| ŐSKÖLTÉSZET (kb. 1200-ig) | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
Az ősköltészet, valamint az ősi kultúra fogalma a népek civilizáció előtti korszakának költészetét, illetve műveltségét jelöli. Keletkezésük a történelem előtti idők homályába vész; részleteiben fel nem deríthető történetük pedig egybeesik a népek etnogenezisével, nyelvük kialakulásával, az ősközösségi társadalmi forma korával. Ennek a rendkívül hosszú korszaknak csak a legvégső, már felbomlóban levő, a civilizációhoz átmenetet alkotó szakaszáról vannak pontosabb ismereteink: a régészeti leletek, az élő néphagyomány s a civilizáció kezdeti korszakából való írott források leginkább e végső periódusról nyújtanak töredékes tájékoztatást. Fokozottan érvényes ez a még íratlan költészet több ezer éves történetére, melynek legfeljebb utolsó századairól alkothatunk némi fogalmat.
Az ősközösség felbomlásának s az osztálytársadalom kialakulásának többféle változatát ismerjük. A fejlődés klasszikus iránya a rabszolgatartó társadalmi forma kialakulása volt: a mediterrán civilizációk a katonai demokrácia átmeneti fázisán keresztül ezt az utat követték. Az eurázsiai füves pusztán vándorló pásztortársadalmak viszont az ősközösségből közvetlenül a feudalizmus primitívebb nomád változatába fejlődtek át. Ezzel párhuzamosan az ősi kultúrának is különböző válfajai jöttek létre s a nomád népek ősi műveltsége a görög eposzokból megismerhető kultúrától merőben eltérő képet mutat.
A lovasnomád pásztornépek nagy szerepet játszottak a történelemben. Az i. e. I. évezredben virágkorukat élő szkítáktól kezdve a 13. században világbirodalmat alapító mongolokig a civilizált országok félelmetes ellenfelei voltak. Különböző népfajokhoz (iráni, török stb.) tartoztak, történetük több évezredet ölelt át, az általuk lakott, illetve végigszáguldott területek pedig a Csendes-óceántól a Dunáig húzódtak, – társadalmi szerkezetük és ezzel együtt kultúrájuk mégis sok közös vonásról tanúskodik. Az egykori lovasnomád pásztorkultúra, melynek számos elemét már a szkíták kialakították, nem volt azonos az egyes, fejlődésükben visszamaradt s egészen a legutolsó időkig nomád életmódot folytató népek primitív műveltségével. Virágzó korszakaikat fölényes harcmodor, megfigyeléseken alapuló fejlett természeti ismeretek, nagy technikai tudásról tanúskodó művészi tevékenység és a költészet virág-{14.}zása jellemezte. Hosszú történeti előzmények után a magyarság elődei is a nomád népek és kultúrák világába sodródtak, s a magyarok már mint lovasnomád nép s mint a nomád kultúra részesei jelentek meg a történelem színpadán.
Az ősi finnugorság kb. az i. e. III. évezred végéig élhetett együtt feltehetőleg a Volga és a Káma közötti területen; ekkor húzódhatott keletebbre, az Ural vidékére az ugor ősnép, mely talán azonos a Hérodotosz által jürka néven említett néppel. Az ugorok szétválása, a magyarság elődeinek az Ural mentén délebbre húzódása i. e. 1000–500 körül következhetett be, ekkor indulhatott meg a lótartó ugor vadásznépnek lovas pásztornéppé való átalakulása. A magyarság ettől kezdve iráni és török népek környezetébe került, s különösen az utóbbiak hatása volt döntő jelentőségű fejlődésében. Valószínűleg összekapcsolódott sorsa a török fajú onogurokéval, akik nevéből származik a magyarság hungarus elnevezése is. Keletről jövő támadások nyomására az onogurok s feltehetőleg velük együtt a magyarok is i. u. 463 körül húzódtak le az Ural nyugati oldalán levő területről a Meotis (Azovi tenger) vidékére, ahol rövidesen a türk, majd az annak örökébe lépő kazár birodalom kötelékébe kerültek. Az ősi finnugor elemekre is építve, e nagy nomád birodalmak keretében fejeződött be a honfoglaló magyarság társadalmi szervezetének, nyelvének, ősi vallásának és kultúrájának kialakulása.
