Történeti tárgyú elbeszélő költeményei

Gyöngyösi költői munkásságának legjellegzetesebb s művészileg is legértékesebb terméke három hosszabb epikus alkotása a korabeli magyar történelem egy-egy nevezetes eseményéről. A Márssal társalkodó Murányi Venus (1663–1664) Murány várának megvételét beszéli el. E híres murányi kaland 1644-ben, I. Rákóczi György hadjárata alkalmával történt, amikor a Habsburgpárti Wesselényi Ferenc füleki főkapitány Széchy Máriának, Murány özvegy úrnőjének házasságot ígérve, csellel elfoglalta e fontos erősséget a fejedelem hadaitól. A regényes várfoglalás történetét Gyöngyösi szemtanúktól s elsősorban a két főhős saját elbeszéléseiből hallhatta; megírásához talán már füleki hivatala idején hozzákezdett, de a munka java része Wesselényi udvarában készült.

Második idevágó munkáját, a Porábul megéledett Phoenix, avagy ... Kemény János ... emlékezetét 1665–1670 között, a Wesselényi-összeesküvés éveiben szerezte. Az előbbinél nagyobb igényű tárgyválasztás: Erdély 1657–1662 közötti éveinek és Kemény fejedelemségének a története, szintén szorosan kapcsolódik a nádor udvarához és politikájához. A német csapatoktól cserbenhagyott Kemény János bukása, amint azt a Zrínyi–Montecuccoli vita is mutatta, nagyban hozzájárult a Bécs-ellenes hangulat erősítéséhez. A fejedelem tragikus történetének költői feldolgozása ezért jól megfelelt az összeesküvés élére álló nádor új politikai elképzeléseinek. De emellett személyes motívumok is közrejátszottak: Kemény rabságának és fejedelemségének eseményei összefonódtak második házasságának történetével; új arája, majd hitvese, Lónyay Anna pedig Wesselényi nádor unokatestvérének az özvegye volt, s Kemény halála után magyarországi birtokára húzódva szoros kapcsolatot tartott fenn a murányi udvarral. Gyöngyösinek módja lehetett így személyes értesüléseket szerezni, s valószínűleg hozzájutott Kemény és Lónyay Anna levelezéséhez is. A történeti eseményekre vonatkozó főforrása Kemény Ruina exercitus Transylvanici (Az erdélyi hadsereg pusztulása) című röpirata, valamint Bethlen Jánosnak az eseményeket részletesen tárgyaló Rerum Transylvanicarum libri quatuor (2 Az erdélyi történelem négy könyve) (1663) {188.} című frissen megjelent munkája volt. A mű közzétételére jó ideig nem kerülhetett sor, nemcsak az összeesküvés bukása miatt, hanem azért sem, mert Lónyay Anna első házasságából származott fia, Wesselényi Pál volt a kuruc bujdosók 1672. évi támadásának fővezére. Gyöngyösi csak 1693-ban merhette kiadni művét, miután Bécs már az özvegy Lónyay Annának is megbocsátotta kuruc tevékenységét, – s ekkor is csak a kézirat németellenes részleteinek elhagyásával.

Cím nélküli kéziratos másolatban maradt csak fenn Gyöngyösi harmadik magyar történeti tárgyú költeménye, melyet Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága címen tart számon az irodalomtörténetírás. Ez az utólagos cím azonban nem fedi pontosan a költemény tartalmát, mert bár a házasság a főtémája, valójában Thököly mozgalma 1682 nyarától 1683 elejéig tartó döntő időszakának eseményeit beszéli el. A házasság éppen rendkívüli politikai jelentősége folytán került e hónapok történetének középpontjába. A költemény témája nyilvánvalóvá teszi, hogy művét Gyöngyösi sohasem tudta s nem is akarta kinyomatni.

