Drámái

Balassit a magyar dráma fejlődésében is az úttörő kezdeményezés érdeme illeti meg. Irodalmi munkássága legtermékenyebb időszakában, 1588–1589-ben két drámát dolgozott át magyarra, – személyes és irodalmi indítékoktól egyaránt ösztönöztetve. Az elsőt, a Júlia-ostrom végén (1588 végén vagy 1589 elején) magyarította Cristoforo Castelletti Amarilli (1587) című divatos olasz pásztorjátéka nyomán. A teljes szöveg csak kéziratból ismeretes (Fanchali Jób-k.), noha Balassi a fordítást némileg átdolgozva – az olasz eredetitől jobban eltávolítva – utóbb nyomtatásban is kiadta Gyarmathi Balassa Bálintnak Thirsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galatheával való szerelmekrül szép magyar comoedia címen. A nyomtatott kiadásnak azonban csak néhány lapos töredéke maradt fenn. E komédia a Júlia meghódítására irányuló utolsó kísérletnek tekinthető, Balassi fél évvel később, 1589 nyarán írt tragédiája viszont már helyzete reménytelenségét fejezte ki. Ez utóbbinak az eredetije a zsoltáríró Buchanan Jephte című latin nyelvű drámája volt, melynek mondanivalója: Jephte, a bibliai jeles vitéz oktalanul, saját meggondolatlan hibájából azt vesztette el, akit a világon legjobban szeretett. Balassi átdolgozása azonban elkallódott – lehet, hogy nem is készült el teljesen.

A pásztordrámát a költő "ajándék"-nak szánta Júliája számára, annál is inkább, mert Castelletti darabjának cselekményébe beledalolhatta saját szerelmi történetét, érzéseit és szenvedéseit. A játék egymást régen elvesztett szerelmesek egymásratalálásáról szól, konfliktusa pedig abban rejlik, hogy mikor végre találkoznak, nem ismerik fel egymást; s bár Credulo heves szerelemre lobban a megpillantott Amarilli iránt, az következetesen elutasítja régi szerelméhez való hűségében, s csak amikor kiderül, hogy Credulo éppen elveszettnek hitt régi szeretőjével azonos, hárul el az akadály boldogságuk elől. E történet eleve célzás lehetett Balassinak Annával való históriájára: {477.} ők is régen elvesztették egymást, s a költő éppen arra törekszik, hogy imádottja végre újra felismerje benne az egyetlen igazi szeretőt. S hogy a párhuzamosság félreérthetetlen legyen, Amarillit Júliára keresztelte, Credulo (nála Credulus) alakját pedig a maga képére formálta: pásztorból vitézzé és költővé változtatta. Castelletti gyakran említi a szeretője után epedő hős keserves jajszavát, a magyarban ilyenkor mindig Credulus verseiről, énekeiről van szó. Még Diana is elhagyva mulatságát, "figyelmetesen hallgatá az én verseimnek siralmát – mondja Credulus-Balassi egy alkalommal – ... sőt még az ördög, hegyek, völgyek, berkek, kevek is hallván az én keserves énekimet, mellettem köservesen megzöngettek". A költő, aki verseitől remélte Júlia szívének meglágyítását, a drámában is ezekre a költeményekre figyelmezteti őt: a mitikus lények és az egész természet csodálja énekét, csak éppen az nem hallgatja meg, akinek szólnak. A költő-Credulus keserves énekei s költői ihletettségű prózai monológjai a szerelmese után vágyódó, azt hasztalan kereső hős bolyongásának, bujdosásának a során hangzanak fel. E bujdosás-motívum különösen erős nyomatékot kapott Balassi átdolgozásában; az olasz szöveg erre utaló részeit jelentékeny mértékben kibővítette; sőt ezt a bujdosás-fikciót – mint láttuk – a Júlia-ciklus koncepciójának is alapjává tette.

