A Szigeti veszedelem

Irodalmunk ez eposzi remeke 1645/46 telén készült, maga a költő írja mentségként: "egy télben történt véghez vinnem munkámat." Nem is írhatta zavartalanul, a IX. ének elején említi, hogy munkája közben a kanizsai török támadását kellett visszavernie, noha

{166.} Kíván nyugodalmat vers és história,

Nem haragos Márssal lakik Musák fia.

(IX. 2.)

Zrínyi, aki egyszerre volt "Márs és a Musák fia", nagyszabású hőskölteményt akart írni a magyar nemesség buzdítására, neki is dedikálta művét. Az eposznak azonban nem volt hagyománya irodalmunkban, bár a magyar végek vitézi költészetében lassan halmozódni kezdtek olyan elemek, amelyeknek a magyar eposz hasznát vehette. Zrínyi érezte, hogy nagy műve egyenes folytatása a 16. század históriás énekének, több helyen nevezi "históriá"-nak, és invokációjában is arra kér erőt a Szűzanyától, hogy úgy írhasson, "mint volt". Zrínyi az eddigi epikai hagyománynak azonban csak azokat az elemeit ragadta meg, amelyek az eposz fönséges világába visznek. Rimay Balassi-epicediumában, de Tinódi több epikus költeményében (pl. Hadnagyoknak tanúság) felbukkan az a végvári hiedelem, hogy az elesett vitézek lelkét angyalok viszik az égbe. Több históriás ének-szerző (Tinódi, Tőke Ferenc, Tardi György) hirdeti, hogy a török csapással isten a bűnös magyarságot bünteti. A históriás ének-költészetben a várostromok jeleneteinek, hangulatainak epikai ábrázolására is kezdett már bizonyos költői gyakorlat kialakulni. Zrínyi eposzának előzményei közé kell sorolnunk Balassi Bálint magával ragadó vitézi költészetét is, amelynek stilisztikai hatása lépten-nyomon kimutatható a Szigeti veszedelemben.

A magyar költői hagyomány azonban távolról sem adhatott elegendő alapot eposz létrejöttéhez. A műfaji szabályok ismerete és tisztelete, a külföldi eposzok példája nélkülözhetetlen volt. Zrínyi már az olvasóhoz intézett előszavában – ha szerénykedve is – Homérosz és Vergilius hőskölteményével állítja párhuzamba a magáét, Arany János pedig Zrínyi és Tasso (1859) című akadémiai székfoglalójában kimutatta a magyar költő és a nagy olasz epikus Gerusalemme liberatája (Megszabadított Jeruzsálem) között meglevő párhuzamokat. Komoly ösztönzést merített Zrínyi Marino La Strage degli Innocenti (Ártatlanok mészárlása) és Gerusalemme distrutta (Elpusztított Jeruzsálem) című kiseposzaiból, de kimutatható a római, az olasz reneszánsz és az olasz barokk számos más hőskölteményének az ismerete is. Mindez azonban a kor barokk poétikája szerint egyenesen kötelező volt, az eposzi technika ismert és folytonosan ismételt szabályai nélkül hőskölteményt el sem tudtak képzelni.