Gyöngyösi mindhárom elbeszélő költeménye megegyezik abban, hogy a valóságos vagy óhajtott pártfogó politikai irányának szemszögéből fontos történeti eseményeket dolgoz fel. De még fokozottabban egymáshoz kapcsolja őket az a körülmény, hogy a történeti esemény mindig egy-egy főúri házassággal fonódik egybe. A tárgy megválasztásában nem száll alacsonyra, hősei egy nádor és két fejedelem, mindhárom jelentős politikus és vitéz katona, könnyen állítható a szerelmes hérosz művészi barokk pózába. Gyöngyösi feldolgozásában azonban a "szerelmes" többnyire túlsúlyra jut a "hérosz"-szal szemben, s így bármennyire is az országos események sodrában mozgó nagy hősöket állít olvasói elé, a központi helyet a szerelem és a házasság foglalja el. A nagyuraknak s asszonyaiknak hódoló udvari familiáris költő érdeklődését szemmel láthatóan jobban is vonzották ez utóbbiak, mint a számára amúgy is idegen politikai aspirációk és szenvedélyek vagy a vitézi küzdelmek.

E kettősségből adódik e költemények sok vitát kiváltó műfaji kevertsége. A történeti-politikai események fontossága s a hősök magas méltósága az eposzi formát igényli, az előkelő házasságok ünneplésére viszont a humanista epithalamium műfaja a legalkalmasabb. Gyöngyösi is históriának nevezi műveit, akárcsak Zrínyi a Szigeti veszedelmet, s utal arra, hogy Tinódi krónikás énekeinek hagyományát folytatja, csak magasabb művészi igénnyel, – mégis az eposznak csak a látszatát próbálja kelteni, hiszen ennek sem a tárgyban, sem saját költői adottságaiban nincsenek meg a feltételei. Igazi epithalamiumokat sem írhatott, hiszen e humanista műfajban a vékony és többnyire fiktív cselekmény jórészt allegorikus alakok tevékenységében áll, nála viszont a folyamatos, sőt azt mondhatnánk, krónikás elbeszélés nagy szerepet játszik. Így végeredményben a históriás énekből művészi magaslatra emelkedő történeti epikus kompozíció és az epithalamium sajátos együttesét hozta létre. Legharmonikusabban a Murányi Venusban ötvöződnek egybe e két műfaj sajátságai; a terjedelmében is leghosszabb Kemény János emlékezetében a históriás-epikus elem nyomul előtérbe; a közvetlenül házassági alkalomra készült Thököly házassága viszont az epithalamiumhoz áll közelebb, a cselekményt is teljesen allegorikus-mitológiai keretbe öltözteti. A műfajok ilyen keveredése a barokk irodalom jellegzetes sajátsága; Gyöngyösi tehet-{189.}ségét dicséri, hogy a sok korabeli műfaji kereszteződés mellé egy eredeti változatot fejlesztett ki.

Gyöngyösi osztályhelyzetéből, írói magatartásából eleve következik, hogy témáinak elmélyítése nem erős oldala költészetének. Alkotásaiban felbukkannak ugyan a magyar nemesség országos gondjai (pl. a nemzeti megosztottság, a pártoskodás, a török veszély, az idegen elnyomás), ezek azonban sohasem lesznek éltető elemévé, művészi hajtóerejévé az elképzelésnek. A jól sikerült murányi kaland érdekházassággal párosult politikai sakkhúzás volt, távol a nemzet valóságos igényeitől. Gyöngyösi a királyhűség és a nemzeti egység szemszögéből próbálja méltatni az eseményt, de erőtlenül és csak retorikus betétekben teszi, anélkül, hogy ez a Pázmány és Eszterházy szabású magyarok által csakugyan képviselt koncepció következetesen érvényesülne az epikus költemény egészében. A Kemény János emlékezetéhen megragadhatta volna a 17. századi magyar történelem lényegét. Magasabb eszmeiséget azonban nem tud belevinni epikus alkotásába, sőt a szerelem, az elválasztott jegyesek egymásért való sóvárgása a mű nagyobbik felét foglalja el, s az egészen annyira elömlik a részletekben tetszelgő, szórakoztató szándék, hogy például az Erdély ellen felvonuló török sereg epikus bőségű leírása (111 versszak!) egyenesen ünnepli az ellenfél pompáját és harckészségét. A barokk ragyogás és dekoráció maga alá temette az eszmeiséget, s maradtak a jól hangzó, de lényegükben semmihez sem kapcsolódó szónoki tirádák a háború borzalmairól, a magyar nemesség hazafiságáról, Kemény áldozatvállalásáról. Sokatmondó, hogy milyen végső tanulságot von le a költő Kemény János tragikus bukásából:

Kétséges az vége az hadi dolgoknak

Az idétlen próba megártott sokaknak.

