{143.} A Karthauzi Névtelen

A két nagy ferences szónok latin művei után harmadiknak egy karthauzi szerzetes magyar munkája tanúskodik a prédikáció-irodalom gazdagságáról. Neve ismeretlen, csak annyit tudunk róla, hogy a dúsgazdag lövöldi karthauzi kolostor prokurátora (sáfárja) s délvidéki származású volt. Élete során talán Rómában is megfordult, egyetlen irodalmi művét, az Érdy-kódex által megőrzött nagy prédikáció- és legendagyűjteményét 1524–1527 között, az ország válságos éveiben írta.

Életének ez a néhány adata is szemlélteti, hogy bizonyos fokig más típusú íróról van szó, mint Temesvári és Laskai esetében. A Karthauzi nem a néppel is érintkező franciskánusokhoz tartozik, hanem gazdag feudális birtokokkal rendelkező kolostorának jövedelmeit gondozza, s így szorosabban kapcsolódik a feudális osztályokhoz, mint elődei. Nem is a nép előtt elmondandó beszédeket ír, hanem Magyarország valamennyi szerzeteséhez és apácájához szól, őket akarta tettre, munkára ösztönözni végső romlással fenyegetett egyháza érdekében. Magatartása mégis az elődeiéhez hasonló: hatalmas akaraterővel küzd a süllyedő hajó megmentéséért, jórészt az általuk is használt érvekkel, eszközökkel. Ezeket azonban korszerűsítette a Mohács körüli évek viszonyainak megfelelően, amikor a török már nemcsak szörnyű fenyegetés, hanem az országon belül pusztító valóság, s amikor az eretnekségek helyébe már a diadalmasan terjedő lutheri reformáció lépett.

A Karthauzi Névtelen fel tudta mérni ezeket a változásokat. A Temesvárinál és Laskainál is ott lappangó előreformációs tendencia nála határozott programmá érett. Latin nyelvű előszavában nyíltan kimondja, hogy a lutheri eretnekségnek gátat vetni csak "az írás, a beszéd és a tanítás új nemével" lehet. Ezen pedig az anyanyelvre való áttérést és a bibliához való visszatérést érti, vagyis a gyűlölt ellenfél eszközeinek az alkalmazását. Számára az anyanyelv már nem az egyházi nézetek közvetítésének a segédeszköze, nem a latinnak a mellékterméke, hanem az irodalom eljövendő nyelve. Tudja, hogy a latin nyelvű irodalom ideje lejárt, s hogy a jövőben a biblia is csak magyarul szólhat már a magyar olvasóhoz. A huszita fordításról nem tudva, vádolja is nemzetét a magyar biblia hiányáért, a magyarság lustaságát, nemtörődömségét, "paraszti" műveletlenségét téve ezért felelőssé. Így a Karthauzié az elsőség a magyar nyelv fontosságának ennyire tudatos kiemelésében.

A Karthauzi Névtelen munkája, a 660 lapos, kéthasábosan teleírt Érdy-kódex (nyomtatásban kb. 1000 lap) egyszerre összegezi a latin egyházi irodalom és a magyar nyelvű kolostori irodalom eredményeit: amannak színvonalát megőrzi, emezt viszont önálló rangra emeli. Könyve 104 prédikációt tartalmaz – ezek java része Temesvári Pelbárt beszédein alapul – az egyházi év ünnepeinek sorrendjében, bár anyaga nem tölti ki a teljes évkört. A prédikációkhoz 90 legenda és egy István királyról szóló ének is csatlakozik, s így kötete egyúttal a magyar nyelvű legendáknak is a leggazdagabb gyűjteménye.