Eposzt csak rendkívüli, fenséges tárgyról, népek sorsára kiható eseményről lehet írni. Szigetvár 1566. évi ostroma eredetileg nem merítette ki az eposzi téma kritériumait, az azóta eltelt évszázad magyar és horvát közvéleménye azonban elvégezte a tárgy eposzi magaslatra emelését. A legnagyobb török hódítónak, II. Szolimánnak Szigetvár alatt bekövetkezett halála; a szigeti hősök heroikus utolsó kirohanása s a török hódító hadjáratoknak ezt követő szünetelése módot, adtak az esemény jelentőségének túlzására, a történtek felnagyítására. Az ostrom évében készült, História az Szigetvárnak veszéséről című históriás ének már 350 000-re nagyította a török sereg létszámát. Hamarosan egy horvát krónikás, Ćrnko Ferenc dolgozta fel az eseményt, s ez az elbeszélés Budina Sámuel latin fordításában közismertté vált. Zsámboki János és Forgách Ferenc már követendő példának, a nemzet jövőjére is kiható {167.} önfeláldozásnak tekintette a szigetváriak hőstettét. Az ostrom eposzi alakítása a Ruinae Pannonicaenek (Pannónia romlása), Schesaeus Keresztély latin költeményének, De capto Sigetho (Szigetvár bevétele), (1571) című fejezetében indult meg, s jelentékeny költői feldolgozása volt a témának Krnarutić Bernát horvát költő Vazetje Sigeta grada (Sziget várának elfoglalása) (1584) című verses elbeszélése, amely a Szigeti veszedelem egyik legfőbb előzménye. A fejlődés legfontosabb állomása azonban az ún. Zrínyi-album (De Sigetho Hungariae propugnaculo (A Magyarországot védelmező Szigetvárról), Wittenberg 1587) volt, dicsőítő költeményeiben Szigetvár mint az európai kereszténység bástyája jelent meg, Zrínyi pedig mint antik harcos és keresztény hős, aki végső eredményben halála ellenére is győzött, mert megtörte a török támadó erejét. A szigeti ostrom ezáltal a köztudatban fönséges távlatot, európai fontosságot nyert, olyat, aminővel például a katonailag sokkal jelentékenyebb egri diadal (1552) nem rendelkezett. Ez a felfogás érvényesült Istvánffy Miklós Históriájában is, mely a témának – Zrínyi előtt – legrészletesebb és legművészibb feldolgozását nyújtotta.

Zrínyi azonban e legfontosabb forrásától a költészet magasabb rendű művészi igazsága kedvéért számos helyen eltért. Ilyenkor azonban gondosan ügyelt arra, hogy más források hitelesítsék ábrázolását, adatait. A Szigeti veszedelem ezért a fentieken kívül még számos egyéb forrás ismeretét mutatja. A részletek, török szokások rajza, egyes alakok megformálása tekintetében például Nicolaus Reusner (Rerum memorabilium ... exegeses (Emlékezetes dolgok magyarázatai), Frankfurt 1603) és Joannes Leunclavius (Annales Sultanorum othomanidarum (Török szultánok évkönyvei), Frankfurt 1596) német történetíróktól tanult. A horvát és magyar néphagyományból, de főként a horvát naiv hősi költészetből szintén sokat merített; a régi szerb-horvát hősi epika motívumai, jelenet-típusai minduntalan felbukkannak az eposz lapjain.

Az eposz alapkoncepcióját a következőkben foglalhatjuk össze: a magyarság bűnei miatt Isten a törököt küldi az ország elpusztítására; kilátásba helyezi azonban a büntetés feloldását, ha a magyarok megtérnek. Az így megindult török tábor Szigetvárt ostromolja, ahol olyan védősereggel, olyan közösséggel találkozik, amely mentes az ország hibáitól, sőt egyenesen annak ellentéte: az egész magyarságot jellemző bűnök helyett a szigeti védőkben a legkiválóbb erények testesülnek meg. A töröknek ilyen védősereg ellen nincs hatalma. Szigetvárnál ezért az egész magyar–török háború nagy fordulata következik be. A török formálisan győz ugyan és Szigetvár elesik, hiszen az egész Magyarország még nem változott meg és így még nem múlhat el róla a büntetés. A szigetváriak hazaszeretete, erkölcsi és katonai értékei azonban olyan fölénnyel érvényesülnek, hogy a török tábor szétzüllik, felmorzsolódik, vezére elpusztul és így megszűnik az a szerepe, hogy a magyarság büntető ostora legyen. Szigetvár elestével tehát a török csak látszat sikert ér el, valójában súlyos vereséget szenved, mely magyarországi uralma végleges összeomlásának kiindulópontjává válhat.