A magyarság őstörténetében oly nagy szerepet játszó türkök a mai Mongólia területén 552-ben döntötték meg a zsuan-zsuanok uralmát, s néhány évtized leforgása alatt egészen a Fekete-tengerig terjesztették ki hatalmukat. A birodalom élén az istenként tisztelt uralkodó, a kagán állott, a meghódított területek kormányzása pedig családja valamely tagjának a feladata lett, aki azután többnyire önállósította magát. Így vált ki először az Altáj hegységtől nyugatra eső nyugati türk birodalom, majd ebből később az európai területeket felölelő kazár birodalom, melybe a meghódított magyarság is beletartozott. A magyar őstársadalom alapegységei ekkor még ugor eredetű totemisztikus nemzetségek, vagyis vérségi alapon összetartozó s magukat mitikus állatősöktől származtató szervezetek voltak. A nemzetségek törzsekbe való tömörülése is talán már korábban bekövetkezett, de lehet, hogy ez csak a türk-kazár államszervezés eredménye volt. A hét magyar törzs, valamint az egész törzsszövetség élére azonban minden bizonnyal már a hódítók állítottak törzsfőket (ősi magyar nevükön urakat), illetve fejedelmet (a kündüt), akiknek a hatalmát katonai kíséret biztosította. Ez a vezérektől függő, nekik vazallusként alárendelt katonaréteg (a jobbágy szó eredetileg ennek tagjaira vonatkozhatott), a nomád feudalizmus jellegzetes alakulata volt, amely a nomád birodalmak félelmetes katonai erejét szolgáltatta, s egyúttal a nemzetségek feletti uralom gyakorlását is lehetővé tette. A társadalom belső rétegeződése ezzel párhuzamosan már a nemzetségeken belül is megkezdődhetett, a nemzetségfő hatalma megnövekedett, s talán már neki is voltak a fenti értelemben felfogott "jobbágyai". A magyarság tehát, mikor 830 táján kivált a kazár államkomplexusból, az ősközösség felbomlásának és a nomád feudalizmusba való átmenetnek az állapotában volt.
A magyarok elszakadása úgy mehetett végbe, miként korábban Kazárország kiválása a nyugati türk birodalomból. A feltehetőleg Istemi nyugati türk kagán családjából származó magyar kündü önállósította magát s a hét {15.} magyar törzs és a hozzá csatlakozó különböző iráni és török népelemekből összetevődő három ún. kabar törzs élén új nomád birodalmat alapított a Dontól az Aldunáig elterülő ún. Etelközben. A kazár kettős királyság örökségeként a magyaroknak a kündü mellett ekkor már egy másik fejedelmük is volt, a gyula, aki az istennek tekintett főuralkodó mellett a hadjáratokat vezette s ezzel a tényleges hatalmat is gyakorolta. A földrajzi helyzete folytán immár a bizánci és szláv kultúrákkal is érintkezésbe kerülő magyarok nem sokáig nomadizálhattak Etelközben: a 9. század végén a keletről előnyomuló besenyők nyomására kénytelenek voltak átkelni a Kárpátokon és új hazát foglalni. A gyulai méltóságot viselő Árpád, katonai kísérete és a három kabar törzs élén – minthogy türk-kazár szokás szerint a csatlakozott vagy meghódított népek kötelessége volt elöljárni a harcban – Oroszország felől, északkeletről hatolt be a Kárpát-medencébe, míg Kurszán kündü és a hét magyar törzs feltehetően Erdélyen át húzódott a Nagyalföldre.
Az ősi magyar társadalom fejlődésével párhuzamos a magyar nyelv kialakulásának a története, a magyar nyelv ún. ősmagyar kora. A nyelvtudomány a honfoglalás időszakára helyezi e nagy nyelvtörténeti korszak végét, amikorra az ősi finnugor elemekből a magyar önálló nyelvvé fejlődött. Az iráni és főleg a török népekkel való tartós együttélés során nagymértékben bővült jövevényszavakkal az ugor nyelv szókincse, amely emellett a származékszavak nagy sokaságával is jelentékenyen szaporodott. Elsorvadtak egyes finnugor hangok, több más viszont meghonosodott, a honfoglaló magyarság nyelvének hangrendszere azonban még távol állt a maitól. Alaktanának legjellegzetesebb és legfontosabb sajátságai (birtokos személyragozás, igei személyragok, alanyi és tárgyi igeragozás stb.) viszont az ősmagyar korban már szinte teljesen kifejlődtek. A honfoglaló magyarság a nomád társadalom és műveltség igényeinek megfelelő nyelvet kialakítva a gondolatközvetítésnek olyan eszközét teremtette meg, amely tovább fejlesztve a magasabb műveltségnek is alkalmas kifejezési eszközévé vált.
