| A Szigeti veszedelem | TARTALOM | Kisebb publicisztikai művei és levelei |
Zrínyi már eposzának az olvasóhoz intézett előszavában kijelentette: "az én professiom avagy mesterségem nem az poesis, hanem nagyobb s jobb országnak szolgálatjára annál." Van valami megragadó abban, hogy a század legnagyobb költője szinte másodrangúnak minősíti a költészetet: a nagyobb dolgokat, a nemzeti sors alakulásának élet-halál kérdéseit nem rendelheti alá a poézisnek. Ez a törekvés, a közvetlen használni akarás teszi prózaíróvá. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a költő, a művész háttérbe szorul prózájában. A tárgyalt kérdések nemzeti jelentősége, a hazafias pátosz, Zrínyinek a latin retorikán iskolázott mesteri stílusa a század legszebb magyar írásai közé sorolja prózai műveinek nagy részét. Eredeti kéziratuk nem maradt fenn, a szerző életében sajtó alá nem kerültek, de barátai és tisztelői elég széles körben terjesztették, olvasták őket. A ma ismert legrégibb, ún. Bónis-kézirat (OSzK) a 17. század végéről való, s mind a négy nagyobb prózai művét magába foglalja.
A Tábori kis tracta, egy átfogó katonai kézikönyv egyetlen elkészült része, a Szigeti veszedelem befejezése utáni évek terméke. Lényegében nem eredeti munka, külföldi források (például Giorgio Basta: II mastro di campo generale (A táborozás kézikönyve), 1625) nyomán készült, és a sereg szervezésének technikai részleteit, az elrendezés, az élelmezés kérdéseit tárgyalja. Minthogy azonban Zrínyi a maradi magyar gondolkodással száll szembe, gondolatkifejtése nem egy helyen polemikus és lendületes. Már itt feltűnik néhány, élete végéig nyomatékosan hangoztatott katonai elve, például a gyalogság szerepének megbecsülése. Kiemelkedik a gondolatmenetnek a tábor élelmezéséről szóló része. Zrínyi, a magyar gyakorlattal szemben, a központi ellátást, a kincstári beszerzést javasolja, hogy a sok keserűséget kiváltó katonai zsákmányolás elkerülhető legyen: "Mindenkor jobb, hogy a vitéz számára más vásároljon, mintsem ő az szegény emberrel baltával áruljon meg." A kincstári vásárlás nyomában járó pénzforgalomról ezt jegyzi meg: "Ez a circulatio penig oly szükséges s oly hasznos mindenben a hazában, hogy annak nagy hasznát könnyebb álmélkodva csudálni, mintsem leírni." A gazdasági élet törvényszerűségeinek ilyfajta villanás-szerű felismerése is Zrínyi éleslátására vall.
Második prózai munkája, a Vitéz hadnagy (1650–1653) szétszórt katonai elmélkedések laza gyűjteménye, s címe is csak Zrínyinek egy az Áfium szövegében olvasható utalásából való. Az elmélkedéseket három csoportba osztotta: a hat hosszabb discursus tanulmányszerű, a 128 aphorisma Tacitus Historiae, Annales és Agricola című műveinek egy-egy kiragadott szakaszához fűz hosszabb-rövidebb megjegyzéseket, az 52 centuria tömör tanácsokat tartalmaz katonai kérdésekről. (A tervezett centuriáknak alig fele készült csak el.) A Vitéz hadnagyot Zrínyi először csak a maga tanulságára írogatta, később azonban, mint mondja, megkedvelte s közcélra szánta. Forrás gyanánt egész sor olasz, spanyol, francia hadtudományi és politikai elméleti művet használt, főleg az ún. tacitistáktól, akik Tacitus műveit kommentálták jórészt Machiavelli vulgarizált elvei alapján (Jean de Silhon: Il ministro di stato (Az állam vezetése), 1639; Alamo {176.} Canini: Opere di G. Cornelio Tacito, 1620; Virgilio Malvezzi: Discorsi sopra Cornelio Tacito (Elmélkedések Cornelius Tacitus művei alapján), 1635; Eugenio Raimondi: Il novissimo passatempo politico (A legújabb politikai időtöltés), 1639; Scipione Ammirato: Discorsi sopra Cornelio Tacito, 1607; stb.). A sokféle forrás azonban csak nyersanyag volt Zrínyi számára, amelyet saját elvei és katonai tapasztalatai szerint a magyar viszonyoknak megfelelő módon alkalmazott és alakított.