{168.} Ebben az alapeszmében többen határozott katolikus, ellenreformációs tendenciát véltek felfedezni, úgy értelmezve a költő mondanivalóját, mintha az a katolikus hit elhagyásában jelölné meg a magyarság bűneit, s mintha a szigetvári hős önfeláldozásával a "helyettes elégtétel" katolikus dogmáját hirdetné. Pedig Zrínyi nem a reformációt, hanem a vallási viszálykodást ítéli el az eposzban; sőt a török elnyomást isten büntetéseként kiérdemlő bűnös magyarság képzete éppen a 16. század reformátorainak (Farkas András, Szkhárosi Horvát András, Károlyi Gáspár) nézeteivel van rokonságban. E reformáció kori írók műveit ugyan aligha olvasta, Magyari István híres könyvéből (1602) azonban ezt a hagyományos eszmekört kitűnően megismerhette. A reformáció irodalmából jól ismert "fösvénység"-et, az erények ("jóságos cselekedetek") hiányát, a henyélést, a fejetlenséget, a katonai tudatlanságot, a jó hadvezérrel szembeni engedetlenséget – vagyis a feudális anarchia bűneit állítja Zrínyi előtérbe, s e társadalmilag erősen meghatározott "bűnök" megszűnését jelöli meg a török kiverésének, a magyarságra mért büntetés feloldásának feltételeként. Szigetvár hőseit mint a bűnös magyarság ellenképét állítja példának kora magyarjai elé, hiszen az Isten által bejelentett "harmad-negyed ízig büntetés" (I. 23.) most van letelőben. A Szigeti veszedelem így válik a török elleni harc szolgálatába állított nagy tetté.

A költő által eltervezett alapkoncepció megvalósítása, az ti., hogy a szigetváriak bukásuk ellenére is győztek, a legmagasabb rendű művészi eszközök mozgósítását tette szükségessé. Az eposznak már Arany János által méltán csodált szerkezete különleges fontosságot nyer az alapkoncepció formába öntése során. Az események három cselekményszálban indulnak el (isteni rendelkezés az égben – Arszlán budai basa palotai vállalkozása – Zrínyi imája Szigetvárt), Szulimán serege egyelőre pontos terv nélkül hömpölyög Magyarország felé, Gyula várát el is foglalja, majd Eger ellen indul, amikor Zrínyi diadalmas siklósi kalandja (III. ének) Szigetvár ellen fordítja a feldühödött szultánt. E III. ének kompozíciós szerepe szembeszökő, feladata a három cselekményszál egybesodrása, hiszen Arszlán palotai kudarca nélkül nem lett volna szükség a basák állomáshelyének változtatására, s Zrínyi számára nem született volna meg a siklósi alkalom. A költő tervszerű szerkesztő munkája az eposz minden további részletében megfigyelhető. Így abban is, hogy a Szigeti veszedelemnek igen hosszú expozíciója van: a főcselekmény (a vár ostroma) csak a VII. énekben kezdődik. A terjedelmes bevezető rész azonban múlhatatlanul szükséges. A török sereg oly óriási erővel vonul Magyarország ellen, hogy Sziget maroknyi védőőrségének semmi reménye nem lehetne a helytállásra, ha az erők némileg egyensúlyba nem kerülnének a várostrom megkezdéséig. Az első hat ének során ez meg is valósul, mert állandó vereségek érik a hatalmas oszmán tábort, s kiderül az is: csak az anyagi-technikai, de nem az erkölcsi fölény áll az ő oldalán (a két elszabadult ló okozta éjjeli zűrzavar, az Almás-menti harc stb.). Az egymástól eléggé távol eső két eposzi seregszemle (I. ének: a török sereg, V. ének: a szigetiek) különbsége szintén ugyanezt a célt szolgálja, a nyers erő áll szemben a mindent vállaló heroizmussal.

Remek szerkesztésről tanúskodik maga a főcselekmény (VII–XIII. ének), a vár ostroma is. Istvánffy tudósítása szerint tíz török roham folyt le Szigetvár védőművei ellen, a szigetiek említik is ezt a királyhoz írt utolsó levelükben, a {169.} költő azonban, a művészi tömörítés jegyében, egyetlen hatalmas ostromot mond el a X. énekben, ez a cselekmény tetőpontja. Művészi módon tesz eleget Zrínyi a változatosság követelményének, amelyet egyébként a barokk poétika minduntalan hangsúlyoz. Főleg az epizódok kitűnő elhelyezése szolgálja a célt: a nagy magyar diadalt (X. ének) Juranics és Radivoj heroikus, de baljós kalandja előzi meg (IX. ének), a török sereg széthullását mutató lázadást Delimán és Cumilla tragikus szerelmi epizódja kíséri (XII. ének). Mindjárt erre következik az érzéki lángolás ellenképeként bemutatott Borbála-epizód, a hitvesi hűség rajza (XIII. ének). A főcselekmény mindkét felében van egy-egy török haditanács (VIII., ill. XIII. ének), ezek azonban mindig rút veszekedésben végződnek, pőrére vetkőztetve az óriási sereg erkölcsi értékét. Az egész cselekményt végigkíséri Demirhámnak és Deli Vidnek, "a szigeti leventék virágjá"-nak háromszoros párharca (VIII., XI., XV. ének), amelynek beszövése szintén a tudatos szerkesztés remeklése, hiszen az összecsapások ugyanolyan időközben, szinte ritmikusan követik egymást. A második, hitszegéssel bemocskolt párviadal (Homérosz óta használt epikus motívum!) érdekes kalandok sorát indítja meg.

