A gyülekezeti énekszerzés

A század utolsó harmadában jelentékeny számban keletkeztek újabb protestáns gyülekezeti énekek; kiemelkedő szerzőt, illetve magasabb esztétikai kvalitású darabokat azonban nem találunk közöttük. Az új énekek legtöbbje konvencionális vallásos tartalmat közvetít a hagyományos magyar énekvers különböző ismert formáiban. Az ilyen versek szerzői közül megemlíthetjük Debreceni Szőr Gáspár Sáros megyei református prédikátort, aki az 1590-es években több éneket írt; Siderius János († 1608) abaúji esperest, neves kátéírót, akinek gyülekezeti énekei a 17. században meglehetősen népszerűek voltak; Pathai István (1555–1632) dunántúli református püspököt, akitől többek között egy dogmatizáló papszentelési éneket ismerünk.

{507.} A református énekszerzők közül Szegedi Kis életírója, Skarica Máté tarthat számot a legtöbb érdeklődésre, bár csak kevés éneke maradt fenn. Ezek egyike (Az mennyei paradicsomnak dicsőségéről Szent Ágoston írásából) tárgyválasztása, illetve forrása révén méltó a figyelemre, néhány zsoltárfordítása pedig az egyházi ének iránt mutatkozó új teológus igények kielégítése szempontjából nevezetes. Zsoltár-átköltései ugyanis nem a Batizi és Sztárai által meghonosított s világiak által is előszeretettel művelt szabad parafrázisok, hanem a bibliai szöveg pontos tolmácsolásai. A század utolsó évtizedeinek szigorúbb, megmerevedő kálvinista felfogása, amely a templomi éneklésből igyekezett minden személyesebb elemet kiiktatni, éppen az ilyen – teológiai szempontból kifogástalan – zsoltárfordítást sürgette. Skarica gondosan fordít, jó rutinnal alkalmazza a hagyományos versformákat, magasabb művészi szintet azonban énekei nem érnek el. (Az a több évszázados hiedelem, hogy ő fordította volna Luther Erős várunk ... kezdetű énekét, minden alapot nélkülöz.)

Az unitáriusok gyülekezeti énekszerzése viszonylag szerény méretű; a nekik tulajdonítható zsoltár-átköltésekben, illetve ezekkel rokon hangvételű istenes versekben találjuk azonban a legtöbb lírai elemet, szépen sikerült strófát; sőt olykor a főúri vallásos líra hatásáról tanúskodó részleteket is. Inspirálólag hatottak vallásos költészetükre a lengyelországi kapcsolatok: tíz énekük mellett a "nota polonica" dallam-megjelölés olvasható. E lengyel dallamra írt énekek Jan Kochanowski zsoltár-parafrázisain alapulnak, az ismeretlen unitárius szerző azonban saját, alacsonyabb színvonalú irodalmi kultúrájához adaptálta a lengyel reneszánsz poézis e remekműveit. Tömör kompozíciójukat képtelen volt megtartani, a magyar vallásos líra frazeológiájához alkalmazkodva pedig teljesen elmosta Kochanowski stílusának egyéni színeit. A 16. század utolsó évtizedeiben keletkezett unitárius énekekre általában jellemző a kulturált, gördülékeny verselés, de bonyolultabb vagy újszerű versformával egyikükben sem találkozunk.

E kor vallásos költészetének új formai jelenségeként végül az időmértékes verselés lassan érlelődő hatását kell megemlítenünk. A latin klasszikus költők iskolai tanulmányozása során a magyar énekszerzők jól megismerték az időmértékes verselés szabályait, az ekkor igen divatos ún. metrikus dallamok pedig hozzászoktatták ritmusérzéküket a mértékes vers lejtéséhez. A protestáns iskolákban, német hatásra, különösen elterjedtek az énekelhető időmértékes latin humanista költemények: megzenésített Horatius-parafrázisok, Buchanan latin metrikus zsoltárai s különböző antik ódai versformákat követő latin vallásos énekek. A magyar énekszerzők nemegyszer ilyen metrikus dallamokat választottak énekeik nótájául, esetleg szövegüket forrásául. A 16. századi magyar költői gyakorlatban így kialakultak az ezek ritmusához igazodó versformák, amelyek többé-kevésbé megőrzik az ódai sorok szótagszámát, cezúráit, bár magát az időmértékes ritmust rendszerint hangsúlyossal helyettesítik. Jó példa erre az eljárásra Tasnádi Péter szikszói iskolamesternek 1579-ben készült Horatius-átköltése (Látod, mely rövid mulandó ez világ ...), mely a latin költő ódái II. könyvének 14. darabját az antik strófaszerkezet megtartásával, de hangsúlyos, rímes versben tolmácsolta. Az ilyen átmeneti formák készítették elő azokat a nagyszabású kísérleteket, melyek a 17. század elején az időmértékes verselésnek – Sylvester kezdeményezésénél tartósabb – meggyökereztetésére irányultak.