A balladák kérdése

A lovagi epikával hozhatók összefüggésbe azok a 14. századból eredeztethető verses elbeszélések is, melyeket részben 16. századi históriás átdolgozások, részben kései népballada-szövegek tartottak fenn. A magyar népballadáknak van egy olyan archaikus csoportja, mely szoros kapcsolatot mutat francia balladákkal, s melyek eredetileg csak a franciából való közvetlen átvétel útján válhattak a magyarság körében ismertté. A német nyelvterület ugyanis ezeket a balladákat nem ismeri. Olyan méltán híres balladák, mint a Görög Ilona, a Halálratáncoltatott leány, A rossz feleség, A szégyenbeesett leány (Angoli Borbála), a Kádár Kata, a Molnár Anna stb. tartoznak a magyar népballadák e francia eredetű csoportjába. Mivel közvetlen francia átvételre a 15. századtól kezdve már nem nyílhatott lehetőség, e költői elbeszéléseket a 14. századból kell származtatnunk.

A balladákban megőrzött történetek közül egyesek 16. századi históriás énekben is megjelennek. A Kádár Katáéhoz hasonló történetet örökített meg például a Telamon históriája (1570 k.); s egyaránt van balladás és históriás (Béla király és Bankó leánya, 1570) változata a katonalány francia eredetű elbeszélésének is. Igaz, hogy a 16. századi deák-énekszerző, saját bevallása szerint, történetét horvátból fordította, ez azonban nem zárja ki, hogy létezett egy korábbi magyar változat, mivel a ballada nem a históriás énekből származik, hanem a francia eredetihez áll közelebb. Históriás ének (1560) és ballada egyaránt megőrizte Szilágyi és Hajmási történetét, mely ugyan nem francia, hanem valószínűleg délszláv eredetű s csak később kapcsolódott a két magyar vitéz személyéhez, de amely szintén arról tanúskodik, hogy 14–15. századi epikus énekek éltek tovább népballadákban, illetve váltak 16. századi deákok "műköltői" feldolgozásának témájává.

A 14–15. századi magyar epika most vázolt csoportjának jellege tisztázatlan, ami összefügg a népballada eredetének megoldatlan kérdésével. Az egyik felfogás szerint a ballada a hősi ének után keletkező rövid folklorisztikus műfaj, mely amannak bőbeszédűségével szemben tömörségre s egyetlen konfliktusra szorítkozik. Tárgya, a hősi énektől eltérően, személyes, szerelmi, családi jellegű, a konfliktusok többnyire társadalmi eredetűek (gazdag fiú–szegény lány szerelme stb.), a szerelmi, házassági hűséggel, illetve a szüzességgel kapcsolatosak. Az ilyen történetek állítólag a parasztság {99.} körében keletkeztek, s Magyarországra is paraszti közvetítéssel, a francia telepesek útján kerültek.

A másik s az irodalomtörténeti összefüggésekkel jobban összhangban álló felfogás szerint viszont a balladák eredetileg hosszabb énekekből keletkeztek, rövidültek, koptak a folklór-hagyományozódásnak az általánosításra s a lényeg kiemelésére irányuló tendenciája következtében. Lehetséges, hogy a magyarság – lovagok vagy énekmondók közvetítése útján? – eredetileg ilyen hosszabb elbeszélő énekeket, a hősi éneknek a magánélet szféráiba áthajló leszármazottait vette át, s így az említett népballadák, illetve históriás énekek elődei a lovagi epika körébe tartoztak. Emellett szól az a körülmény, hogy szereplőik többnyire lovagok, a régi balladákban felvillanó környezet is rendszerint lovagi (gótikus várablak stb.). A Molnár Anna-ballada például a tipikusan lovagi, francia kékszakáll-történet magyar megfelelője, mely nálunk a kerlési csatáról szóló hősi ének egyik motívumával (a "fejbenézés" jelenetével) gazdagodott. Összefüggés van tehát a régebbi magyar hősi epika és a kései balladák között is, ami leginkább a lovagi epika fázisának közbeiktatásával magyarázható. Érdemes arra is emlékezni, hogy az ősi magyar epikus énekek (Botond, Lehel, Várkonyi-jelenet stb.) sem lehettek különösen hosszúak, s többnyire egyetlen esemény, jelenet, drámai összeütközés megörökítéséről szóltak. Így nem lehetetlen, hogy a régi magyar elbeszélő költészet legáltalánosabb típusa egy a külföldi lovagi hőséneknél lényegesen rövidebb, de a népballadánál terjedelmesebb epikus forma volt.

A magyar nyelvű lovagi epikáról ugyan csak töredezett és homályos képet rajzolhattunk, de ez is elég bizonyságot szolgáltat arra, hogy a magyar nyelvű elbeszélő költészet a feudális középkorban nem enyészett el, hanem tovább virágzott, sőt a lovagi kultúra keretében jelentékeny mértékben gazdagodott műfaji, tematikai, eszmei és formai téren egyaránt. A szűkebb magyar udvari-főúri körök lovagi kultúrájából az anyanyelvű költészet hatolt a legmélyebbre, olyannyira, hogy idővel abból sokat szívott magába a népköltészet is.