, mint a menny csillagi télben éjjel szép égen"; s "magas kősziklák, kietlenben nőtt fák" emlékeztetnek a Kárpátok világára. Angerianus "homines"-éből {467.} is "vitézek" lesznek nála, s még a mitológiai alakok közé is behatolnak a magyar olvasóhoz közelebb álló "tündér"-ek. A Júlia-énekekben így valóság és humanista retorika egymásba olvad, biztosítva az énekek realitás-erejét és műköltői igényességét egyaránt.

A Júlia-versek önmagukban, mint egyedi költemények is kiválóak, igazi értéküket és jelentőségüket azonban abban a nagyobb kompozícióban nyerik el, melybe a költő belefoglalta őket. Felismerte ugyanis – a magyar irodalomban elsőnek – hogy szerelmi-udvarló költeményei, legbensőbb személyes vágyait, érzelmeit kifejező alkotásai, pusztán irodalmi értékük folytán is megérdemlik a megbecsülést. A Júlia-versek ugyan nem hozták meg számára a várt szerelmi diadalt, költő öntudatát azonban oly magas fokra érlelték, hogy megszületett benne kiadásuk gondolata. Ezt pedig tudós petrarkista költő nem képzelhette el másképpen, mint magasabb egységbe rendezve, ciklusba komponáltan.

Biztosan ismerte Balassi Petrarca Il canzonierejét, a reneszánsz szerelmi versciklusok legtöbbet utánzott és legnagyobb példaképét, mintája azonban inkább Janus Secundus Júlia-ciklusa lehetett, hiszen kedvese humanista álnevét is innen kölcsönözte. A verseket összefűző epikus-retorikus keret közvetlen forrása pedig Castelletti Amarilli című pásztordrámája volt, melyet éppen 1588-ban, a Júlia-versek írása közben ismert meg és dolgozott át magyarra. A pásztordráma bújdosó szerelmes hősének a története azonban csak tudatosíthatta Balassiban a verseiben már eleve is benne rejlő ösztönös ciklikus tendenciát. Hiszen már az Anna versektől kezdve kialakult lírai költeményeinek egy sajátos belső folyamatossága a tavasz-énekeken, a bűnbánó versen, majd az Annához való megtérésről valló költeményen keresztül. A távollevő, elvesztett s hasztalan keresett kedveshez intézett Júlia-énekek ehhez a lírai folyamathoz csatlakoztak, s csak a tudatos költői szerkesztő munkára vártak, hogy 1589 tavaszán megszülessék az első magyar lírai versciklus.

Júlia-verseinek szövegével Balassi szabadon bánt – valószínűleg át is fésülte egyiket-másikat – és az egyes énekeket, keletkezésük időrendjétől függetlenül, költői koncepciója szerint rendezte el. Műve élére a Méznél édesb szép szók ... kezdetű önvallomását állította; beiktatta a ciklusba a pásztordráma magyarítása során készült két költeményét is; s talán utólag is írt egy-két éneket, hogy megalkothassa a ciklus retorikus-mitologikus keretét, melyet végül az énekek elé írt magyarázó argumentumokkal tett szilárdabbá.

A kereken 25 énekből összeállított ciklus egyrészt a költő valóságos élettörténetéhez kapcsolódik (különösen a versek záradékai, valamint az argumentumok hangsúlyozzák ezt), másrészt merőben mitikus környezetbe helyezi, irreális szférába transzponálja szerelmének históriáját. E kettősség révén valósul meg Balassi szándéka: legszemélyesebb, lírai mondanivalójának általánosabb, filozófikus síkon való megfogalmazása. Az Annával remélt házasság kudarca átszellemül ebben a kompozícióban az elérhetetlen boldogság reménytelen keresésének lelki folyamatává.

