Nyéki Vörös Mátyás

A sztoikus-manierista udvari költészet világából indult el az első magyar barokk költő, Nyéki Vörös Mátyás (1575–1654) fejlődése. A 17. század első éveiben már a Prágában székelő magyar kancellária alkalmazottai között találjuk. Lépes Györggyel és Ferenczffy Lőrinccel is ekkor került kapcsolatba. 1611-ben győri kanonok lett, s itt töltötte élete hátralévő részét, tevékenyen részt véve a káptalan ügyeinek intézésében, céltudatosan gyarapítva vagyonát. Sikerült megszereznie a soproni keresztes konvent, majd a pápóci prépostság tekintélyes jövedelmeit is.

Írói munkássága már Prágában, a kancelláriának és Rudolf mozgalmas szellemi életet élő udvarának környezetében megkezdődött; Győrben Náprági Demeter és Balásfi Tamás révén egyelőre még késő-reneszánsz-sztoikus szellemű írói kört talált, ez azonban Lépes püspöksége és a jezsuiták győri letelepedése nyomán mindinkább barokká alakult. Nyéki Vörös termékeny költői munkásságában az ilyen irányú fejlődés szépen megfigyelhető. A bűnbánó lélek lírai tusakodásáról valló személyes mondanivalójú szép, vallásos költeményei Balassi reneszánsz és Rimay manierista stílusában fogantak; leggyakoribb versformája a Balassi-strófa: Balassi L. zsoltára mellé is ő készítette a többi hat bűnbánó zsoltár szép verses fordítását Pázmány Imádságos könyvének függeléke számára. Írt sztoikus moralizáló verseket is, költészetének katolikus színezetét egyelőre csak néhány szép Mária-ének – a középkor óta az elsők! – szemlélteti. 1620 előtti verseinek gyűjteményét végül Balassi és Rimay istenes énekeihez csatoltan, ezek bécsi (Ferenczffy-féle) kiadásában tette közzé.

Más világba vezetnek s a magyar barokk költészet erőteljes megindulását jelzik terjedelmes elmélkedő-oktató versei: a Dialogus, azaz egy kárhozatra szállott gazdag test és léleknek siralommal teljes egymással való keserves panaszolkodó beszélgetések (Prága 1623), majd a Tintinnabulum, azaz a földi részeg szerencsének és dicsőségnek állhatatlan lakodalmában tombolók jóra intő csengettyűje (Pozsony 1636).

Az 1620-ban keletkezett Dialogus a test és lélek halál utáni vitájának a Nádor-kódexben magyarul is olvasható Visio Philibertinek (Philibertus látomása) középkori témáját dolgozza fel újra. Nyéki Vörös barokk stílusú látomásának szemlélője a nagy misztikus, Szent Bernát, de a tanulságokat (latin forrását erősen megbővítve) maga a költő ("concinnator") foglalja össze. A nemzetközi témát nagy önállósággal kezeli: a kárhozatra szálló halott életének és környezetének rajzában a magyar nagyúr udvarára, életmódjára, világias reneszánsz pompájára ismerünk. Az epikureista tobzódást, melynek kritikáját nem sokkal előbb már a sztoikus költők (Rimay, Petki) is megadták, Nyéki Vörös a barokk komor vallásos szemléletével utasítja el. Az élvhajhászással, a "Voluptas"-szal ő nem a hasznos, munkás életet állítja szembe, hanem mindent {144.} a túlvilág szempontjából értékel, s a pokol kínjainak képszerű felidézésével, nagyfokú vizualitással – nem pedig retorikus okfejtéssel kíván hatást elérni.

A Tintinnabulum 1629-ből való, s a "négy utolsó dolog"-gal foglalkozik. folytatva a reneszánsz világkép tagadását, és a sztoikus erkölcsi normák revízióját. A világot – beleértve az ember legszebb alkotásait is – már mindenestül hitványnak tartja, s ezért a bűn és erény világának etikai szembeállítása helyett a mulandó világ és véghetetlen isteni örökkévalóság metafizikai ellentétét állítja fel. Legfőbb és egyben legkínzóbb problémája az örökkévalóság megértése: a barokk kor világnézeti feszültségeinek egyike éppen az emberre szabott reneszánsz mérték elvesztéséből született; a kitáguló földrajzi és kozmikus világkép vetett fel egyelőre megoldhatatlan problémákat. Nyéki Vörös e művében a barokk eszmeiség és stílus minden szólama felcsendül: az élet téli verőfény, vízi buborék, kristály üveg, szalmatűz, estéli árnyék; a világ nagy színház s tragikus bukások példáival szolgál; rettenetes már csak elgondolni is az örökkévaló kínokat. Ezek festése során Nyéki Vörös a szokott barokk naturalizmussal dúskál a részletekben; a mennyei gyönyörűségek megjelenítésében viszont jóval kevesebbet tud nyújtani. A halmozás, a retorikai figurák virtuóz alkalmazása, sőt a rímjáték már csak külsőségek, de az olvasó érdeklődésének lekötését jól szolgálják.