Az írás sem volt ismeretlen a honfoglaló magyarok előtt, s a székelyek az ősi magyar rovásírást még a 16. századig használták is. Néhány kései emlékéből megállapítható, hogy a rovásírás türk eredetű, a magyar ír (= jelöl) és betű (= írás, betű) szó is türkből kölcsönzött kifejezés. A magyar nyelv egyes hangjainak jelölésére azonban a rovásírás néhány betűje a görög, illetve szláv (glagolita) ábécé alapján jött létre. A rovásírás elsajátítására tehát a türk, illetve kazár birodalom kötelékében kerülhetett sor, végleges formáját pedig akkor nyerhette, amikor a magyarság Etelközben élt és érintkezésbe került Bizánccal, valamint a szláv népekkel. Az írás ismerete nyilván rendkívül szűk körre, feltehetőleg csupán a türk-kazár eredetű vezetőrétegre s esetleg az ősvallás papjaira korlátozódott, s mint a germánok ősi rúna-írása, titkos és szakrális jellegű lehetett. A civilizáció előtti társadalomnak nem is volt még szüksége az írás kiterjedt használatára, a kőbe vagy fába véshető rovásírás erre nem is lett volna alkalmas. A rovásírást varázslatoknál, titkos üzenetekre, gazdasági természetű adatok rögzítésére s feliratokra használhatták, de mint az orkhoni türk feliratok bizonyítják, az ilyen írás alkalmazható volt hosszabb irodalmi szövegek megörökítésére is.
A honfoglaló magyarság vallása a samanizmus volt, mely az ősközösség felbomlása idején keletkezett vallások egyik kezdetleges formája. A magyarok {16.} elődei már az ugor korban megismerhették; az obi-ugorok s más szibériai népek egészen napjainkig fenntartották. De a samanizmus volt a török és mongol lovasnomád népek ősi vallása is, s csak a feudalizmus fokozatos kiépülése során cserélték azt fel fejlettebb vallásokkal: a kazárok a zsidóval, a törökök az izlámmal, a mongolok a buddhizmussal. A samanizmus alapja az ősök (elsősorban az állat-ős, a totem) s általában a halottak kultusza s a természeti jelenségek babonás tisztelete. E hitvilág szerint egyes csodás módon kiválasztott személyek, a sámánok, megfelelő szertartás keretében, dobolás, kereplés-tánc stb. izgató-ingerlő hatására önkívületi állapotba (révületbe) esnek, s ilyenkor érintkezésbe lépnek a halottakkal és szellemekkel. Ezt a tudományukat gyógyítás, jóslás, varázslás, bajok elhárítása, mások megrontása érdekében egyaránt fel tudják használni. A sámánok működnek közre az ősöknek bemutatott áldozatoknál is. A sámán kezdetben, még a matriarchátus korában nő lehetett, később azonban férfi sámánok léptek a helyükbe, noha bizonyos szertartásokat továbbra is nők végeztek, így a halottsiratás is az ő tisztük maradt. A sámán ősi magyar neve a finnugor eredetű regüs-regös szó lehetett (reg = varázslat, varázslás), de később meghonosodott mellette a török eredetű táltos szó is a sámán jelölésére. Az egykori női és férfi sámánok emlékét mindmáig megőrizte a magyar néphit a boszorkányokra és táltosokra vonatkozó hiedelmekben. Számos ősvallási elemet őriznek a magyar népmesék is, mint például az eget hatalmas sátorrúd módjára tartó csodás világfa képzetét. A magyar ősvallás hiedelemvilágát még nem ismerjük minden részletében, azonban a legközelebbi rokon nép, a vogul mitológiájának gazdagságát tekintve alighanem a magyaré is eléggé fejlett lehetett, ha nem is oly mértékben, mint a hajdani görög és germán népeké.
