A lírai önéletrajz

Balassi irodalmi tudatossága oly magas fokra emelkedett a Júlia-ciklus megkomponálása során, hogy elhatározta valamennyi költeményének az összegyűjtését, s azoknak egy – a költő egész életét tükröző –kompozícióba való foglalását. Tervét hiánytalanul ugyan nem valósította meg, fennmaradt azonban összeállításának, maga kezével írott könyvének egy későbbi másolata, a Balassi-kódex, melyből képet alkothatunk elgondolásáról. Eszerint külön választotta s egy "más könyvben" írta össze – egy-kettő kivételével – istenes verseit, a többit pedig két egyenlő részre osztotta, házasságát ítélve korszakváltó jelentőségű határkőnek. Házassága előtt írt szerelmi és tavaszi-vitézi énekeit, összesen 33-at, meglehetősen laza rendbe illesztette, jórészt figyelmen kívül hagyva a kronológiát; a sorozat végére azonban, rendkívüli megfontoltsággal, a Bocsásd meg Úristen ... kezdetű bűnbánó éneket helyezte, hogy utána – a második rész nyitóverseként – rögvest meghazudtolása, a Méznél édesb szép szók ... következzék. A házassága utáni költeményekből összeállított második rész ugyanis az egész Júlia-ciklust magában foglalja, vagyis 25 verset, melyekhez Balassi 1589 tavaszán-nyarán további nyolcat szerzett. Így e második könyv szintén 33 költeményből áll, amiből joggal feltételezhető, hogy istenes verseinek a számát is 33-ra szerette volna növelni, s azután ezt vagy a világi versek két könyvének elejére, vagy annak a végére helyezni. Mivel a reneszánsz költők versesköteteiket többnyire valamely – misztikus-szakrális értelmű – számrendszer alapján állították össze, Balassi is egy háromszor 33 költeményből, egy verses prológussal együtt pedig kereken 100 versből álló kötetet óhajtott a jelek szerint kiadni. A kinyomtatásra talán azért nem került sor, mert nem készült el valamennyi tervezett istenes ének, Lengyelországba való távozása után pedig Balassi, úgy látszik, már kevésbé törődött versei sorsával. (A meglevő vallásos költemények egy részét valaki beírta azután Balassi "maga kezével írott könyvé"-be, megzavarva ezzel az 1589 nyarán írt világi versek rendjét.)

Hogy Balassi valóban az egész életművét átölelő lírai önéletrajz jegyében állította össze gyűjteményét, s hogy a Júlia-ciklus után továbbfolytatta valóságos élete artisztikus átköltését, arról az a nyolc költemény tanúskodik, melyet a Júlia-versek után s részben már kötete kompozíciójára gondolva alkotott. Ezek az 1589-ben keletkezett énekek – szinte egytől egyig remekművek – teljes összhangban vannak a költő életsorsával, s ugyanakkor töretlenül folytatják a Júlia-ciklusban kialakított költői koncepciót. Először két szerelmi vers következik – az egyik (Sófi nevére) úri hölgyhöz szól, a másik (Bécsi Zsuzsannáról s Anna-Máriáról szerzette) utcalányoknak állít emléket – mintegy azt jelezve, hogy hiába "minden édesség, ölelgetés, csók, tánc, gyönyörűség", mindez "nem elég bús szívemnek, mert ég ..."