Közvetlen célkitűzése a "vitéz hadnagy", azaz az ideális hadvezér tulajdonságainak megvilágítása, de ennek során kora katonai és politikai kérdéseit, valamint alapvető világnézeti (etikai és filozófiai) problémákat is igyekszik a maga számára tisztázni. Egyik központi kérdése éppen a vitézség fogalma: ezen Zrínyi nemcsak a személyes bátorságot érti, hanem az eszményi hadvezér egyéb kiemelkedő tulajdonságait is (az előrelátást, a hadtudományi jártasságot, az állhatatosságot, serénységet, óvatosságot), azokat a "jószágos jókat", amelyek a siker zálogai. A virtus tehát nem keresztény erény, hanem nagyon is világi és gyakorlati képességek együttese, amit Machiavelli virtùnak nevez, vagyis a tettrekészség, a szándék valóra váltásához szükséges akarat és képesség. Ellentéte az otium (az olasz ozio), a henyélés, a tunya tehetetlenség, a hadvezér és az államférfi legnagyobb hibája. Zrínyi mindkettőre számos példát sorakoztat fel, az előbbire főleg Nagy Sándort, Julius Caesart, Hunyadi Jánost, Skander béget, Mátyás királyt, a szigeti Zrínyi Miklóst, Báthori Istvánt, Bethlen Gábort, az utóbbira II. Ulászlót, II. Lajost, de nemegyszer céloz a császári hadvezetésre is. Zrínyi többnyire nem közvetlenül használja Machiavellit, hanem a jórészt reakciós szemléletű (a fejedelmi zsarnokság szolgálatába szegődött) tacitisták tételeit veszi át a maga merészen haladó gondolatainak kerete gyanánt, elmélkedéseiben mégis a nagy olasz teoretikus kategóriáihoz igazodik. Mindenben mégsem ért egyet Machiavelli erkölcsi elveivel: a színlelést ugyan ő is szükségesnek tartja a jó ügy okán, de a hitszegést, az árulást súlyosan elítéli. Sokat foglalkozik a serénység, a támadás (impetus) hasznával, s megvallja, hogy őt természete is erre ösztönzi, bár nem győzi figyelmeztetni a vezért a megfontoltság, az óvatosság értékére: alig lehet kártékonyabb katonai tulajdonság a fölösleges vakmerőségnél. Hosszasan elmélkedik Zrínyi e művében a szerencse kérdéséről, és mélyen járó filozófiai fontolgatások után arra az álláspontra jut, hogy bár a szerencse az isteni gondviselés eszköze, isten azt csak a virtusos, a "vitéz", a törekvő vezér szolgálatába állítja: maga a passzív jóság, a béketűrés nem elég a sikerhez, a közösség javára kivívandó eredményekhez. Zrínyi e művében nem alkot új, eredeti katonai elméletet – mint régebbi hadtörténetünk állította –, magyar vonatkozásban azonban kezdeményező, s a korszerű gondolatoknak a hazai viszonyokra való alkalmazását teljes sikerrel végzi el. Az pedig különösen jelentőssé teszi, hogy a katonai elmélkedések mögött ott húzódik a központosított magyar királyság igénye, a nemzeti függetlenség megszerzésének vágya.