Beszédeinek, fejtegetéseinek mondanivalóját annak tudata határozza meg, hogy "ez a világ mégvénült és közel vagyon fogyatkozásának végezeti". A reális felismerésből azonban nála nem a valóság elfogadása, hanem a történelem fejlődési menetével való kétségbeesett szembeszállás következik, mely társul az egyház és az uralkodó osztály mély önkritikájával. Míg a franciská-{144.}nus prédikátorok inkább demagóg céllal emlegették az urak és főpapok bűneit, a Karthauzi mint ugyanennek az osztálynak a szószólója, hitelesebben, s ezért nagyobb erővel ismételi meg, fejleszti tovább gondolataikat. Társadalombírálatában kárhoztatja a régi magyaroktól elfajzott korabeli nemesi társadalmat, és nem felejt el nyomatékosan rámutatni a múlt és a jelen közötti nagy különbségre. Elítéli a magyar urakat, hogy vagyonszerző éhségükben, gazdagságukat felemésztő fényűzéseik közepette nemcsak megfeledkeznek gondoskodni túlvilági üdvösségükről és donációkat hagyományozni az egyháznak, hanem még pusztítják, rabolják is az egyház jószágait: "az mostani országló és egyházbíró fejedelmekkel pokol, nem mennyország telik be."

A törökről sem feledkezik meg: a török és Luther egyaránt az Antikrisztus megtestesítői (a reformátorok érvelésében majd a pápa lép Luther helyére, mint az Antikrisztus egyik megszemélyesítője!), számára azonban – a mohácsi csata évében – mégis Luther a fő ellenség. Megjósolja, hogy a "dögletes lutheri eretnekség" sikerei nem lesznek hosszú életűek, s utópisztikus önáltatással kíván ítélni felette. A Jelenések könyvén alapuló apokaliptikus látomással festi a világ – a középkori világ – feltartóztathatatlanul közelgő végét, s régi tudós egyházdoktorok nyomán kinyilatkoztatja: nincs messze az idő, amikor Krisztus leszáll a földre a végítélet rettenetes aktusának végrehajtására. És jaj akkor az Antikrisztusnak, jaj követőinek, mert megbűnhődnek majd eretnekségükért, mások pedig az új föld és új ég boldog világában fognak élni halhatatlanul.

Az 1520-as évek válsághangulatának nyugtalanító légkörében ezt az óhajtott világot voltak hivatva az olvasó elé tárni a beszédei közé beiktatott legendák. Ezeket többnyire a Legenda aurea és a Catalogus Sanctorum (Szentek katalógusa) című nagy gyűjteményekből vette, s felülemelkedve a szűk rendi szempontokon, a többi rend szentjeit is elfogulatlanul méltatta – nyilván művének egyetemes használhatósága érdekében. Saját rendjéről szólva azonban mindig átforrósodik a hangja: "Ó szíz Karthusia, ki lehet tehozzád hasonlatus?"

Bár egyes legendái (pl. a Remete Szent Pálról szóló) rendkívül olvasmányosak és tele vannak fantasztikus kalandokkal, regényes epizódokkal, ő nem annyira szórakoztató betéteket óhajtott nyújtani, mint inkább alátámasztani beszédeinek mondanivalóját. Ezért szentjei jellemzésében bizonyos egyoldalúság uralkodik, túlhangsúlyozza a hagiográfikus elemeket, kora romlott keresztényeivel az igazi szent típusát óhajtva népszerűsíteni a legendák egész sorában. Így maradnak el például Gellért legendájából az anekdotikus, világias epizódok, mint az éneklő szolgáló története, hogy csak a példaképül szolgáló egyházi férfiúra terelődjék a figyelem.

A magyar szent királyok legendáiban viszont, melyek nála olvashatók először magyar nyelven, a szentéletű államférfiak életrajzát tudatosan történeti és társadalmi korrajzzá szélesíti. I. László király életét például szinte a történetíró módszerével ismerteti, elmondja a kerlési ütközetet, a váci püspökség alapításának legendáját, László király harcait, győzelmeit és vereségeit, a váradi monostoralapítást, halálát és az azzal összefüggő csodálatos jelenéseket. Forrása nem is csupán a latin legenda, hanem egy általa "régi króniká"-nak nevezett krónikaváltozat. Hogy a legendának ez a történeti {145.} kiszélesítése milyen célt szolgál, azt leginkább István-legendája árulja el. Ebben, akárcsak Pelbárt tette Szent Lászlóról prédikálva, ürügyet lát az országalapító és egyházszervező uralkodó és kora nagyurainak szembeállítására, a beszédeiben közölt fejtegetések alátámasztására.