A Thököly házasságában, a kurucok álláspontjára helyezkedve, megpróbálta a "tűz, víz között megütközött" magyarság tragikus helyzetének vázolását, ez a politikai magatartása azonban a kényszer szüleménye, nem őszinte, Gyöngyösi kurucként nem mert színt vallani, a költemény eszmeileg erőtlen maradt. Az összeesküvés miatt kivégzett Zrínyi Péterre, Frangepán Ferencre például csak oly burkolt és halvány célzások esnek, hogy "a vad Lybitina elejtette" őket, "a sors balgasága lemetszette" e régi nemzetségek ágait.

Gyöngyösi, bár jó elbeszélő, az események krónikás rendjét igazi epikus szerkezetté alakítani, művészileg szervezni nem tudja, szereplőinek tipizálására, lelki világuk mélyebb vagy következetesebb bemutatására nem képes. A Szigeti veszedelem szerzőjét kivéve, nem akadt azonban epikus a 17. században, aki meg tudta volna ezt valósítani. Gyöngyösi a barokk epika betét-technikájával szerkesztett, az események időrendi fonalára fűzte díszítő kitéréseit, poétai toldalékait. "S mivel, hogy az régi versek csinálók írásaiból úgy tanultam, holmi poetai költeményekkel is szaporítottam írásimot: Vénusnak és Mársnak tulajdonítván az murányi dolgoknak szerencsés végben menetelét" – közli első nagy költeménye ajánlásában. Kemény János emlékezetének az olvasóhoz intézett utószavában pedig még világosabban beszél: "Ezek mellett, mivel hogy (amint följebb is említettem) a poezist is követtem ezen verses historiácskámnak dispositiojában, azért szaporítottam azt holmi {190.} fabulás dolgoknak, hasonlatosságoknak és más féle leleményes toldalékoknak közben vetésével, akik nélkül is a historia és abban lévő dolgok valósága végben mehetett volna ugyan, mind azon által azoknak nagyobb ékességére és kedvesebb voltára nézve inkább tetszett azt az említett dolgokkal megszínlelnem, mint azok nélkül Tinódi Sebestyén módjára csupán csak a dolgok valóságát fejeznem ki a versek egyőgyűségével." Az új barokk poézis, bár éppúgy "históriás" alapra épül, mint 16. századi elődje, éppen abban tekinti magát magasabb rendűnek, hogy nem csupán a dolgok valóságát adja "együgyű" módon, tinódiasan, hanem poézist nyújt, azaz gyönyörködtet. A 16–17. század poétikáinak hosszú sora éppen ebben látja a különbséget a történetírás és költészet között, bár lényegbe vágó rokonságukat elismeri.

Nem érdektelen Gyöngyösi epikus kompozíciója egy kisebb részletének megtekintése. A Kemény János emlékezete első "könyvének" második része nyolc, pontosan elhatárolható mozzanatból áll, laza összefüggésük, betétszerűségük szembeszökő, különösen ha terjedelmük arányait vetjük egybe: a Hír leírása (1–10 vsz.), Kemény töprengése, kezdődő szerelme (11–24), a hajnal, felvonulás vadászatra, a lovak leírása (25–34), a vadászkutyák leírása (34–45), agarászás (46–54), Kemény elmélkedése a zápor idején (55–63), Kemény tervet főz ki az Annával való megismerkedésre (64–70), meghívó az első férj temetésére, Kemény követének kiszemelése (71–76). Mindez a barokk eposz és regény megszokott szerkesztő technikája, s a korszerű poétikai elmélet által annyiszor hangoztatott változatosság törvényének tesz eleget.

Gyöngyösi elbeszélő költeményeinek művészi erőssége csakugyan a láttatásban, a szemet gyönyörködtető leírásban van, lényegében így történik hőseinek bemutatása is, mindenütt bőven merítve a mitológia kelléktárából, amely egyébként a latin iskolázottságú kortársak számára elevenebb volt, többet mondott, mint a közvetlen természetmegfigyelés. Gyöngyösi költői ügyessége főként a közhelyek fordulatos használatában, az ovidiusi leírások mesteri magyarításában nyilatkozik meg. Wesselényi bemutatása (Mur. Ven. I. 47–54) Mars, Bellona, Curtius, Hercules, Hector, Ulysses, Antenor, Paris, Titan, Pylades, Achilles emlegetésével történik, de a lényeg mégis egy versszak, a kiváló ritmusú, nyelvi tömörségével is megragadó 52-ik:

Értéke kő várak, úri rend nemzete,

Ideje legjobbkor, vitézség élete,

Erkölcse jó példa, deliség termete

Dolgai gyorsaság, s ráró tekintete.