Szerkezeti szükséglet a véletlen – az elfogott galambposta – (XIII. ének) szerepeltetése is: az egész koncepción végighúzódó végzetszerűség lezárása ez a mozzanat, hiszen a lényegében győztes magyar tábornak fizikailag meg kell semmisülnie. A kifejlet két éneke (XIV–XV.) fény-árnyék technikával, szinte a barokk festőművészet kompozíciós elvei szerint készült. Az utolsó éjjeli rohamban az Alderán felidézte pokoli szellemek is részt vesznek, a szigeti hősöknek a rettenet és a félelem démonaival is meg kell küzdeniük. Erre következik az isteni vigasztalás, a kegyelem és az angyali segítség ragyogó hajnala, majd végső fokozásként a mitikussá növelt utolsó harc, a szultán halála Zrínyi kezétől és a megdicsőülés. A csodálatos elem szerkezeti szerepe tökéletes: a költő a megindításhoz és a múlhatatlanul szükséges eposzi nagyításhoz használja, amidőn a végvári élet valóságába ágyazott motívumokkal további művészi hatás elérése már lehetetlen volna. A távlatoknak ez óriásira növelése (a csatatér méretei, a gyorsuló iram, Zrínyi emberfeletti ereje) jellegzetes barokk vonás a Szigeti veszedelemben.

Az eposz dinamizmusát, belső feszültségét egyre fokozza az egyes szereplőknek a cselekmény előrehaladásával párhuzamos változása, noha szereplői nem fejlődő hősök, hiszen az eposz befejezett, kész jellemek összecsapását ábrázolja. Az olvasó szemében mégis átalakulnak, mert az események során az egyes hősök jellemének olyan tulajdonságai, olyan aspektusai válnak uralkodóvá, melyek kezdetben még háttérben voltak; másrészt pedig mert állandóan nőnek az alakok arányai, egyre nagyobb, egyre rendkívülibb tetteket tud felfogni és elfogadni a képzeletünk. Jól szemlélteti ezt a két főhős példája. Szulimán szultánt elsősorban mint nagy hadvezért, mint kiváló államférfit ismerjük meg az eposz elején s csak egy-két utalás sejteti, hogy a költő által annyira elismert korlátlan hatalma csupán zsarnoki elnyomáson és embertelen kegyetlenségen alapul. A török sereget ért sorozatos kudarcok következtében azonban fokozatosan ez utóbbi vonásai kerülnek felszínre, háttérbe szorítva értékes tulajdonságait: a világ egyik legkitűnőbb uralkodója vonult Szigetvár ellen, de végül egy embertelen zsarnok halt meg a szigetvári hős kardjától. Az alakok felnagyítására viszont a szigetvári Zrínyi a legjobb {170.} példa. Kezdetben kitűnő várkapitánynak ábrázolja a költő, teljesen megmaradva a realitás határain belül. Énekről énekre haladva szinte észrevétlenül növeszti meg alakját, egyre nagyobb hőstetteket tulajdonít neki, mindig ügyelve rá, hogy azok még hihetőek legyenek az előző események fényében. Az eposz végére így szinte már félistenné varázsolhatta hősét, anélkül, hogy kétkedést ébresztene az olvasottak valóságában, hitelességében.

