Néhány korai gestaíró

A 14. századi krónikaváltozatok, elsősorban a Képes krónika szövege alapján a kutatás eddig három 11–12. századi gestaíró működésére tud meglehetős bizonyossággal következtetni, s műveik szövegének nagyobb összefüggő részét vagy részeit ki is tudja jelölni.

Közülük a legkorábbi I. Endre korában működött, tőle származik Szent István utolsó éveinek, a király halála utáni trónviszályoknak, az 1046. évi pogánylázadásnak, valamint a német császárral vívott 1051. évi háborúnak a későbbi krónikákban olvasható, összefüggő elbeszélése. A szerző az események szemtanúja és cselekvő részese volt; s műve tanúsága szerint Endre király közvetlen környezetéhez tartozott. Komoly érvek szólnak amellett, hogy azonos volt a Tihanyi alapítólevél fogalmazójával, aki az oklevél arengájában kifejezésre juttatta történeti érdeklődését. A két írásmű stílusának, művészi rímes prózájának feltűnő rokonsága ugyanarra a szerzőre vall.

Az I. Endre kori szerzőnek – valószínűleg Miklós püspöknek – tulajdonítható összefüggő elbeszélés önmagában is megálló egységről, tudatos szerkesztésről és pártos állásfoglalásról tanúskodik. Az író átgondolt politikai koncepciót juttat kifejezésre: a jogos trónörökös mellőzése az országot zűrzavarba, a magyarságot német függőségbe, a keresztény hitet és egyházat pedig végveszélybe sodorta; az egyház által támogatott törvényes örökös viszont megmentette István király vívmányait, megszilárdította az állam és az egyház helyzetét, s megvédte az ország függetlenségét. Ezt a koncepciót a krónikás az 1031– 1051 között eltelt húsz év eseményeinek előadása során kitűnően és meggyőzően érvényesíti. A kiindulópont Imre herceg halála, mely lehetővé tette, hogy Gizella királyné és német környezete, István király akarata ellenére, Vazult megvakíttassa, fiait menekülésre kényszerítse, a németnek mondott Pétert a trónra segítse s általa az országot a német császár hűbéresévé tegye. Ez a német praktika, a "furor Teutonicus", idézte fel a magyarok ellenállását, mely végül az 1046. évi pogánylázadásba torkollott. Az eseményeknek ez a beállítása (különösen Gizella befeketítése) nem mindenben felel meg a történeti igazságnak, a gestaíró számára azonban az volt a fontos, hogy a bajok okául a németeknek a magyarok, illetve a pogányoknak a keresztények elleni gyűlöletét tüntesse fel, azt igazolva, hogy mind a németektől, mind a pogányoktól csak a trón jogos várományosa, az egyház vezetői által behívott és királlyá koronázott Endre menthette meg az országot. A jól megokoltan, szuggesztíven, élményszerűen előadott eseménysort méltó módon zárja le a német császár ellen aratott 1051. évi győzelem, melynek eredményeként megszűnt a Vazul mellőzésével kezdődött német praktika utolsó következménye, a német császár hűbérjoga is. Az I. Endre kori gesta szerzője feladatát tehát sikeresen oldotta meg, s nemcsak királya és egyháza érdekeit tudta meggyőzően képviselni, hanem eleven elbeszélést, eredeti epikus szerkesztést is tudott nyújtani – talán a legelsőt a magyar irodalomban.

{58.} 1100 körül, Kálmán király korában keletkezhetett a Gesta Ladislai regis címen emlegetett történeti mű, mely valószínűleg az I. Endre és öccse, I. Béla között támadt viszályoktól kezdve Kálmán király uralkodásának elejéig adta elő a történeti eseményeket, a középpontban Salamon és a hercegek küzdelmével, illetve László király alakjával. Mivel a későbbi krónikákban az ezekről az évtizedekről szóló részek meglehetősen zavarosak, helyenként ellentmondásokat tartalmaznak s több szöveg összeolvasztásának látszanak, a Gesta Ladislai regis szövege nem rekonstruálható olyan világosan, mint I. Endre krónikásának alkotása.