Zrínyi prózájának művészi értékei a Vitéz hadnagyban már teljes pompájukban mutatkoznak. A kisebb részekre hulló mű stílusa nem mondható egyneműnek, ez azonban lehetővé tette, hogy a higgadtan fejtegető, a szenvedélyesen {177.} agitatív és a színesen képszerű modorban egyformán csillogtassa képességeit. A hosszabb elmélkedéseket és discursusokat Zrínyi tömör logikája és feledhetetlen hazafias pátosza jellemzi. A rövidebb, gondolati erejükkel ható részletek képszerűségükkel válnak ki: "Az hír olyan, mint a hegyrül gördülő hó, az mely mind többet ragad magához", "Kész állapotot talál, és hogy úgy mondjam vetve találja az ágyát." Jellemző a Vitéz hadnagy stílusára a közmondások sűrű használata is: "Aki madarat akar lőni, nem pengeti a kézíjat", "Egy nagy erdőben egy kakuk nem hallik." Az epigrammatikus tömörségre törekvő gondolatkifejtés pedig szívesen fordul a latin irodalom ismert szállóigéihez.
A Mátyás király életéről való elmélkedések (1656) című, soron következő művének írói szándékát Zrínyi így jelöli meg: "Én az ő királyi erkölcseiben gyönyörködvén, ezen a két héten magam mulatságáért jegyzésben venni akarom az elmélkedésre való dolgait ..." Zrínyi tehát a történeti kommentár műfaját használta eszméinek keretéül, mintául Pierre Matthieu francia történetíró XI. Lajosról szóló művét választva, de anyagát, Mátyás életének eseményeit, a magyar történetírásból, Bonfini és Heltai műveiből merítve. Mátyás uralkodói nagyságának dicséretével egyébként a legsajátosabb magyar politikai hagyomány sodrában mozgott, mert a humanista történetírás, a reformátorok, az önálló magyar politika minden képviselője másfél század óta Hunyadi Mátyásban látta a független nemzeti uralkodó eszményképét, az ő uralmának megismétlődésétől várta a nemzeti megújulást. Zrínyi Mátyás-tanulmánya is a nemzeti király ideálját festi meg, de egyéni politikai elméletének, a nemzeti abszolutizmus megteremtésének szolgálatában. A Mátyás-elmélkedések a Vitéz hadnagy egyenes folytatása.
A megrajzolt király-arckép legfontosabb vonásai a Machiavelli követelte virtù; az ozio kerülése. Olyan legyen a magyar uralkodó, aminő Mátyás volt: vitéz, bátor, tettre kész, aki a szerencsét szinte pórázon tartotta, aki a fegyelmet az ország, a szegény ember érdekében biztosította, aki a maga nagyságának mértékét az alattvalók boldogságában kereste, aki műveltséget terjesztett maga körül. "Az királyok állapotja olyan, hogy nem az ő otthonbéli és privata operatiójokból tesznek ítéletet az emberek az ő jóságokról, hanem az országnak boldogságából, az alattvalók securitásából, népe vitézségéből, közönséges bőségből; viszont ahol ezekből fogyatkozás láttatik, a királyok vétkének tulajdoníttatik mindaz." Félreérthetetlen célzás a Habsburg-uralkodóra, akinek magyar népe a nyomor igájában nyög. A német veszély felismerése annyira tudatos, hogy Zrínyi egy helyen kijelenti: míg a török pusztítja az országot, "más felül, aki hatalmas, törvényünket gázolja". Az időszerű politikai célzatosság még világosabb ott, ahol Zrínyi – Bonfini jellemzését átvéve – Mátyást szembeállítja makacs ellenfelével, Habsburgi III. Frigyessel: Mátyás mindenben kiválóbb volt császári vetélytársánál, Frigyes egyedül az ájtatosságban múlta felül a magyar uralkodót. Az ájtatosság azonban szerinte nem királyi erény.