Az igazi szerelem iránti nosztalgiát az azzal egyenértékű másik követi: a végvári élet utáni vágyakozás. A következő vers ugyanis A végek dicsérete, {472.} – egyben saját hősi életének is összefoglalása, – utolsó sorában már a búcsú fájdalmas sóhajával: "Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe!" A reményeivel szakító, hazájából távozó költő testamentumát további versek folytatják; ezek már a bujdosó szerzeményei. Az élet hitelesítette a Júlia-ciklusban költőileg átélt bujdosás-motívumot, s a költő már teljesen beleélte magát ennek valóságába. Amatorum carmen: de virgine Margareta1 (Szerelmesek éneke: Margit nevű szűzről) című versét "remete módjára havasok aljába élvén" szerezte; "nyolc vándor" költői versengéséről pedig "világ határira való bujdosásra keservesen indulván" írt költeményt (Colloquium octo viatorum ... (Nyolc utas beszélgetése)). Ez utóbbiban "szegény zarándok"-nak nevezi magát, "kit a nagy hamisság (értsd: Balassi András) és háládatlanság (értsd: Losonczi Anna) föld szélére kergettek"; Szarándoknak vagy bujdosónak való énekéi már "én édes hazámból való kimentemben" írja; amelyhez végül az "édes hazá"-tól való végső búcsú csatlakozik.

A bujdosás lelkiállapotával együtt magának Júliának az emléke is végigkíséri ennek a néhány hónapnak a költészetét. A Júlia nevet ugyan – a ciklus utolsó versében tett ígéretéhez híven – a költő többé nem említi, a sorok között azonban újra meg újra róla van szó. A nyolc ifjú költői versengésében, a Balassit képviselő Credulusnak, mikor azt kérdi, ki az, aki "sok kínomba most megvigasztalhatna", az Echó válaszként az Anna nevet súgja. Ő rá utal a "háládatlanság" többszöri emlegetése, s őt aposztrofálják az "édes ellenségem", "szerelmes ellenségem" kifejezések. A viszonzatlan szerelem emlékétől nehezen megválni tudó, azt felpanaszló fájdalmas merengések közben egy teljes verset is szentel még a "nyerhetetlen" Júlia emlékének (Animum ingratitudine amatae moerentem ipsemet solatur (Vigasztalja saját lelkét, mely szerelmese háládatlansága miatt búsul)). Miként a Méznél édesb szép szók ... kezdetű első "Júlia"-vers, melyben szintén nem szerepelt kedvese neve, úgy ez az elkésve írt utolsó is az istenes énekek sodró örvényű hangnemében íródott. "De mit gyötresz engem most keserves lelkem?" – szólítja meg Balassi önmagát, dühöngve és szégyelve, amiért a "bú így meghajtott". Bosszúra gondol, s istentől is büntetést vár "az háládatlanság szörnyű vétkére", hogy az indulatok hullámzásán át eljusson azután a feloldódáshoz, a "rút bosszúállás" elutasításához, a bujdosó keserű – kissé már sztoikus ízű – rezignációjához:

Háládatlanságán sírván szeretőmnek

Mostan szerezteték tűlem ez kis ének,

Kiben az a tanács legyen mindeneknek,

Hogy senki ne higgyen soha szerelmeknek.

Hazai földön termett lírájának utolsó mondanivalója a búcsú (Valedicit patriae, amicis iisque omnibus quae habuit carissima (Búcsút mond hazájának, barátainak és mindenkinek, akit nagyon szeretett)). Hazája nevével kezdi a búcsú elégiáját: "Ó én édes hazám, te jó Magyarország!", majd az egri vitézek, a lovak, a fegyverek, az általa felnevelt vitézek, a hazai táj, barátai s végül az "angyalképet mutató szép szüzek" hallhatják rendre a költő utolsó {473.} jókívánságait. De elbúcsúzik attól is, aki számára a kín, a szenvedés forrása lett: "szerelmes ellenségé"-től, s végül az e szerelemtől elválaszthatatlan verseitől, "búnál kik egyebet nekem nem nyertetek". A bánathozó verseket meg is átkozza, s ismert humanista sablonnal mint haszontalanokat tűzre is ítéli, de ezzel csak azt árulja el, hogy ezek immár a legfontosabbak számára, becsesebbek magánál Júliánál is, méltó, hogy velük fejeződjék be a búcsú sorozata. Búcsú-énekét egyúttal lírai önéletrajza zárókövének is szánta, versei gyűjteményének végére illesztette, élete és költészete egységét hirdetve.