A honfoglaló magyarság művészete – mint általában a nomád népeké – túlnyomórészt elpusztult, elenyészett. A költészet és a zene, valamint a tánc s az alakoskodás produktumai nem kerültek lejegyzésre, s így csak közvetett módon szerezhetünk róluk ismereteket. Közülük a magyarság ősi dallamvilágáról tudunk viszonylag a legtöbbet, ennek öröksége ugyanis máig él a magyar népzene legősibb rétegében. Az archaikus magyar népdalok ötfokú hangrendszere, valamint dallamszerkezete, frazeológiája és ritmusa feltűnő egyezéseket mutat egyes finnugor és török népek zenéjével, ami csak úgy képzelhető el, hogy "a magyarság nyelvével együtt, ősi örökségként hozta magával régi hazájából" (Kodály Zoltán).
Nem maradt fenn a tárgyi művészet alkotásainak túlnyomó része sem, ezek ugyanis a nomád életmód következtében nem nagyszabású maradandó emlékekként, időtálló anyagokban öltöttek testet, hanem a bőr-, textil- és fakészítmények művészi dekorációjában jelentkeztek. Miként az újabbkori népművészet, az ősi nomád művészet sem a jövőre hagyományozandó műalkotások létrehozására törekedett, hanem a mindennapi használati tárgyak művészi kiképzésére. Ezek színvonaláról csak az idő pusztításainak ellenálló csont- és nemesfém-készítmények tanúskodnak, amelyek mint a fennmaradt íj- és nyeregdíszítő faragványok, öv- és ruhadíszítő veretek, tarsolylemezek, az ún. Attila kard vagy a nagyszentmiklósi kincs 21 pompás aranyedénye, rendkívül fejlett művészi készséget árulnak el. Bár a nomád művészet látszólag csak dekorációra szorítkozott, a dekoratív elemeknek – ma már alig felidézhető – mondanivalójuk, a társadalmi élettel és az ősvallással összefüggő kultikus {17.} funkciójuk is volt. A régészeti leletek tanúsága szerint azonban nem hiányzott e művészetből a figurális ábrázolás sem, igaz, hogy azt erősen stilizált formában és szimbolikus célzattal alkalmazták. A honfoglaló magyarság díszítőművészetének, különösen az ötvösművészetnek a kialakításában nagy szerepe lehetett a magyarsághoz csatlakozott, fejlett művészi hagyományokkal rendelkező iráni elemeknek (alán, khorezmi ötvösöknek). A fennmaradt emlékek szasszanida (perzsa) és bizánci hatásról tanúskodnak.
Az önálló nyelvvel, virágzó nomád kultúrával rendelkező s a samanizmust követő magyarság társadalmi szervezete az új hazában a megváltozott körülmények és a társadalom belső fejlődése következtében egy évszázad alatt gyökeresen átalakult. Kezdetben megmaradt ugyan az ősi nemzetségi szervezet, s az ország területe – a peremvidékek kivételével – a mintegy 50–70 honfoglaló nemzetség szállásterülete között oszlott meg. Ezek központjául a nemzetségfő szállása, kezdetleges vára szolgált, melyet lehetőleg római romokból vagy avar földvárakból alakítottak át. A letelepülő magyarság fokozatosan asszimilálta a meghódított s már kezdetleges feudális állami keretben élő szláv őslakosságot; ugyanakkor ennek fejlettebb gazdasági és társadalmi viszonyai, vallási hagyományai – egyes fennmaradt népszokások és a nagyszámú szláv jövevényszó tanúsága szerint – számos vonatkozásban hatással voltak rá. A nemzetségfő ősi magyar elnevezését is kiszorította a szláv zsupánnak megfelelő ispán szó, mely már elsősorban a nemzetséghez tartozó terület főnöki tisztségét jelölhette.
A nemzetségi szervezet szívósságával szemben a törzsi rendszer s maga az egész törzsszövetség lazulni kezdett. Katonai kíséretükre támaszkodva az egyes törzsi vezérek a maguk szakállára vezettek kalandozó zsákmányoló hadjáratokat Európa civilizált országaiba, valamint egyénileg kerestek kapcsolatokat külföldi hatalmakkal, s azok segítségével igyekeztek az uralmuk alá tartozó területet, az országot a törzsszövetségből kiszakítva függetleníteni. Rövidesen megszűnt a kettős fejedelemség rendszere is: a katonai erőt kézben tartó Árpád 904-ben, Kurszán kündü halála után, magához ragadta a főhatalmat. A felbomló törzsszövetség élén ettől kezdve az Árpád-nemzetségből származó fejedelmek álltak, s hatalmuk a 10. század végére már jelentékenyen megerősödött. A törzsfők egy részének a hatalma ugyanis a kalandozó hadjáratok során elszenvedett katasztrofális vereségek következtében megrendült, a többieket pedig Géza fejedelemnek, majd fiának, Istvánnak sikerült – segítségül behívott külföldi lovagok közreműködésével – fegyveres erővel levernie. Így a törzsfők katonavazallusai mind függő helyzetbe kerültek a fejedelemmel s biztosították számára az egyeduralomhoz s az állam megszervezéséhez szükséges hatalmi túlsúlyt.
