{76.} 13. A KÖZÉRDEKŰ, RETORIKUS IRODALOM

FEJEZETEK

Az írás mesterségének és művészetének legfőbb lendítője és terjesztője a 13–14. században is az oklevél- és levélírás maradt. Mindkettő 1200 körül vált rendszeresebbé s a társadalom egyre szélesebb rétegeinek a szükségletévé. A fordulat kezdetét III. Bélának 1181-ben hozott rendelete jelentette, hogy minden előtte elintézett ügyet írásba, azaz oklevélbe kell foglalni. Ugyanő rendelte el, hogy a hozzá intézett kéréseket írásban kell benyújtani; a királyi üzeneteknek rendeleteknek élőszó helyett írásban való kihirdetése pedig a 13. század első felében vált szokássá. Ezek az intézkedések az írás tekintélyének a növekedéséről tanúskodnak, s bár az iskolázatlan világi urak még a 13. század második felében is zúgolódtak az írásbeliség kötelezettsége ellen, annak terjedése feltartóztathatatlanná vált.

A III. Béla óta folyamatosan fennálló királyi kancellária mellett a 13. század elején megindult az egyházi és világi hatóságok, elsősorban az ún. hiteles helyek (káptalanok, konventek), oklevélkiadó működése is. Hovatovább a főurak is kénytelenek voltak klerikusokat, majd később literátusokat alkalmazni íródeákként, hiszen a hivatalos levelezés mellett, a 13. század elején, megszületett már a magánlevél is. A következő században pedig a levélírás már nemcsak az udvar és az egyház, hanem a főurak, a nemesek, sőt a polgárok életének is nélkülözhetetlen tartozékává vált. Oklevél és levél között még ebben a periódusban is igen szoros a kapcsolat: fogalmazásuk gyakran ugyanazoknak a személyeknek a feladata volt; a dictamen szabályai mindkettőben egyformán érvényesültek, s a hivatalos levelezés is megőrizte a magánlevél személyesebb, bensőségesebb hangját.

Az oklevél- és levélírás fellendüléséről tanúskodik, hogy Magyarországon is keletkeztek már dictamentanító kézikönyvek, illetve az oklevél- és levélírást megkönnyítő formulás könyvek. Jean de Limoges (.Johannes Lemovicensis) francia cisztercita szerzetes, aki 1208–1218 között a zirci apátságot igazgatta, magyarországi tartózkodása során írta Libellus de dictamine (Könyvecske a fogalmazás szabályairól) című könyvét. A 14. század derekáról, valószínűleg Uzsai János egri kanonok tollából pedig egy ügyirat-mintadarabokat tartalmazó gyűjtemény maradt fenn Ars notaria (Jegyzői mesterség) címen, a hazai jogi írásbeliségnek minden társadalmi rétegre kiterjedő gyakorlatáról tanúskodva.