Az eposzban következetesen érvényesül a részletek meglepő valósághűséggel történő ábrázolása. Ez részben a történeti források pontos, szinte aprólékos felhasználásának köszönhető, de még inkább annak, hogy Zrínyi az egyetlen olyan eposzíró a világirodalomban, aki egyúttal katona, sőt hadvezér volt, s aki ezért a harcok részleteit nem olvasmányok vagy fantázia alapján, hanem saját élményeit értékesítve s a szakember hozzáértésével rajzolhatta meg. A magyar, horvát és török katonákat egyaránt emberi közelségből ismerte. Ezért egy-egy jellemző vonással kitűnően és hitelesen tudja alakjait egyéníteni (például Radován vajdát, Csontos Pál ágyúmestert vagy török részről Mehmed basát, Rustánt, Amirassent stb.), a csak egyetlen alkalommal felbukkanó szereplők is markáns arcélt kapnak. A Szigeti veszedelemnek ez a "barokk realizmus"-a az az ellensúly, mely elegendő ahhoz, hogy az önmagukban leghihetetlenebb jelenetek se szűnjenek meg a valóság látszatában megjelenni.

A szinte minden részletében megtervezett kompozíció eleget tesz a monumentális barokk szerkesztés kettős követelményének: vizionárius elemeivel messze a realitás határain túlra ragadja az olvasó képzeletét, reális ábrázolás módjával viszont mindvégig megtartja a valóság illúziójában. Ezáltal tudta Zrínyi művészileg hitelessé tenni a szigetvári hősök győzelmét, s így sikerült neki a művészet nyelvére átfordítania az 1640-es években kialakult politikai programját. Az eposz végső tanulsága: ha az egész magyarság felemelkedik arra a katonai és erkölcsi magaslatra, ahol a szigetváriak álltak, akkor a török hódítók magyarországi uralma megpecsételődött. Ezt a szuggesztív tanulságot társadalmilag is konkréttá teszi az eposz gazdag politikai és erkölcsi gondolatvilága.

Zrínyi, aki ekkor már ismerte Machiavelli, valamint a különböző államrezon teoretikusok műveit, eposzában azt is sejteti már, hogy a törökellenes felszabadító program összefonódik az abszolutizmus eszményeivel. Az eposz a magyar végeken folyó 16. századi vitézi életet, illetve ennek a fenség légkörébe emelt mását mutatja be, a lényeget mégis a 17. századi nagy hadseregek ütközeteinek a légköre és az abszolutizmusok kialakulásával együttjáró politikai szenvedélyek alkotják benne. A költő ábrázolásában az egység, rend, fegyelem, szervezett hadviselés és korlátlan tekintélyű vezetés mindig fölényben van az anarchiával, a belső gyengeséggel szemben; akkor is, ha az ellenség; akkor is, ha a számbelileg jóval gyengébb fél fölényét jelenti.

A centralizáció és anarchia ellentéte mellett egy másik, az előbbit nem mindig fedő megkülönböztetés is végigvonul az eposzban: a harácsoló feudális urak és keleti despoták embertelen moráljának és egy lovagias, de kissé naiv hősi eszménynek a szembeállítása. Bár a török táborban is akadnak ez utóbbi típusnak képviselői (Delimán és Demirhám), elsősorban a keresztény védők ennek a megtestesítői. E naiv heroizmus a legnagyobbakban, főleg Zrínyi és Deli Vid alakjában, a kereszténység bajnokának ("athleta Christi") öntudatá-{171.}val és a humanista gondolat dicsőség- és szerencsekultuszával párosul. A szigeti kapitány így foglalja össze e végvári heroizmus lényegét:

Mi vitézül éltünk, vitézül meghaljunk,

Egész ez világnak evvel példát hagyjunk

Ma mi tisztességet nevünkre szállítunk,

Mai nap szépíti minden elmúlt dolgunk.

...

Végső óránkon is az török romoljon,

Lássa, keresztyénnel hogy az Isten vagyon.

(XVI. 6–7.)

Az egyenesség, az erkölcsi tisztesség, a bajtársi szeretet, a vezér személyébe vetett feltétlen bizalom fontos elemei e vallásos hősi eszménynek. Míg a védőket a költő ily módon idealizálja, az ellenséges alakok ábrázolása általában reálisabb. A török vezetőkben – néhány kivétellel – az abszolutizmusok állam-rezonját hirdető korszerű politikus-típusok jelennek meg (Petráf, Rustán, a nagyvezér); a reális politikai megállapítások is mindig a török részéről hangzanak el. A szigetváriak viszont ugyanazon kérdéseket vallásosan és a kor reálpolitikusaitól idegen, gyanakvásmentes hősi pátosszal interpretálják. Ennek a sajátos kettősségnek az oka a két szembenálló tábor ábrázolásának különböző valóság-alapjában keresendő: a török birodalom egy objektíve létező monarchia, míg Szigetvár egy eljövendő és megvalósítandó társadalmi politikai rendszer eszménye.