Balassi ezt elsősorban verseinek kitűnő csoportosításával, a ciklusban való sorrendjük kialakításával tudta elérni, miáltal még egy-egy pusztán udvarlásnak szánt, Júlia hiúságának hízelgő petrarkista rutin-vers, "poetica inventio" {468.} is mélyebb értelmet nyert, átfogóbb tartalom hordozójává vált. Pedig valóságos "cselekményt" nem erőltet bele a versek egymásutánjába, azon az indító mozzanaton túl, hogy Venus és Cupido mutatják meg a költőnek Anna égi mását, az elérhetetlen távolban megpillantott Júliát, biztatva őt meghódítására, s ígérve, hogy e régi, de mégis új "kegyes"-nek a szívét hozzáhajlítják. Néhány költemény után már csökken is ennek a retorikus leleménynek a szerepe, s három – fentebb már említett – élményen alapuló vers következik, melyek által egy-egy pillanatra földközelbe kerül a mitikus Júlia: a "kapu közben" elsurranó gyászruhás nő, amint a fejét is elborító fátyol mögül előszikráznak "vidám szemei", valóságos, földi reneszánsz szépség; a költő kedves keleties zamatú bók-áradatán is az élő Júlia–Anna "mosolyodék" el egy pillanatra; s elhisszük a költőnek, hogy "Öszvekulcsolt kézzel, hajlott térddel fővel" olyasféle lángoló vallomást mondhatott el hölgyének, mint amely az Engemet régólta ... kezdetű könyörgésében olvasható. E földi asszony a ciklusban azonban csak látszat, valójában "tündér", "istenasszony", s így amiképpen elővillant, ugyanúgy el is tűnik, s a következő két költeményben (A Júlia vadászatjáról, Mint veszett öszve Júlia Cupidóval) már merőben mitikus régióban, istenek társaságában, földi ember számára elérhetetlen messzeségben látjuk viszont.

E két utóbbi vers után éles kontrasztot alkotnak a soron következő költemények (Az fülemilének szól, Darvaknak szól), melyek a tovatűnt Júlia után az itt ragadt költő sorsát szemléltetik: két pólusnak, Júlia földöntúli és a költő földi világának áthidalhatatlanságát. A darvakhoz címzett verset a záróstrófa szerint akkor írta, midőn "sok háborúi"-ban, "bujdosó voltá"-ban darvakat látott repülni "s az felé haladni, hol szép Júlia laknék". "Látom utatokot igazítottátok arra az ország felé, Az holott az lakik" – mondja a darvaknak az ének elején is, kifejezésre juttatva, hogy Júlia lakóhelye valami távoli más ország, "paradicsom", melybe a költő, aki bújdosik, "mint árva, idegen országba veszettül mint zarándok", sohasem juthat el. Míg a daru – éppúgy, mint előbb a fülemüle – a szabadság birtokában, szárnyaival akkor repülhet el a költő "öröme környékére", amikor akar, ő ide csak üzeneteket küldhet. A ciklusban így további "cselekményre" már nincs is szükség: az ezután sorakozó versek egytől-egyig a megközelíthetetlen szerelmese után vágyódó bújdosónak lelkiállapotából fakadnak és már pusztán egy belső, érzelmi világ tükröződései. Ennek lényege a további polarizáció: elmélyül, a kétségbeesettségig fokozódik a költő "rabság"-tudata, a szabadságtól való megfosztottsága; az elérhetetlen Júlia viszont egyre inkább az ideák világába emelkedik, eszménnyé alakul át. Hogy ezt milyen páratlan művészettel, az absztrakció, az elvont spekuláció veszélyeit elkerülve oldja meg Balassi, arra a legjobb példa a ciklus egyik legremekebb költeménye, melyben Júliát hasonlítja a szerelemhez.