Nőalakjainak (Széchy Mária, Zrínyi Ilona, Lónyay Anna) ragyogó festése ismertebb, mintsem idézni kellene. Emlékeztessünk inkább a Murányi Venus-ból Cupido házatájának sokszor és méltán dicsért leírására (I. 166–191). Tulajdonképpen két barokk pompájú rubensi festményt látunk magunk előtt: a boldog és a keserves szerelem allegorikus ábrázolását. A boldog szerelem gyönyörű természeti környezetben, a humanisták által annyiszor leírt "hortus amoeneus" virágzó mezőin élvezi az életet: "Nem hervasztnak itten soha az mord telek ... Megemésztő búval senki szíve nem teng ... Orcának s ajaknak csók itt a fizetés."

{191.} Az másik szomorú s tövissel rakott kert,

Sok bojtorványos gazt hol az tél öszve-vert.

Ezer féle gondot s búkat egybe-kevert,

S minden zöldségeket az ágakrul levert.

A fekete gyász condorlott rongyokban jár, a kedvetlenség nem is akar szólni, a szomorúság tövisbokorhoz dőlt, a kétségben-esés köteleket forgat, a harag ajkát rágja s kivont fegyvert hordoz a kezében, a nyughatatlanság éjjel-nappal lót-fut. Az allegorikus alakok szimmetrikusan és páros számban lépnek fel, a költő maga is élvezi, mint teremt mindig újabb és változatosabb képet a boldogtalan szerelem egy-egy lelkiállapotának jellemzésére. A hajnal leírása a Murányi Venusban (II. 1–6) a természetmegfigyelést finom művészi érzékkel egyesíti a mitológia Aurora-képzeteivel. Szépsége vetekszik Guido Reni és Guercino freskóinak üdeségével:

Az üdő éjjeli gyászát levetette

Piros hajnal-színben magát öltöztette,

Szép arany hajait rósákkal hintette

S reggeli szellőnek folyni eresztette.

Napkeletrül magát emeli, vigadva,

Teként minden felé szeme mosolyodva,

Megyen az setétség előtte szaladva,

S az tengereken túl vagyon már haladva.

Felderüle az ég, s szép világosság lén,

Áloműző szellőt az nyugodalom vén,

Ásító pillantást az szem is férre tén,

S felserkent pásztornak nyájánál gerjed szén.

Az ilyfajta remeklések nem maradtak hatás nélkül Csokonaira, sőt Arany Jánosra sem. – Kiemelhetnők még Kemény János emlékezetéből a béke és a háború képét (II. k. I. 1–16) vagy a tatár kovácsok barokk realizmussal megalkotott és már Aranytól megcsudált pompás rajzát (II. k. III. 17–31). És ne maradjanak említés nélkül azok a dalszerű, a hős érzelmi állapotát lírailag tolmácsoló részletek sem, amelyekre szintén Arany hívta fel a figyelmet. Az első találkozáskor Wesselényi így szól Máriához:

Boldog az az óra, mellyben láthattalak,

Sok óhajtásimra ide várhattalak,

Ösméretlen szolgád kézen foghattalak,

Özvegy palástomon meg-szállíthattalak.

Növelik a változatosságot Gyöngyösi sűrű elmélkedései, például a Murányi Venusban: "a magyaroknak egyenetlenségei" (I. 29–42, "Oh az régiektül elfajzott nemzetség, Híredben, s nevedben korcsosult nemesség"), "az szerelmesnek és az vitézkedőnek egyenlő állapotja" (III. 1–19), a Kemény János emlékezetében: a hamar szerelem nem tart sokáig (I. k. IV. 1–7), a nagy szív {192.} nagy dolgokra vágy (II. k. I. 22–32). A változatosság igénye egyéb sikerült betét-részleteket is teremt. Amikor mód nyílik rá, a költő el-elmesél egy antik mítoszt, például a Murányi Venusban Daedalosét (III. 45–50), a Kemény János emlékezetében pedig hosszú követ-beszámolót kapunk a magyar sereg lengyelországi vereségéről, olvassuk Keménynek Annához írt levelét (heroida!), majd Annáét választottjához (mozgalmas, ellentétekben pompázó stílusa igazi remeklés!), gyönyörködhetünk echós rímjátékban, Kemény álmainak leírásában és még sok egyéb "poétai toldalék"-ban.