Az állam kialakulásának döntő lépése végül a nemzetségi szervezet szétzúzása volt. A fejedelem, illetve a király a nemzetségi szállásterületek kétharmad részét a várral együtt kisajátította s azokra "jobbágyait" telepítette, a nemzetségfőnek a szállásterület feletti hatalmát, "ispánságát" megszüntette s azt valamely saját hívére ruházta. A nemzetségi szállásterület így átalakult királyi vármegyévé, s az ősi szabad nemzetségek vezetőinek bele kellett nyugodniuk földterületük korlátozásába és alárendelt helyzetükbe. Az új hazában tehát a vérségi szervezet területi szervezetté alakult, s ezáltal a magyar társadalom fejlődésének iránya eltért a nomád feudalizmusétól. Mielőtt még ez utóbbi {18.} teljesen kifejlődhetett volna, a magyarság a klasszikus feudalizmus útjára kényszerült. Géza és István történelmi érdeme, hogy a magyarságot erre az útra rávezették, mert fennmaradását egyedül ez biztosíthatta.
Géza és István állama természetesen nem válhatott egy csapásra nyugati típusú feudális állammá; szervezetében még nomád eredetű elemek is tovább éltek, mint a hercegség (ducatus) intézménye, valamint a trónöröklésnek nem az elsőszülöttség, hanem az alkalmasság (idoneitas) alapján való rendszere. A hercegség annak a türk kormányzási gyakorlatnak a csökevénye volt, amely szerint a kagán a birodalom egy része feletti uralmat családja valamely tagjának, rendszerint öccsének engedte át. A letelepült, földművelésre áttérő magyarság viszonyai között az állam egyharmad részét felölelő s a királyi hatalommal minduntalan szembeállítható dukátus teljesen értelmetlenné vált és a 11. században állandó viszályok forrása lett. A trónöröklés egyértelmű törvényes rendjének a hiánya pedig dinasztikus küzdelmekre, a királyi család különböző tagjainak trónigényeire adott alapot egészen a 12. század végéig.
A feudális osztálytársadalom kiépülése jó két évszázados folyamat eredménye; csak 1200 táján fejeződött be nagyjából. Ekkorra a király tulajdonában levő földek tekintélyes részének eladományozásával a hatalmi túlsúly az új feudális egyházi és világi nagybirtokos réteg javára billent, ami a királyi hatalom gyengülésével, valamint az egykori szabad jobbágyok többségének paraszttá, feudális értelemben kizsákmányolt jobbággyá süllyesztésével járt együtt. Másrészt erre a két évszázadra esik a nemesség kialakulása a szabadságukat megőrző jobbágyokból és a társadalom más szabad tagjaiból, aminek eredményeként megindult a királyi megyének nemesi megyévé, a nemesség szervezetévé való átalakítása.
A társadalmi fordulatnak e fokozatos, elhúzódó menete folytán a 11–12. században még jelentékeny társadalmi bázisai maradtak az ősi kultúrának, noha az államszervezés együttjárt a kereszténység felvételével és a magyarságnak a középkori keresztény Európa ideológiai és kulturális közösségébe való beilleszkedésével. A régi rend hívei jó ideig ellenállást fejtettek ki, s a 11. század derekán még az ősi vallás visszaállítására is történtek kísérletek. Különösen elevenen kellett hogy éljenek az ősi hagyományok az egykori nemzetségfők leszármazottainak körében, de maga az új államrend és a dinasztia sem nélkülözhette még egy ideig az ősi kultúra számos elemét, hiszen a keresztény műveltség, a latin nyelv és az írástudás térfoglalása csak lassan mehetett végbe. A 11–12. század így az ősi és a középkori kultúra, a lassan átalakuló ősköltészet és a szerényen meginduló középkori irodalom egymás mellett élésének az időszaka. Az ősi kultúra és költészet története nagyjából a 13. század elején zárul le; ekkorra amit belőle hasznosítani tudott, jórészt magába szívta az új középkori kultúra; maradványai, egyre halványuló elemei ezután már inkább csak az elnyomott parasztság műveltségében, emlékezetében, folklórjában éltek tovább.
