| Elbeszélések | TARTALOM | Kiadások |
Az önéletrajz és emlékirat, némileg rokona a szórakoztató prózának. Eseményessége, regényes részletei révén kerül a széppróza közelébe. Lélekrajzot ezekben is hiába keresünk, de az önéletrajz még így is új műfaji kezdeményezést jelent a 16. század magyar irodalmában. A reneszánsz által öntudatra ébresztett én, az egyéniség jelentőségének megnövekedése nyilatkozott meg általuk. Sokszor egészen gyakorlati céllal keletkeztek, mint az első ismert önéletírás, Martonfalvay Imre (1510–1591?) deák, Török Bálint belső emberének visszaemlékezése. A késő vénségre jutott Martonfalvay, aki az 1520-as évektől három nemzedéken át szolgálta a Török-családot, 1585-ben Török Bálint unokájától, Istvántól szeretett volna 65 évi hűséges és önfeláldozó sáfárkodása jutalmául birtokadományban részesülni; ezzel az emlékeztető írásával akarta ifjú ura előtt felidézni a Török-család érdekében kifejtett, sokszor saját életét és vagyonát sem kímélő szolgálatait. Nevezetesebb tettei, érdemei előszámlálása közben elmondott egy sereg eseményt, a családiakon kívül országos érdekűeket is, ahogyan ő látta, tapasztalta azokat. Legjobban az fájt Martonfalvaynak, hogy 1555-ben Török János és Ferenc szorultságában elvette tőle a korábban neki adományozott acsádi és köveskuti szépen művelt birtokait. Nyilván ezeket szerette volna visszaszerezni, vagy helyettük más jószágokkal gyarapítani birtokait. Martonfalvay életrajza és visszaemlékezése tehát nem közönség számára készült olvasmány, hanem igen terjedelmes kérvény indoklása (kb. 50 nyomtatott lap).
De az olvasásra szánt önéletrajz is megszületett e korszakban: Wathay Ferenc (1568–1606 után) az énekszerző székesfehérvári vicekapitány konstantinápolyi fogságában szerzett életrajzának végén így nyilatkozik: " ...írtam emlékezetért és üdő teltésért, ha Isten által körösztyénségben ki mehetne (ti. ez az írásom), melybül az ki olvassa, megértheti az én Istenömnek az 1600 esztendőiül fogván való erős csapásit és próbáit rajtam ..." Az életrajz persze nem 1600-zal kezdődik, hanem Wathay nagyapjának 1503-ban kötött házasságával, előljáróban röviden összefoglalván a maga születéséig a főbb családi eseményeket. Innentől kezdve valamivel részletesebben írja le a saját életének eseményeit, olykor még el is időzve egy pillanatra némely fontosabb mozzanatnál. Amikor 1582-ben utolsó bátyja is idegenben elhalt, s özvegy édesanyja Wathayt négy esztendei tanulás után végleg kifogja a soproni iskolából, sajnálkozva jegyzi meg: " ... ugyanazon esztendőben vitetett ki szegin az oskolábul és tanulságbul, elég tudatlanságban, nekem eléggé nagy káromra, mel dolgokkal az anyák gyakran nagy károkat szereznek az ő gyermekeknek efélékkel, gondolván az ő anyai szerelmekhez képest azt, hogy ha az ő gyermekek tűlök eltávozandik és az ő szemök nem láthatják, meghalnak ..." Néhány esztendei otthon lakás után azonban "jó vastag ifjúságbeli állapotban már lévén, valamennyire a szerelmeskedést hát eszemben vettem volt, ki szegin anyámnak nem tetszvén és megbüntetvén, vele megháborodám ... ugyan nem tetszhetvén az hon lakás, mindenkor kivágyódom vala az végekben". Ettől kezdve a dunántúli várakban szolgált, 1602-ben esett török fogságba, amikor Székesfehérvár német őrsége a magyar katonák tudta nélkül átadta a várat a töröknek. Fogságából többször is szökni próbált, de sikertelenül. Rabságában szerencsétlen sorsán töprengve, {522.} írta le szenvedéseit, viszontagságait, épp úgy tanulságot fűzve a maga élettörténetéhez, mint a szórakoztató elbeszélések szerzői: keresztényi alázattal és az isten irgalmában bízva kell elviselni minden sorscsapást és megpróbáltatást.