A Szigeti veszedelem minden részlete tehát a nagy mű mondanivalójának, a költő művészi célkitűzésének a szolgálatába van állítva, az eposz szerkezete pedig hiánytalanul biztosítja a szertefutó szálak egységét, a legkülönbözőbb elemek összefonódását és célszerű elrendezettségét. Ezen a nagy és tervszerű egészen belül a költő különleges gondot fordított az egyes jelenetek, alakok, lírai vallomások önmagukban, külön-külön való kidolgozására is, s művében így egymást érik a páratlan költőiségű részletek, az atmoszféra-teremtés, a költői megelevenítés egyedi remeklései.

Az eposz nagy jelenetei közül idézzük fel Mehmed basa és Szkender bég esti beszélgetését a Siklós alatti táborban (III. ének), melynek szépségeit, keleties színeit, látszólag idilli, de valójában a másnapi tragédiát finoman előkészítő légkörét Arany János oly zseniálisan elemezte Zrínyi-tanulmányában. A szigetváriak eskütétele (V. ének) szinte színpadra kívánkozik: az egyes csapategységeknek a várudvaron való mozgatásával, a hős beszédével, illetve az egyes tisztek rövid fogadalmaival a költő mesteri opera-jelenetet varázsol elénk. A török seregnek a vár alá érkezése (VII. ének) monumentalitásával emelkedik ki, s azzal a Tasso nyomán választott módszerrel, hogy a közelgő s a várat valóságos tengerként körülfolyó "világrontó tábor"-t a vár fokáról, mintegy a szigeti katonák szemével láttatja az olvasóval. Az öldöklő tusakodás a beomlott Hennyei-bástyán (X. ének), Deli Vid és Demirhám utolsó magányos viadala a hajnalba hajló éjszakában (XIV. ének), Zrínyi kirohanásának mesterien szcenírozott jelenete (XV. ének) az eposznak megannyi feledhetetlen részlete.

Az eposz hősei egytől egyig emberileg, lélektanilag érthető jellemek, cselekedeteik szubjektív megokoltsága sohasem hiányzik. Zrínyi belülről átéli {172.} lelkivilágukat és ennek során nemcsak dédapjával, eszméi legfőbb hordozójával azonosul, de személyesen érdekeltté válik a legkülönbözőbb szereplők – magyarok és törökök – sorsában is. Ugyanis olyan jellem-sajátságokat domborít ki bennük, melyek saját magának is tulajdonságai, vívódásainak tárgyai, elérendőnek vagy leküzdendőnek ítélt jellemvonásai. Szolimánban például az abszolút monarcha tekintélyét, "okos rendtartását" bámulja, a "vakmerő bolond" Delimánban pedig mintha örökösen támadásra hajló prózai műveiben is mentegetőzve emlegetett! – természetének engedne szabad kibontakozást. Mikor pedig Delimán és Kumilla szerelmi történetében (XII. ének) elemi erővel tör elő a sokáig fegyelmezett, nagyobb célok érdekében visszafojtott érzéki szenvedély, Zrínyi nemcsak a barokk eposz kívánalmainak, illetve a cselekmény további bonyolításához szükséges kompozíciós céloknak tesz mesterien eleget, hanem az Idilliumok, a Fantasia poetica és az Arianna sírása szerelmi regényét is tovább írja.

Mennyi finomság, emberi megértés van soraiban, mikor egy költőt ábrázol, a fiatal, még "gyermek" Embrulaht (X. ének), aki csak néhány strófában villan elénk, midőn a kíváncsiság és a török fegyverek védelmébe vetett csalfa biztonságtudat a várkapu elé csábította. Ő nem hasonlít a magyar végváraknak lantot és kardot egyaránt mesterien forgató költőihez; hanem pompás udvarban, kényelemben felnőtt dalnok, a természet és a szerelem szépségeinek gyengéd énekese, egy olyan életforma élvezője, amelyre egy nehéz, küzdelmes életet élő író néha nosztalgikusan vágyódik. De az Embrulah-hoz hasonló költő anakronizmus a vérző Magyarországon, nincs számára kegyelem Szigetvár falai alatt: az ellenség iránt szánalmat nem ismerő Badankovics lecsap rá, mint a saskeselyű a szép hattyú madárra, és

Felnyitja szép torkát, mely szép énekével

Erdőt, mezőt töltött sok gyönyörűséggel.