A Gesta Ladislai regis számos jellemző vonása, s az I. Endre kori gestától eltérő sajátossága így is jól felismerhető. E Kálmán kori szerző ugyanis nem saját élményei s bizalmas értesülései alapján, hanem hősi énekekre, illetve a Salamon és a hercegek küzdelméről szóló, feltételezett nagyobb epikus kompozícióra támaszkodva írta meg munkáját. Az elbeszélésben érvényesülő művészi szerkesztésmód, egyes jelenetek költői megformálása s a naiv epikai stílus elemeinek a latin nyelven is áttetsző szépsége ennek folytán nem a krónikás, hanem a forrásként használt joculator-epika javára írandó. A gestaíró saját elbeszélő és szerkesztő tehetségét nehéz megfigyelni és értékelni, de valószínű, hogy kevésbé önálló és kevésbé tudatos író volt Endre kori elődjénél. A pártos politikus és tudatos stiliszta Miklós püspökkel [?] szemben ő maga is naivabb és költőibb szemléletű ember lehetett: a rímes prózát nem alkalmazza következetesen, viszont László király dicséretére egy néhány soros kis latin verset költött és szőtt bele munkájába. Felbecsülhetetlen érdeme, hogy az ősi költészet elemeiből és szépségeiből sokat megőrzött.

A 12. század eseményeinek a Képes krónikában olvasható leírásában ismerhetjük fel e korai periódus harmadik kimutatható gestáját. Ennek szövege jelenleg Kálmán király uralkodásával kezdődik és a II. Géza (1141–1162) idején történt eseményekkel zárul, Heinrich Mügeln 14. századi német nyelvű magyar krónikájának tanúsága szerint azonban eredetileg még a III. István (1161–1172) korabeli események tárgyalására is kiterjedt. Ez a III. István kori gesta a megvakított Álmos herceg és fia, II. (vak) Béla király leszármazottainak, II. Gézának és III. Istvánnak, vagyis az Álmos-ágnak a szemléletét tükrözi, s igyekszik az öccsével kegyetlenül elbánó Kálmán királyt, valamint ennek fiát, II. Istvánt mennél jobban befeketíteni. Az ismeretlen szerzőnek volt érzéke és tehetsége a gúnyolódáshoz, sőt gyalázkodáshoz, s nemcsak az eleve ellenségesen szemlélt Kálmánról és II. Istvánról festett torzképet, hanem a későbbi részekben is minden alkalmat megragadott egyes személyek ironikus vagy szatirikus jellemzésére, a durvaságtól sem riadva vissza. Idézetei, hivatkozásai alapján a bibliát is jól ismerő s az egyházjogban jártas ember lehetett, aki azonban kevesebb figyelmet szentelt stílusának kidolgozására, noha a rímes prózát olykor ő is alkalmazta. Műve kitűnik viszont elevenségével, csattanós-szellemes párbeszédeivel, az események, helyzetek kiélezett, poentírozott bemutatásával. A III. István kori gesta szerzőjében a magyar középkor első két századának egyik érdekes, markáns íróját ismerhetjük fel.

{59.} A 11–12. századi gestairodalom – ismereteink bizonytalansága ellenére is – a történeti próza s ezzel együtt az irodalmi igényű elbeszélés sokat ígérő kezdeteiről tanúskodik. Három gestaíró munkássága közelebbről is körvonalazható; mindegyik külön egyéniség, ami a korai történeti irodalom változatosságáról, sokrétűségéről tanúskodik. Valamennyiükre jellemző azonban a kerek, jól megkomponált történeteket, a regényes elemeket kedvelő színes előadás, amit az is megkönnyített, hogy mondanivalójukat nem annyira írott források, mint inkább saját élményeik, tapasztalataik vagy hősi énekek alapján fogalmazták meg. A tudós tekintélyekre való támaszkodás és külföldi minták erőteljes követése csak a következő periódusban lesz a magyar gestaírók jellemző vonása.