Zrínyinek messze kora felfogása fölé emelkedő, szinte felvilágosult vallásossága nemcsak ebből a részletből világlik ki. Mivel tudatában volt annak, hogy a magyar egység csak katolikusok és protestánsok összefogása révén képzelhető el, politikai tervei érdekében keményen el kellett ítélnie a vallási háborúkat s a katolikus klérusnak a vallási ellentéteket szító hatalmi mes-{178.}terkedéseit. E téren Mátyást sem kíméli; a cseh husziták ellen a vallás ürügye alatt indított hadjáratot helyteleníti: "Az mostani világ, mikor színt akar adni a maga hadakozásának, religiót obtendál, de hun vagyon az az egész keresztyének regulájában, hogy fegyverrel kell eretnekeket, törököt az mi hitünkre hoznunk? Sehol bizonyára én azt fel nem találom!" Vitéz János Mátyás-ellenes összeesküvésének tárgyalása pedig alkalmat ad Zrínyinek a papság politikai igényei ellen intézett nyílt és félreérthetetlen támadásra: "Tudja a világ, mire rendeltetett az Istentől a papság ... semmi közök ez világ politicus administratiójában. Látta az mi időnk, most is látja ennek hasznát, avagy igazán hogy megmondjam, ártalmát ... És látni fogja ezután is minden ország, aki ezt az abusust a clerusban megengedi."
A nemzeti abszolutizmus felé törekvő politikai elmélet talán ott jelentkezik legvilágosabban, ahol Mátyás megválasztását kommentálja: "fegyveres kézzel, erőhatalommal lőn meg; nem csak kénnyel lett király volt ez, hanem in manu forti." Nem volna helyes, ha minden választás így történnék, de Mátyás esetében indokolt és szükséges volt, mert királyságát csak az egyéni önzés, a gonoszok ellenezték, ezek megfélemlítésére, a nemzet érdekében kellett az erős kéz. Máskor is kövesse csak a magyarság ezt az utat, ha Mátyásra akadhat! Ezen a ponton szinte ott formálódik a szerző ajkán a ki nem mondott tanács, a Machiavellitól kapott indítás: most is ilyfajta hasznos erőszakkal, "in manu forti" kellene a nemzetnek királyt választania. A Mátyás-elmélkedések a magyar állam-rezon irodalom legszebb s egyetlen világirodalmi mértékkel mérhető terméke. Zrínyi nemzeti fejedelme mégsem azonos Machiavelli "principé"-jével, akit nem kötnek a vitézi tisztesség, az adott szó, a hála, az emberiesség kötelékei. Ellenkezőleg: Zrínyi szemére hányja I. Ulászlónak a törökkel kötött szegedi béke megszegését, Mátyásnak a nagybátyja iránt tanúsított hálátlanságát, vitézi hírnevének Zvornik alatt történt kockáztatását.
A Mátyás király életéről való elmélkedések mint írói alkotás is különleges figyelmet érdemel. Szerkezete egyszerű, mert Zrínyi elmélkedései Bonfini elbeszélő fonalára fűződnek, és mivel mind a nagy királyra vonatkoznak, természetes egységet is alkotnak. A tanulmány művészi jellege főként abban áll, hogy hősét szinte mitikus magasságba emeli, csodás főnixként, a természet remekének mutatja be. A műből kibontakozó mitológia azonban nem keresztény-vallásos (mint a Szigeti veszedelemé volt), hanem reneszánsz-pogány, amelyet barokk pátosz hat át. Fontos szerepet játszik a Mátyás-elmélkedések művészi légkörének megteremtésében az örök hírnév gondolata. Mátyás alakjának plasztikus megmintázásában pedig nyilván sokat jelentett az a tény, hogy szerzője egy nagy eposz gyakorlatával foghatott munkához. Szépen egyesülnek a tanulmányban az elbeszélő, elmélkedő és tömören szentenciózus részletek; stílusa csiszoltabb, gondozattabb, mint a Vitéz hadnagyé, szemléletes kifejezésekben, képekben, népi szólásokban gazdag. A Mátyás-tanulmányt eszmei és formai értékei egyaránt prózairodalmunk klasszikus alkotásai közé sorolják.