Az önéletrajz első kísérletei mellett egy másik történeti prózai válfaj, a krónikás emlékirat magyarul a deákműveltségű polgárság körében talált művelőkre. Míg az önéletrajzírás kezdeményezői főképp nemesek voltak, a krónikás emlékirat feljegyzői inkább a magyar polgári rétegből kerültek ki. A városi életben az egyén élete a város szűkebb közösségétől alig választható el. A krónikás emlékirat sem egyéni sors-leírás, bár a szerző önéletrajzi, szorosabb családtörténeti adatai, megemlékezései nem hiányoztak belőle, feljegyzéseit mégis mint a város polgára készíti, s a helyi, országos vagy még távolabbi hatású nemzetközi eseményeket a városi közösség tagjának szemével nézi és ítéli meg. Előadása, évrendben haladva, szubjektív élményeken, tapasztalatokon és értesüléseken alapul s ebből ered, hogy írása olykor szinte regényesnek hat.
1562-ben Borsos Sebestyén († 1584) marosvásárhelyi polgár kezdett egy ilyen krónikás emlékiratot, eleinte Székely István világkrónikájából kivonatolva Mátyás király halálától az eseményeket, majd az 1560-as évektől 1583-ig önállóan folytatta azt a saját maga által gyűjtött hírek, de főként helyi tapasztalatai alapján. Feljegyzései, melynek címe Chronica a világnak lett dolgairól, csonkán maradtak leányági unokájára, Nagy Szabó Ferenc (1581– 1658) marosvásárhelyi szabómesterre, aki azokat saját memoriale-ja elé leírta, kiegészítette, majd pedig folytatta 1658 augusztusának végéig, amikor alighanem a II. Rákóczi György által felidézett szerencsétlen lengyelországi hadjárat miatt Erdélyre szabadított tatár hordák áldozata lett. Nagy Szabó iskolát járt, tanult ember volt, s emlékiratát ifjú éveitől kezdve készített feljegyzései alapján 1653-ban állította össze, majd haláláig tovább vezette. 1614-ben nagybátyja, Borsos Tamás portai követ hívására Konstantinápolyba is ellátogatott, "de én a tanulni vágyó ifjú – miként önérzetesen írja – nem kalmárságra mentem volt, hanem látásnak, hallásnak okáért". Fejedelmekről, törvényekről, a községnek hasznos vagy ártalmas főrangú tanácsokról, háborúkról, józan polgári mértékkel ítélkezik. Az erdélyi társadalom belső mozgását, elnyomó osztályok és elnyomottak küzdelmét ez időből Nagy Szabó emlékirata tárja fel legelevenebben.
Hasonló színvonalon mozog, bár magasabb tanultságú ember munkája, Szepsi Lackó Máténak († 1633) Lórántffy Mihály sárospataki udvari papjának majd erdőbényei lelkésznek a krónikája. Miként Nagy Szabó írása, úgy ez is már átnyúlik a következő periódusba, stílusában, modorában azonban még a 16. század végi deák-próza hagyományait követi. Szepsi Lackó a 15 éves háború, Bocskay és az őt követő évek eseményeit örökítette meg a keletmagyarországi protestáns lakosság Habsburg-ellenes érzelmeit tolmácsolva. Igyekszik történelmi dokumentumokat, s ezek között történeti érdekű népszerű verseket is, munkájába belefoglalni, de szívesen ír le anekdotikus eseteket, kétes hitelű mende-mondákat is.
{523.} A század második felében meginduló deák-prózának nem volt közvetlen folytatása, újabb, hasonló mulattató olvasmányok nem követték e jórészt polgári értelmiségi igényt és ízlést szolgáló könyveket. A prózának ez az ága hosszú évtizedekig csak a már meglevő munkák újrakiadásával élt tovább. Pedig a fabulán, a trufán (az anekdota és elbeszélés ezen ősein) kívül, a Ponciánusban már az elbeszélés magasabb, fejlettebb formája, a novella és a regény mintája is ott volt, ez azonban nagyobb eredeti magyar szépprózai alkotás megteremtésére ösztönzőleg még nem hatott. Polgári folytatói az emlékirat-típusnak sem akadtak, ami megint csak a polgárság erőviszonyaiban bekövetkezett visszaesésnek egyik bizonyítéka. A fejlődés további folyamán az átformálódó és elhanyatló deákműveltségűek körében sem az önéletrajz, sem az emlékirat irodalmi igényű tovább-élése számára nem alakult ki megfelelő társadalmi bázis. E műfajoknak már csak magasabb műveltségi szinten van a 17. században folytatása.
| Elbeszélések | TARTALOM | Kiadások |