Az ősi műveltségnek, hiedelemvilágnak s különösen a költészetnek ez a folklór-kontinuitása nemcsak azzal magyarázható, hogy az új feudális uralkodó osztálynak alávetett nép az egykori szabad magyarok műveltségének és költészetének természetes örököse. Az ősi és a népi költészetet e társadalmi és történeti kapcsolaton kívül fontos morfológiai azonosságok is összekötik. Ha szem előtt tartjuk a költői alkotásmód két alaptípusát, az egyéni, rögzített {19.} szövegű irodalmit és a kollektív, íratlan, variálódó, folklórjellegűt, akkor az ősi költészet feltétlenül az utóbbit képviseli. A folklórművészet kollektivitása nem az egyéni alkotás kizárását jelenti, ahogy azt romantikus elméletek elképzelték, a folklorisztikus és műköltői alkotásmód között az a különbség, hogy az előbbiben az új és egyéni mondanivaló is mindig a kollektív emlékezetben élő és megszokott fordulatok, elbeszélés-sablonok, stereotip típusok stb., vagyis egy hagyományos formanyelv segítségével jut kifejezésre, az utóbbiban viszont ugyanaz a gondolat, a sokszorosan ismételt hagyományos téma is mindig új, egyéni formában kell hogy megjelenjék. A folklórjellegű költészet s ezzel az ősköltészet kollektivitása tehát a szájhagyományban mindig módosuló, változó szövegekre, nem pedig a szerzőségre vonatkozik elsősorban. Ez utóbbira legfeljebb annyiban, hogy a költői szövegek megalkotói szabadon élnek az általuk ismert fordulatokkal, gyakran egész szövegekkel, s így egyéni alkotásuk többnyire csak a kollektív költői anyag megújítása. Az ősköltészet vonatkozásában ezt azért kell külön is hangsúlyoznunk, mert ami keveset tudunk róla, az csaknem mind a költészet félig-meddig hivatásszerű művelőinek tevékenységével függ össze, nem pedig az egykori szabad közösség átlagembereinek költői tevékenységével.
A költészet hivatásos művelése – kultikus tevékenységük szerves részeként – a pogány papok, a sámánok tiszte volt. A varázslás, a halottsiratás, az áldozat bemutatása költői jellegű szövegek kíséretében, az ezeknek tulajdonított mágikus erő felidézésével történt. A költői szöveg természetesen nem állt önmagában, az egyes művészeti ágak még nem különültek el: költészet, zene, tánc, mimikus és dramatikus mozzanatok szerves, elválaszthatatlan egységet alkottak. A halottak és ősök kultikus tisztelete révén okkal gyanítható, hogy az ősi magyar sámánokban kereshetjük az epikus énekek létrehozóit is; elbeszélést jelentő rege szavunk nem véletlenül függ össze regös elnevezésükkel. Idővel tevékenységüknek annyira fontos részévé válhatott a hősi énekek szerzése és előadása, hogy a regös nevezet már egyre inkább a hivatásos énekest, énekmondót jelentette. Lehet, hogy ebben különböztek sámán-kollégáiktól, a táltosoktól, akik, úgy látszik, csupán a varázslói, papi teendőkkel foglalkoztak, s a hősi epika művelésében, tudomásunk szerint, nem volt részük. A kereszténység felvétele után, amikor az ősi vallás gyakorlása tilalmazott cselekedetté vált, a latinul joculatornak nevezett regösöket a források már egyértelműen mint hősi énekek szerzőit és előadóit említik. Ezek a regös-joculatorok tartották életben az ősi epikus énekeket a kereszténység első két évszázadában is, s az ősi költészet hagyományai szerint szerezték új énekeiket a 11–12. század eseményeiről és hőseiről. E jórészt még írástudatlan évszázadokban fontos ideológiai-politikai szerepet tölthettek be, s ezért a feudális uralkodóház igyekezett őket szolgálatába állítani. Többségük királyi vagy várföldekre telepítve a hatalom felügyelete alatt folytatta működését, egy részük azonban – elkerülve az "államosítást" – feltehetőleg továbbra is a visszaszorított ősi nemzetségek szócsöve maradt. Ennek a királyi vagy főúri függésnek köszönhető, hogy az új uralkodó osztály tudós írói sok mindent átmentettek énekeikből a latin krónikákba.