Utolsó nagy prózai műve, Az török áfium ellen való orvosság (1660) már a kortársak és a közvetlen utókor által is Zrínyinek legtöbbet olvasott, emlegetett munkája. Publicisztikai művének alcímében arra utal, hogy a magyarságnak antidotum, ellenszer kell a török jelenlétének megszokott bódítószere {179.} ellen, fel kell rázni kábultságából, s erre szánja röpiratát. Legelső renden a hazai hagyományba kapcsolódik, hiszen Magyari híres könyve is a török kérdés nemzeti veszedelem voltát tárgyalta, de Zrínyi művének előzményei közé sorolhatjuk a hosszú ideig neki tulajdonított Siralmas panaszt is, a felvidéki nemesség első radikálisan németellenes megnyilatkozását. Az Áfium társadalombírálata a puritánok és Apácai eszméivel is rokon, ezek némelyike Comenius iratai révén válhatott számára ismeretessé. A mű mintáját egyébként Augier Ghislain de Busbec (Busbequius) flamand humanista Exclamatio sive de re militari contra Turcam instituenda consilium (Felhívás, vagyis katonai vonatkozású tanács a török ellen), (1581) című híres röpirata szolgáltatta: innen vette át Zrínyi munkájának retorikai keretét, de azt a történeti pillanat követelte magyar tartalommal töltötte meg, s művészileg is magasabb teljesítményt nyújtott forrásánál.
Az Áfium Zrínyi legjobban megszerkesztett prózai műve; két fő részre oszlik: a helyzetkép felvázolására és az ajánlott teendők részletezésére. Zrínyi a végveszély pillanatában, az önálló felelősség érzetével kiált fel, s figyelmezteti a nemzetet az önmaga védelme kötelezettségére: "ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz!" Nem segít rajtunk a tűrés, az együgyű ártatlanság, de nem remélhetünk támogatást Európa nagy nemzeteitől sem. Az itt bemutatott külpolitikai körkép Zrínyi rendkívüli tájékozottságáról tesz tanúságot, egyben kitűnő bizonyító teljesítmény, nagy erővel kényszeríti az olvasót Zrínyi igazának elismerésére: csak magunkra számíthatunk, az idegen segítség eddig is végzetes volt a nemzet számára. Egyébként a magyar alkalmas volt a maga védelmére, amíg a katonai fegyelem virágzott; a mai állapotában viszont semmi büszkélkedésre nincs oka. Zrínyinek a semmittevő nemesi életmódról és a fegyelmezetlen magyar hadseregről adott éles és nyelvi erejével is lenyűgöző kritikája az Áfium legjobb részlete. Az Áfium második részét az ajánlott "remedium", az állandó hadsereg tervezetének taglalása tölti ki. Eszmei szempontból különös jelentősége, hogy Zrínyi eljutott a nép katonai értékének elismeréséig is, a felállítandó sereg zömét – Vegetius római író tanácsa szerint – a parasztságból akarja toborozni, sőt háború esetén az egész nép felfegyverzését kívánja. Jól érezteti a magyar vezetés alatt álló hadsereg politikai jelentőségét is, mert bár Habsburg-ellenes kitételekkel nem terhelhette röpiratának terjedési lehetőségét, a német (szorosabban osztrák) "támogatásról" alaposan megmondja a véleményét. Kiemelkedik az Áfium a hadsereg költségeinek előteremtését célzó javaslataival is: ezt nem a nép adójából, hanem a nemesség anyagi erejének igénybevételével kell előteremteni: "reformáljuk magunkat elsőben, kik elei vagyunk az országnak, azután az alattunkvalókat."