(X. 60.)

Ám ugyanaz a költői igazságszolgáltatás, mely az ártatlan költő-statiszta vérét ontatta, az igazságosztó gyilkosnak sem kegyelmezhet: szörnyű bosszút áll rajta a Múzsák ifjú szolgájának tragikus halálán felbőszült Delimán. Így szövi, fodrozza át az eposz szinte valamennyi részletét, jelenetét, alakját az erős lírai átélés, költői személyesség, mely nemegyszer szabályos lírai költeményekben is kirobban. Ezek sohasem betétek, öncélú s a figyelmet a cselekményről magukra vonó barokk áriák, hanem a mondanivaló, az eszmeiség, a kompozíció nélkülözhetetlen pillérei, önmagukban azonban a régi magyar lírának is gyöngyszemei. A szigeti hős megrendítő fohásza (II. ének) például a Balassi által kifejlesztett személyes bűnbánó líra minden költői vívmányát mozgósítja, finoman, de félreérthetetlenül utalva a hős közismert bűnös múltjára; Balassinak a halála előtt leírt szavait azonban Zrínyi a heroikus elhatározás hitvallásába hajlítja át, s a költeményt nem a megbocsátásért való esedezés, hanem a nagy történelmi tett érdekében való segítségkérés lírájává fejleszti. Folytathatnánk a sort a török ifjú énekével (III. ének), a beteg Farkasicsnak az "Egy gondolat bánt engemet" érzésvilágában fogant elégiájával (VII. ének), az egyes énekek szép lírai intonációival. A legszebb énekkezdő lírai bevezetés talán a VIII. éneké, ahol a megszemélyesített, páncélba öltözött szárnyas hajnalnak a költő által teremtett mitikus alakja {173.} suhan végig fényt árasztva az égbolton, Szigetvár fölött előbb megborzadva a török hullák bűzétől, majd lelkesen örvendezve, hogy előző este ennyi pogány elhullott Zrínyi és vitézei kardjától. A Balassi-reminiszcenciákat is eláruló hajnal-kép egyúttal kimagasló példája annak is, hogy a költő a cselekmény folyamatosságát megszakító lírai hangulatképből hogyan vezeti vissza az olvasót az események sodrába.

Az eposz költői nyelve és stílusa méltó a benne festett véres és heroikus eseményekhez. Legfőbb jellemző jegye az erő. Nagy változatossággal vonultatja fel Zrínyi azokat a képeket, metaforákat, hasonlatokat, amelyek az erő különböző megnyilvánulásait festik (a szél, a villámlás, a mennydörgés, a láng, a zivataroknak ellenálló hegycsúcs vagy tölgy, az oroszlán, a bika stb.). Ezek jelentékeny része az eposzok állandó fordulatai közé tartozik, de a költő többnyire pompás részletmegfigyelésekkel gazdagítva veszi át őket. Egyetlen példa az utolsó harcnak nekidühödő Delimánról:

Így monda s kezével megrázá nagy dárdát

Neveli magában hatalmas haragját,

Amfiteatrumban így láthattál bikát,

Az ki az fövényben köszörüli szarvát,

Mely kapál csarnokon, s fúja az fövenyet

Látván maga előtt kevély ellenségét,

És előbb próbálja fában nagy erejét

Hogysem ellenségre kivigye fegyverét.

(XV. 83–84.)

A régi eposzi hasonlatba egy személyes élményi elem is belopakodik: az Itáliában látott bikaviadal képe. Tud azonban Zrínyi nyelve gyengéd és lágy is lenni. A magyar epikai stílusban később oly gyakori balladás fordulattal emlékezik Delimán szerelmének kezdetéről:

Galatában meglátá az szép Cumillát,

Cumillát a szépet, Szulimán leányát.

(I. 71.)

Majd egyik leghangulatosabb sorával folytatja: "Cumilla szép haja megkötözé szüvét Ifjú Delimánnak ..." "Egyszerűbb eszközökkel, kevesebb szóval és lehelletszerűbb finomsággal alig lehetne többet, jellemzőbbet mondani Delimán szenvedélyének ébredéséről', állandóságáról, természetéről, keleties, erotikus zamatjáról, mint ebben a kis képben" (Négyesy László).

