A verselés fejlődése

A 16. század utolsó harmadának verses históriáiban az uralkodó versforma, miként a megelőző korszakban, még mindig a négysarkú strófa, többnyire tizenegyes vagy tizenkettes sorokkal. A rímelés továbbra is egyhangú, a szerzők jobbára ragrímekkel élnek. Az a tény, hogy e szövegeket énekszóval adták elő, feledtette a verselés egyhangúságát, viszont éppen az énekelt forma volt a legfőbb akadálya annak, hogy az énekek stílusa változatosabbá, gazdagabbá váljék és alkalmas legyen a mintául választott klasszikus szövegek tömör, bonyolult és árnyalt stílusának visszaadására. A négysoros strófa minden sorának egy-egy dallamív felelt meg, s egy dallamíven belül nem lehetett komplikáltabb szerkezeteket elhelyezni, énekes előadás esetén ezek értelme elsikkadt volna. Innen van, hogy e szövegek versmondattana igen egyszerű; minden sornak egy mondat felel meg. Mivel pedig a rímkészlet meglehetősen szegény volt s a szerzők legtöbbször csak ragrímekre fanyalodtak, egy-egy strófában négyszer ismételtek meg ugyanolyan típusú mondatot. Ezekkel a kötöttségekkel szinte kényszerítve voltak arra, hogy az eredeti szöveg mondanivalóját felhígítsák, bőbeszédűen és körülményesen adják vissza. Egyetlen példa jól megvilágítja ezt; a Lévai Névtelen egy ovidiusi pentametert (Bella gerant fortes, tu, Pari, semper ama! ) így ad vissza:

Erős vitézek hadd hadakozzanak,

Vitézségben hadd magasztaltassanak,

Páris, rólad egyebet ne szóljanak,

Eszed, elméd szerelmen forgassanak.

A históriás énekköltésben két irányban történt kísérlet arra, hogy ettől az egyhangúságtól megszabaduljanak. Az egyik: más, alkalmasabb versforma kiválasztása, hosszabb sorok alkalmazása. Az Eurialus és Lucretia versformája azért volt alkalmasabb a terjedelmesebb epikum számára, mert a hosszabb sorokban több lehetőség volt komplikáltabb szerkezetek elhelyezésére és gazdagítására. A másik irányú kísérlet Csáktornyai Mátyásé, aki az ovidiusi hexameterek tömörségének visszaadására törekedve a négysoros tizenkettes strófán tett bizonyos változtatásokat. Ő is leginkább ragrímmel él, de hogy elkerülje a négyszer ismétlődő párhuzamos mondatszerkezeteket, gyakori nála az aabb rímképlet. Az egyes sorokon belül is tömörségre törekszik; stílusára jellemző, hogy szereti a tizenkettes sor két hatos periódusát frappáns ellentéttel szembeállítani:

Oly könnyebb ugyanis az szóval bajt víni,

Az mely nehéz kézzel az harcon csapkodni.

Én szóval nem tudom, Ulisses fegyverrel,

Mennyit én fegyverrel, ő annyit ér nyelvvel.

{537.} Nagyon valószínű, hogy Csáktornyai megtette azt az elhatározó lépést, amely előfeltétele volt a históriás énekmondás szószaporító, unalmas stílusától való megszabadulásnak: művét nem éneklésre, hanem olvasásra, esetleg retorikai előadásra szánta. Nótajelzést e művénél nem ad, de nehéz is lenne énekszóval előadottnak elképzelni az ilyesféle értelmes hangsúlyozást kívánó versszakokat:

Rajtad tagok vannak, nálam elme vagyon,

Tagoknak bírása az elmétől vagyon,

Te csak kézzel szolgálsz; én kézzel, elmémmel,

Erő elme nélkül: mint fa gyümölcs nélkül.

Csáktornyai Mátyás így elsőnek ért el eredményt a históriás énekstílus átalakításában, olvasásra szánt epikus versszöveg kialakításában. E tekintetben Zrínyi verselésének egyik elődje.

A magyar reneszánsz virágkorának szórakoztató verses históriájával lezárult a magyar epika történetének egyik igen fontos fejezete: a históriás éneké. Az írástudatlan hallgatókhoz és az olvasókhoz egyaránt szóló históriás ének a 16. század végének fejlettebb kulturális viszonyai között már elvesztette létjogosultságát. Noha a szórakoztató, szerelmi tárgyú verses históriák túlnyomó része még jobbára a históriás ének hagyományos műfaji és formai kötöttségeinek a jegyeit viseli magán, elsősorban már olvasásra készültek, szerzőiknek a hallgatókra utaló sablonos nyilatkozataik ellenére is. Olvasmányszöveggé válva, s magasabb szintre emelkedve pedig útjuk csak a fejlettebb műepika irányába vezethetett. A műköltészetté való emelkedés már ebben a periódusban is megkezdődött, amint azt az Eurialus és Lucretia, valamint Czobor Mihály Aithiopika-fordítása mutatta, amelyek már a reneszánsz főúri, udvari világában születtek, s amelyektől egyenes út vezet Gyöngyösi igényes barokk elbeszélő költeményei felé. A népiesebb hangvételű Árgirus históriája viszont, mint a legszélesebb rétegek ponyvaolvasmánya, de élő szóbeli hagyományozás útján is, tovább él még századokon át.