Mindezt Gyöngyösi gazdagon folyó, fordulatos, olykor egyenesen elmés, de sohasem erőszakolt költői nyelve hordozza. A meglepetés, a gyönyörködtetés szándéka mindig jelen van, Gyöngyösi szemmel láthatólag a "szépen írást" tartja a poéta igazi kötelességének. Ennek a mesterségnek a legfőbb eszköze pedig a metafora, s valóban rendkívüli ügyességgel él a költő a barokk poézis e legfontosabb szóképével. A Murányi Venusból: gondos kétség, szívevágyott szép, kedvevágyott jók, reménységnevelő hír, hajakőszítő üdő, fölyhőket szaporító fohászkodás; Kemény János emlékezetéből: habzó gondolat, hintés méltóság, taligás rabság, hamar-sarkú szerencse, egymást oldalló szemek, madarakkal ingó fák, sebhellyel völgyes arca, virágnevelő tavasz, mezőt ruházó kikelet, tulajdon vérének borul bíborában. Mozgalmas játékosságával megkapó barokk kép például Kemény levelének Anna lelkiállapotát allegorizáló "futosása":

Kétszer esett földre leveled kezembül,

Amikor olvastam, kin gondom öregbül;

Fohászkodom, s gördül könyvem is szemembül,

Hogy elesem tűled, jövendölvén ebbül.

Volt már kebelemben, onnét is kihulla,

Fúj vala sebes szél, az után indúla,

Az egek között jár, kin elmém búsúla,

De mint jádzó madár megint megforúúla.

Utánna futosván kétszer megkerűle,

Harmad fordulásban ölemben röpűle,

Honnét eloszlott vólt, megint oda gyűle,

Mellynek állapotján a szívem elhűle.

A költői nyelv kezelésében Gyöngyösi nagy szabadsággal jár el: archaizmusokat vegyít népnyelvi kifejezésekkel, rövidít, újít, céljai szerint alakílja a köznyelv anyagát. Mindezt a latin költők példájával igazolja (a Kemény János emlékezete utószavában), távoli és Kazinczy által egyébként gyakran emlegetett előképét nyújtva a nyelvújításnak. Elbeszélő költészetének formai értékei közül kiemelkedik fölényes verstechnikája. E tekintetben nem úttörő, Rimay és Nyéki Vörös versmondattana, szabatos ritmikája, rímelő ügyessége jó iskolául szolgálhatott Gyöngyösi számára, a formai bravúrok barokk halmozásában mégis ő a legnagyobb mester. Régen megfigyelt sajátossága Gyöngyösi versmondattanának, hogy az egyetlen rím kényszere a gondolat kifejtését bőbeszédűvé teszi, mert ismétlésekre csábít. A versszakok meglepetésre {193.} számító barokk csattanói azonban leleményességről, páratlanul biztos nyelvérzékről tanúskodnak; a szükségből erényt csinálnak:

Julius magának úgy szerzett hírt s nevet,

Hogy nem nyelt mindenkor csak római levet,

Hanem mint egy fárul másra járó evet,

Egy más országban is tűrt hideget s hevet.

(Kemény, III. k. I. 26.)

Cédrus a dereka, tekintete Ráró,

Mint vadász Dianna, gyors lába úgy járó,

Dolgaiban rendes, az üdőtől váró,

Neme királyi vér, nem csak egy köz Báró.

(Thököly, 68.)

Különösen kedvelt fogásai e technikának az élesen csilingelő is-is rím, az egytagú éles hím-rímek (kér-sér-vér-ér, ép-kép-szép-nép vagy lép), a szójátékok (Pl. Kemény, I. k. 4–5.), a belső rímek, a közölés mesteri alkalmazása. Gyöngyösi verselése másfél századig tartotta igézete alatt a magyar poézist, s hatása a népies költészetben is kimutatható.