E középkori latin nyelvű krónikáknak köszönhetjük a legtöbb híradást a magyar ősköltészetről, s ezek nyomán, ezekre építve bontakozott ki a magyar ősköltészet-kutatás is. A népek ősi költészete majdnem mindenütt a nemzeti {20.} romantika korában került az érdeklődés középpontjába, hiszen a régi hősök emléke és a nép ősi költői teremtőerejének a kultusza fontos tényezői voltak a nemzeti öntudat emelésének. Ahol az ősi költészet emlékei nem maradtak fenn, mint a magyaroknál is, ott szívós törekvés indult meg maradványainak felkutatására, az elveszett ősköltészet rekonstrukciójára. A romantika e törekvésében tudományos és tudománytalan szempontok keveredtek össze, a módszeres kutatómunka mellett nagy szerepe volt a költői beleélésnek, s nemzeti buzgóságukban többen a hamisított emlékek gyártásának kegyes csalásától sem riadtak vissza. A görög és germán eposzok bűvöletében feltételezték, hogy minden valamire való népnek volt történelmének hajnalán mitológikus-hősi eposza. Az ősköltészeti kutatás fő célja ezért az elveszett ősi eposz megtalálása, rekonstruálása lett. A finneknek és az észteknek sikerült is a nép körében gyűjtött archaikus énekek nyomán létrehozniuk nemzeti eposzaikat, a Kalevalát, illetve a Kalevipoeget.
A magyar folklór hasonló ősi epikus énekeket nem őrzött meg, s így egyedül a latin krónikákat lehetett a siker némi reményében vallatóra fogni. Az úttörés érdeme Toldy Ferencé, aki a krónikákból ősi mondákat, sőt több egész mondakört (hun, honfoglalási, király) elemzett ki. Arany János pedig Naiv eposzunk (1860) című tanulmányában biztos érzékkel mutatta meg, hogy a krónikák mondai eredetű részei ősi énekek nyomán keletkeztek, s lehetségesnek vélte egy elveszett naiv eposz egykori meglétét is. A népköltési gyűjtések is felszínre hoztak olyan szövegeket (pl. a regösénekeket), melyek ha nem is az epikához, de az ősköltészet más műfajaihoz fontos adalékokat szolgáltattak. A romantikus ihletésű kutatás a századforduló táján már egyre elfogultabb buzgósággal törekedett mennél gazdagabb magyar ősköltészet kikövetkeztetésére, szolgálva és erősítve ezzel a milleniumi korszak úri nacionalizmusát. Különösen Sebestyén Gyula terjedelmes munkáit jellemezte a kritikátlan eljárás, a tudományosság szigorú kritériumainak elhanyagolása. A magyar ősköltészet-kutatás így teljesen kompromittálódott s kihívta maga ellen a pozitivizmus megsemmisítő kritikáját. Király György A magyar ősköltészet (1921) című munkájában megcáfolta a tévedések és megalapozatlan következtetések egész sorát, de ezzel együtt kétségbe vonta számos helytálló eredmény igazát is. Ezt a szkeptikus álláspontot látszólag igazolták azok a kutatások, melyek a két világháború között bebizonyították, hogy a legbüszkébben emlegetett ún. hun mondák sohasem léteztek, mivel az ezek feltételezéséül szolgáló krónikarészek mindenestül tudós szerkesztményeknek bizonyultak. Horváth János felfogásának következtében – mely az íratlan költészetet az irodalomtörténetből elvileg kiiktatta – a polgári ősköltészet-kutatás végül teljesen elsorvadt. Egyedül Solymossy Sándor ősvallási és folklorisztikai kutatásai tekinthetők ebben az időszakban jelentős pozitív eredményeknek.
A marxista irodalomtudomány, szakítva az irodalom és folklór merev szétválasztásával, visszahelyezte a magyar irodalom történetének élére az ősköltészetet, s a rá vonatkozó kutatások ha szerény méretekben is, újra megkezdődtek. Különösen az énekmondókra vonatkozó adatoknak és a krónikák szövegeinek mélyebb elemzése, az ősvallás maradványainak és a népballadáknak újszerű összehasonlító vizsgálata, valamint a rokon népek költészetéből levonható tanulságok vezettek figyelemre méltó új eredményekre.
| ŐSKÖLTÉSZET (kb. 1200-ig) | TARTALOM | Irodalom |