Balassi kezén az olasz pásztordráma a személyes vonatkozású változtatásokon túlmenően is átalakult. Ez az új műfaj ugyanis, melynek fejlődése Tassó Amintájával (1581) kezdődött, már a barokk ízlés jellegzetes terméke, a magyar költő azonban természetesen az érett reneszánsz világába és stílusába hajlította azt át. Ennek érdekében egyszerűsítette, áttekinthetőbbé tette a barokk játék cselekményének bonyolultan burjánzó szálait; jeleneteket vont össze vagy hagyott ki; s elhomályosította a darabnak antik pásztor-idillt utánzó jellegét. Míg Castelletti szereplői pásztorok és nimfák, Balassinál ezekről szó sincs; az egyetlen – komikus – paraszt szereplő, Dienes pedig a felvidéki és erdélyi hegyek ismert "juhász"-a.

Castelletti verses drámáját Balassi a magyar reneszánsz dráma kialakult hagyományainak megfelelően prózában fordította, kivéve két részletet, amikor Balassi-strófákba költötte át szereplőinek lírai monológjait, újabb költeményekkel gyarapítva a Júlia-énekek sorozatát. Balassi azonban prózában is költői szöveget ír, különösen az őt megszemélyesítő Credulus kesergéseit és szerelmi vallomásait játssza át önkéntelenül is verses beszédbe. Stiláris tudatosságát pedig mi sem mutatja jobban, mint a főszereplők elegáns udvari beszédmodorától eltérő alantasabb, "népiesebb" stílusnak helyenkénti alkalmazása. A paraszt Dienes szájából mindig jó ízű, gyakran vaskos népi beszédet hallunk, sőt alkalmilag – például haragjukban – még az előkelőbb szereplők is durvább hangnemben szólalnak meg, – ama végbeli magyar katonanyelven, melyet Balassi is használt, ha elfutotta a méreg.

A költő tisztában volt azzal, hogy vállalkozása merőben újszerű. "Az erdélyi nagyságos és nemes asszonyoknak" címzett ajánlása, valamint a dráma elé, saját nevében írt Prologusa nemcsak személyes indítékairól, Júlia iránti szerelméről vallanak, hanem elvi, irodalmi célkitűzéseiről is. Az ajánlásban megírja, hogy "az commedia szerzést új forma gyanánt elővenni" akarja, vagyis egy új műfajt, a reneszánsz szerelmi komédiát meghonosítani. A műfaji újítás hasonló szándéka a Jephte magyarításakor sem hiányozhatott, {478.} Buchanan műve ugyanis a reneszánsz tragédia egyik sokat utánzott mintapéldányának számított. Balassi a magyar nyelvű irodalom fejlesztésének e tudatosságával Pesti, Sylvester és Bornemisza nyomdokaiba lép, és komédiája Prologusában csaknem az ő szavaikkal hangoztatja a magyar nyelv gazdagítására, nagykorúságának bizonyítására irányuló eltökéltségét. Míg azonban elődei a szentírás vagy a morális tanulságokkal szolgáló, didaktikus irodalom magyarnyelvűségét igyekeztek megvédeni – hivatkozva a külföld példájára, ő saját reneszánsz-bibliájának, a szerelmi költésnek létjogosultsága és "olasz, francuz, német" után anyanyelven való művelése mellett szállt síkra. Prológusa nemcsak a magyar nyelvnek, a fordítás tényének s általában az irodalmi, tudományos munkálkodásnak az apológiája, hanem a szerelemé is. A kor egyházias felfogásával teljes ellentétben, komédiájáról azt hirdeti, hogy az nemcsak gyönyörködtet, hanem tanít is, mert a szerelem "az ifjú embernek gyakorta sok jóknak oka", mely "erőseket bátorét, bolondokat eszesét, resteket meggyorsét, részeget megjózanét, miért alázzuk, szidalmazzuk szegént?" Nyíltan kijelenti, hogy ő bizony "mind holtig mint jó oskolamesteremet" követni fogja, "nem gondolván semmit az tudatlan községnek szapora szavakkal s rágalmazóknak beszédekkel". A Júlia-ciklus szellemében így emeli a szerelmet legfőbb értékké, élete vezércsillagává, – a reneszánsz ember öntudatának a magyar irodalomban páratlan megnyilvánulásaként.