Zrínyi stílus- és képgazdagságának szép bizonyítéka az a közel félszáz fordulat, amellyel a halál tényét kifejezi vagy körülírja. Külön ízt kölcsönöz művének a finoman archaizáló nyelvhasználat, valamint a délnyugat-dunántúli népnyelv szókincse (földrözzenés, összvecsingolódik, villámás, lángos harap = lobogó tűz stb.). A keleti couleur locale megteremtésére használt török nyelvi elemek pedig (pl. hazdia, miszkál, fincsán, barjaktár, kadilesker stb.) stílusának különösen vonzó színfoltját alkotják. Nagy romantikusaink, főleg Vörösmarty, e nyelvi-stilisztikai gazdagságot méltányolták Zrínyi művészetében.

{174.} Máig nem tekinthető megoldottnak a Szigeti veszedelem verselésének a kérdése. A négyesrímű tizenkettősnek egy sajátságos változatát használja, melyben nem szükségszerű a pontos felezés. Ennek alapján többnyire rossz, pongyola verselőnek minősítették Zrínyit, felületességével magyarázták a nem 6 + 6 osztású sorokat, s igazolásul emlegették a költőnek azt az előszóbeli állítását, hogy műve "első szülése elméjének", s nem ért rá azt csiszolgatni (Arany János, Négyesy László, Horváth János). Pedig Zrínyinek ez a kijelentése csupán szerénykedő sablon, amely nem is fedi a valóságot, ugyanis kéziratának fennmaradt tisztázatán (Zágrábi EK) igen sok javítást végzett. E változtatások azonban sohasem irányultak a pontos felezés létrehozására, sőt számos esetben éppen e csiszolgatás során szüntette meg a felezést. Verselési módja tehát messzemenően tudatos, ezért a megszokott felezéstől való nagy számú (mintegy 20%-os) eltérés semmi esetre sem eredhet gondatlanságból. Többen más következtetést vontak le Zrínyi "szabálytalan" verseléséből, s azt egy feltételezett ősi, kötetlen szótagszámú magyar ritmusfajtával próbálták magyarázni (Gábor Ignác, Németh László, Vargyas Lajos). Helyes az a feltételezésük, hogy Zrínyi ritmusának bizonyára megvan a maga sajátos törvényszerűsége, az ennek mibenlétére vonatkozó elméletek azonban nem meggyőzők. A legújabb kutatások (Képes Géza), ha végleges megoldást még nem is nyújtanak, helyesen mutatnak rá az eposz verselésének magas fokú művésziségére; a tartalomhoz, a mondanivalóhoz igazodó rugalmasságára és változatosságára; a verselés különböző elemeinek (eltérő rímképletek, belső rímek, alliterációk, merész inverziók stb.) szerencsés kombinációjára és harmonikus összhangjára; valamint a horvát verselés valószínű hatására. Bár Zrínyi az eszmei-művészi mondanivalót mindig fontosabbnak tartotta a külső formánál, ez utóbbi nem méltatlan köntöse a páratlan remekműnek.

A Szigeti veszedelem végeredményben a korabeli magyar valóságban gyökerező s a legkorszerűbb művészi eszközökkel megalkotott zseniális alkotás. Félig-meddig közös kincse két nép irodalmának is: részben horvát előzményekből táplálkozott, Zrínyi Péter (1621–1671) fordítása (Velence 1660) révén pedig a horvát irodalomnak is klasszikus alkotása lett. A vallásos-heroikus alapkoncepció, a csodás elem kezelése, a monumentalitás, a maga nemében egyedülálló kompozíció, s az idézett művészi eljárások nemcsak a magyar barokk legjelentősebb termékévé avatják, hanem előkelő helyet biztosítanak számára az európai barokk epika remekei között is. Az európai irodalom egyik utolsó nagy hősi eposza, melynek minden sorát költőjének politikaikatonai tapasztalata és egyéni hősiessége igazolja. A nyomtatott kiadást, a Syrenát záró tömör berekesztés túl is mutat a költői hivatáson:

De híremet nemcsak keresem pennámmal,

Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal:

Míg élek, harcolok az ottomán hóddal,

Vígan buríttatom hazám hamujával.