Az ének első strófájában a költő egy epitetonözönt alkotva elősorolja; mi mindent jelent Júlia az ő számára: "Két szemem, olthatatlan szenem, véghetetlen szerelmem," "víg kedvem s néha nagy keservem, örömem és gyötrelmem", "életem, egyetlenegy lelkem". Mindegyik sor Júlia nevével kezdődött, s ugyanígy a következő szakasz minden sora is Júlia nevére épül, rátérve már a szerelemmel való azonosításra ("Júlia a lelkem, mikoron szól nekem, szerelem beszél velem, Júlia ha rám néz, azonnal eszem vész, mert {469.} szerelem néz engem, ..."), majd a harmadik versszak a soreleji Júlia szavakat a személyes névmás ő szavával helyettesítve ismét epiteton-halmaz (pl. "Ő szemem világa, árnyéktartó ága, jó szerencsés csillaga" stb.), mely teljessé teszi a szerelemmel egyenlővé tett Júlia dicséretét. Kilenc soron át rajzottak a Júlia jellemzését, a költő számára való értékét s a szerelemmel való egyenlőségét hangsúlyozó fordulatok; a sorok elején újra meg újra hangsúlyozott Júlia mégis egyelőre megfoghatatlan, légies maradt. Az első és a harmadik szakasz mindössze egy-egy jelentéktelen igét tartalmaz, s a második strófában is csak annyi a cselekvés, hogy szól, néz, alszik, ami nem változtat a kép mozdulatlanságán. A negyedik versszakban azonban az eddig visszatartott igék valósággal tobzódni kezdenek: Júlia "áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír", majd "mulat, énekel, vagy sétál alá s fel", hogy azután a következő ötödik szakaszban a mozgásba lendült sziluett színei is kigyuljanak. Rózsa arcával, gyönggyel díszített fényes hajával, s a meztelenség benyomását keltő testszín ruhájával realizálódik most tovább – a reneszánsz Venus-ábrázolásaira emlékeztetve – Júlia kezdetben elvont alakja, és végül a vers hatodik szakaszában már teljesen földi környezetben – egy főúri mulatság közepette – lép elénk:

Duna lefoltában rugaszkodott sajka mely sebességgel megyen,

Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka mintha csúszna sík jegen,

Valahova lépik, sok szemek kísérik csudálván jár mely szépen.

A két nagyszerű, valóság-erejű hasonlat a tánc gyorsaságát és Júlia derekának mozdulatlanságát emeli ki, hogy a következő szakaszban felidézhesse a tánc forgását, s eközben az összecsavarodó, majd megint szétterülő szoknya anyagszerűségét és vizualitását:

Midőn néha terül, vagy mellettem kerül, szoknyája elterjedvén,

Szerelmével belül, veszen akkor körül, engemet felgerjesztvén,

Udvari jó módját látván érzem kénját, keservesen rá nézvén.

Bár Júlia "mellette kerül" táncával, mégis elérhetetlen távolságban marad tőle, a költő ugyanis azért realizálta Júliának a szerelemmel azonosított absztrahált lényét valóságos személlyé, hogy önmagára való kettős hatását szemléltesse: szerelme gerjedését és keserves kínlódását. Ezt teszi világossá a nyolcadik versszak tudós hasonlata: miként a mitológiai Titius szívét szűntelen rágják a kányák, de az mégsem fogy el, mert mindig újra nő, így az ő szívét is folyton "nevelten neveli" Júlia, de egyúttal a kányák módjára azt állandóan "rágja, szaggatja, eszi". A megelevenített, életre hívott Júlia varázslatos táncán keresztül tehát a szüntelen gerjedés és felőrlődés, az örökös újjászületés és elfogyás kettősségének gondolatához akart eljutni, előkészítve az epigrammatikus zárószakaszt, mely Júlia és a szerelem viszonyában egyszerre ragadja meg az egységet és a különbséget: Egyenlők ők egymással, csak erkölcsük más; a szerelem kegyes és édes, Júlia viszont kegyetlen és mérges, aki – mint írja – "engem halálra üldöz", vagy "engem csak ver földhöz". Ez a két "erkölcs" azonban egy személyben van jelen, a Júlia-szerelem közös létezőjében, s így a költő szerelmi lángolása éppoly elmúlhatatlan, mint ahogy kínjai is örökkévalók.