Irodalmi értékei közül elsőnek kérlelhetetlen logikáját, meggyőző erejét kell említenünk: az olvasó szinte lélegzethez sem jut az érvek sodró áradatában. Lenyűgöző az Áfium szenvedélyes lendülete, hazafias pátosza is. Olyan ember beszél, aki mindent hajlandó minden percben kockáztatni népéért, így semminek a kimondásától nem kell tartózkodnia. Stílusának legszebb ékessége a drámai fordulatosság: a felkiáltások, kérdések, személyes megszólítások mesterien alkalmazott retorikája állandó mozgásban tartja az olvasó érzelmeit. A szentenciózus tömörség, a szemléletes képszerűség, a találó {180.} szókimondás, a szatirikus szellemesség Zrínyinek e művét minden eddigi írásánál jobban jellemzik. Az idegenekben való bizakodás haszontalanságát ezzel a paraszti közmondással fogja össze: "Akinek nem borja, nem nyalja." A sereg toborzásának eredményét így összegezi: "mentül rosszabb, hitetlenebb, tolvajabb volt az országban, az gyűlt öszve a mi sípolásinkra." A hadnagy pedig olyan volt, "aki még jobban megelőzte a többit részegséggel, garázdasággal, kevélységgel, aki a maga vitézsége rudimentáit vagy kassai kereskedőkön vagy kecskeméti tőzséreken, vagy soproni kalmárokon, vagy más szabad városok s szegény polgárok kárán végezte el ..." A rablás mint a hitvány katona elemi iskolája (rudimenta)! Úgy vág minden szó, mint a korabeli damaszkuszi penge, de a társadalom üszkös sebeit vagdalja, mert gyógyítani akar. Érthető, hogy az Áfiumnak kivételes hatása volt már saját korában is. Vitnyédy István, Megyery Zsigmond, Zrínyi bizalmasai, lelkesen magasztalták, tíz közel egykorú kéziratáról tudunk, 1705-ben Forgách Simon, Rákóczi Ferenc tábornoka Kolozsvárott nyomtatásban is megjelentette. A kuruc publicisztika egyik eredő forrása ez a mű, de a felvilágosodás korának is kedvelt olvasmánya volt.
Prózai műveivel Zrínyi a magyar hadtudomány megteremtője és a magyar politikai elmélet klasszikusa lett. A barokk világi líra és a barokk eposz megteremtése után hadtudományi és politikai munkássága a barokk világi teoretikus próza remekműveit eredményezte. Prózastílusa nemcsak eléri, de sok esetben felül is haladja Pázmány prózájának művészi magaslatait; mondanivalója, nemzeti jelentősége révén pedig messze fölébe emelkedik. Bizonyos fokig nehezebb volt a feladata, mert míg Pázmány a magyar vallásos értekező próza gazdag hagyományaira, már korábban kialakult magyar terminológiájára támaszkodhatott, addig Zrínyi olyan kérdésekről, témákról értekezett, melyeknek magyar irodalmi szó- és kifejezéskincse még nem kristályosodott ki. Neologizmusok gyártása helyett ezen a nehézségen a latin szavak és kifejezések alkalmazásával segített. A latin fordulatok sűrű, néha több mondatrészre kiterjedő használata a mai olvasó számára jelent bizonyos nehézségeket, Zrínyi azonban nem tudta, de nem is akarta magát kivonni kora nyelvhasználata alól, hiszen a nemességhez beszélt, az meg értette a latin szót is. "Osztán szegény az magyar nyelv, az ki históriát ír, elhiszi szómat" – mondotta már a Szigeti veszedelem előbeszédében. Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk e latin fordulatok kezelését, könnyű megállapítani, hogy Zrínyi, kortársaihoz viszonyítva, jóval kisebb mértékben alkalmazza őket, a latin szót belekényszeríti a magyar mondat sodrába, ragozza, alakítja, s néha komoly művészi hatást ér el férfias erejű latinizmusaival. Különösen mestere a magvas mondások, szállóigék, költői sorok idézésének. Prózájából ugyanaz a nagyszabású, fejedelmi egyéniség bontakozik ki, mint ragyogó tetteiből. "Melly szép nyelv azon durva századból! melly férfias lélek tündöklik elő Zrínyinek minden szavain! melly magyar szív!" – írta prózai műveiről Kazinczy, s az irodalomtörténeti mérlegelés csak egyetérthet lelkes dicséretével.
| A Szigeti veszedelem | TARTALOM | Kisebb publicisztikai művei és levelei |