Elbeszélő technikája, a környezetrajz és hangulatteremtés terén való ügyessége ott mutatkozik meg legjobban, ahol módja van sokoldalúan megrajzolni az általa ostorozott bűnös világ ellenképét, az elképzelt mennyei világ vízióját, Így válhatott könyvének, s egyúttal szinte az egész késő-középkori magyar kódexirodalomnak is, talán legművészibb történetévé a Bertalan-napi legendához csatolt Exemplum mirabile (Csodálatos példa). (Tárgyalását lásd a kolostori irodalom elbeszélő alkotásai között.)

Nyelvi program, koncepciózus – bár korszerűtlen – eszmeiség és esztétikai igényesség együtt jellemzik tehát a Karthauzi munkásságát. Munkája messze több egyszerű fordításnál: sokszor csak az előtte fekvő szöveg gondolatainak a velejét követi, de ahol szöveghez tapadva halad, ott sem válik a latin szolgai utánzójává. Ez a fejlett nyelvérzék irodalmi nyelvünk fejlődésének újabb állomását jelzi és biztosítja az Érdy-kódex szövegének stiláris igényességét.

A Karthauzi Névtelen, mihelyt alkalom nyílik egy-egy költői képre, hasonlatra, metaforára, mihelyt megérzi a lehetőséget egy latinos szerkezetnek magyarral való helyettesítésére, bátran és szabadon alakítja szövegét és sohasem a mondanivaló kárára. Nemcsak érzéke van a költőiséghez, de megvan hozzá a szükséges szókincse, stíluskészsége is. A Mária-legendák költői szépségei például sok fordító tollat tették próbára a középkor folyamán; a Névtelen, noha nem a misztikusok extatikusságával dolgozott, magas igényességgél birkózott meg az efféle részletekkel is: "Térdére esék Sionnak szent szűz leánya, levoná fedelét fejéről, megereszté szent szüzességes haját, felemelé édes kezeit, kegyes szemeit, szívét lelkét mennyeknek országára." A fordításnak nyoma sincsen már ilyen hamisítatlan magyarságú, egyszerű és világos értelmű mondatokban: "ízenként elkoncollak ... kik torkig elmerültenek ez elmúlandó átkozott világi szeretetben, kiben mostan is torkig ülünk. Állja, ki állhatja és tartsa ki tarthatja, mert bétölt az idő." A Karthauzi Névtelen munkáján kívül egyetlen más kódexünk sincs, mely ennyire önállósulni tudott volna eredetijétől, amely ily nagy mértékben tudta volna kamatoztatni a korabeli vulgáris magyar nyelv minden lehetőségét.

A kései kolostori irodalom három nagy íróegyénisége kiindulópontja is, lezárása is az egykorú magyar nyelvű vallásos irodalomnak. Az ebben kifejeződő eszmék nagyjából e három prédikáció-szerző gondolatait visszhangozzák. A kolostori irodalom legfontosabb műfajai is szorosan összefüggnek a prédikációval. A prédikáció szónoki műből könnyen átalakul elmélkedő olvasmánnyá; az apácák olvasmányául szolgáló kódexekbe prédikáció-fordítások, főként a Pelbártéi, már ilyen szándékkal kerültek be (Cornides-k., Debreceni-k. stb.), máskor pedig teljesen elmosódnak a beszéd és az elmélkedő traktátus határai (pl. Könyvecse). A szépprózai alkotások (legendák, példák, látomá-{146.}sok) pedig sokszor a prédikációk szerves részei vagy ahhoz kapcsolódnak. Elmélkedő olvasmány és vallásos elbeszélő próza tehát szoros egységben csatlakoznak a prédikáció mint vezető műfaj mellé.