{470.} Az ilyen versek olvasásakor érezhette Rimay János a "filozófia mélységét" Balassi költészetében. Itt már valóban túl van Balassi a petrarkizmus, az udvari-udvarló költészet minden konvencióján: a szerelemmel azonosult Júlia már nemcsak a dúsgazdag Ungnádné, hanem az élet szebbik oldala, melynek elérhetetlensége viszont az örök gyötrelmek forrása. Mindazt, amit korábban, régebbi verseiben értékesnek, szépnek tartott, azt most ebbe a szerelem-Júlia fogalomba sűrítette: isteni jellegét hangsúlyozza, és úgy fohászkodik hozzá, mint istenhez tette; ő válik a ragyogó végvári tavasz megfelelőjévé: olyan, "mint tavasz idő, mely jó, mely gyönyörű, ékes, kedves, illendő"; verhetetlen vitéz, akinek "két szép szemével mint két éles tőrrel" szemben hasztalan minden védekezés.

Júlia tehát minden jónak, értéknek a foglalata, a boldogság és szépség eszménye, a rút, bujdosó élet, a boldogtalanság, rabság ellenpólusa. Ez a hatalmassá növelt ellentét a záró-énekben (Ó nagy kerek kék ég...), félig-meddig a ciklus summájában jut legerősebb hangsúllyal kifejezésre. Invokációjában a reneszánsz-ember ég, föld és tenger által határolt teljes univerzumához jajdul fel a költő, hasztalannak ítélve örökös bujdosását, a "hegyeken, völgyeken", "szörnyű havasokon", "essőben, hóban", "emberek nem lakta földön" való állandó vándorlását:

Mert valahol járok s valamit csinálok, elmémben mind ott forog

Júlia szép képe, gyönyörű beszéde, lelkem érte forr, buzog,

Valahova nézek, úgy tetszik szememnek, hogy mind előttem mozog.

Júlia igézetétől lehetetlen szabadulni, mert az egész természetet ő tölti be, a költő elméjében is örökké "Júlia szép képe" forog, s szíve közepébe is bevéste az ő képét Cupido: nemcsak a külső makrokozmosz, hanem a költő belső mikrokozmosza is vele van tele. Júlia országa tehát az egész külső és belső világ, nemcsak fizikai közelségben van az emberhez, hanem ott van magában az emberben is. A reneszánsz nagy álma: a világ, a természet és az ember nagy földi harmóniája: ez Balassi Bálint legfőbb, legegyetemesebb vágya. A reneszánsz más nagyjaihoz hasonlóan megsejti, hogy megvan a lehetőség az ember és a világ összhangjára, hogy a középkori felfogással ellentétben a világ, a természet nem ellensége az embernek, hanem azonos lényegű vele, – s a költő terminológiája szerint – Júlia jegyében egymásra találhatna. A világ és az ember természete kínálja erre a lehetőséget, a valóságban – a kor valóságában – az igazi földi harmónia mégis lehetetlen, elérhetetlen, megvalósíthatatlan.

Már Rimay János jól látta, hogy Balassi "műve sarkpontjául Júliát tette meg", s valóban Júlia lett költészetének lényege, e költészet pedig az igazi – az eszményi – Júlia otthona. A ciklus megkomponálásakor már egyedül a költészet az a szebb világ, ahová élete bajaiból, kora rútságából menekülhet, amelyben megszólaltathatja a megsejtett tiszta emberi harmóniát. Ennek felismerése ott rejlik már a ciklus záróversében: miként Cupido "felmetszette Júliát szívemben,– írja az utolsó előtti szakaszban – szintén úgy versemben is tessék meg szép képe". Ha a valóságban elérhetetlen, legalább a költészetben ragyogjon örökké a "képtelen nagy szépség", a boldogság eszményi világa. A Júlia-ciklus így vált a reneszánsz egyik legalapvetőbb mondanivalójá-{471.}nak hordozójává, egyéni sors és személyes líra, átfogó kor-élmény és filozófiai mélység szintézisévé.