Nyéki Vörös barokk költői stílusa kissé egyoldalú, a lágyság, kecsesség, gyöngédség festése idegen tőle, nem tud elég széles skálán játszani. Az erőt, szenvedést, borzalmat, erős mozgást, az elemek kavargását azonban sikerrel tudja megeleveníteni, s e téren nagy szó- és képgazdagságról tesz tanúságot a Tintinnabulumban. A magyar költői nyelv fejlődésének új irányát is jelzik az "ítélet" hangulati aláfestésének szánt alábbi versszakai:

Hegyek, völgyek téged el nem buríthatnak:

Mert, mint viasz tűztől, aként megolvadnak:

Szörnyű ropogással csillagok lehullnak,

És nagy sebességgel egek is elmúlnak.

Tengernek iszonyú kemény zuhogása,

A földnek szüntelen való indulása,

Napnak, s holdnak véres homálosodása,

Ugyan megfonnyasztnak, s vadak ordítása.

Oh ti Caucasusnak kemény vad szelei,

Égi palotáknak szép lakó helyei,

Pokol dögleletes kénköves szelei,

És Ádámtól való népeknek elei!

Ezzel a stílussal találkozunk majd teljes pompájában Zrínyi monumentális csataábrázolásaiban vagy a démoni hatalmak támadását megjelenítő mitologikus víziójában.

A Tintinnabulumhoz néhány kisebb (bár a reneszánsz költemények terjedelmét jóval meghaladó) költeményt is csatolt. Egyikük egy szép középkori Mária-himnusz barokk átköltése. Míg fiatalkori Mária-énekeiben vagy {145.} megtartotta latin eredetije középkori hangulatát, vagy pedig a reneszánsz formákat követte, addig itt – noha tartalmilag híven fordít – a gótikus kecsességű sorokat saját, kifejezőbb, konkrétabb, vaskosabb, cselekményesebb barokk modorához asszimilálja. A többi darab mind a Tintinnabulumhoz hasonló témakörben mozog, közülük a Siralom az halandóságrul című a szerző barokk stílusának legfejlettebb képviselője. A barokk halálszemlélet teljes vadságát eleveníti meg a vers terminológiája és a halál szörnyűségét érzékeltető képek sora: a hullává lett embert mindenki megutálja, még szerelmesei is orrukat befogva mennek el teteme mellett, s miután sírva kikisérték a temetőbe, kacagva vonulnak a víg torba. A halottra ezalatt

Vígan várnak, s rendet állnak

Kígyók békák seregi;

S mint ama szép udvari nép,

Úgy fogadnak öregi.

Alig várják, hogy bézárják

A sírásók vermedet;

Hogy rághassák, s marconghassák

Gyengén hizlalt testedet.

Nyéki Vörös barokk szellemű versei, melyek 1644-től kezdve egy kötetben jelentek meg, a 17–18. század legnépszerűbb olvasmányai közé tartoztak, s nemcsak katolikus, hanem protestáns kiadók (pl. Tótfalusi) is szívesen közrebocsátották. A mulandó világtól való bulcsuzat az örökkévalóságért című rövidebb, jól énekelhető verse – a Tintinnabulum-kötet amolyan lírai epilógusa – pedig a barokk kor egyik legnépszerűbb, számtalan változatban feljegyzett és félig-meddig folklorizálódott éneke lett. E népszerűség nemcsak a kor átlag emberét izgató kérdések – számunkra gyakran mosolyt keltő, de egykor oly szuggesztív – megválaszolásának, hanem a korszerű és nagy könnyedséggel kezelt versformáknak is köszönhető. A Dialogus és a Tintinnabulum a barokk kor reprezentatív epikai versformájában, a négysarkú felező tizenkettősben készült; a kisebb versek pedig különböző bonyolult zeneiségű lírai strófaszerkezetekben szólaltak meg.