Manierista stíluseszközei

Rimay költészete és irodalmi igényű prózája legfőbb érdekességét stílusának, a manierista ízlést irodalmunkban legtökéletesebben reprezentáló formai, technikai sajátságainak köszönheti. Rimay életműve e tekintetben meglepően egységes: korai szerelmi versei és az epicedium, másrészt pedig Justus Lipsiushoz 1592-ben írt latin levele már a manierista stíluseszközök érett alkalmazásáról tanúskodnak.

Rimay költeményei tele vannak meglepő érzéki effektusokkal, különös asszociációkkal, meghökkentő képekkel. Az epicediumban a hős meglágyult szívét például finom selyemhez hasonlítja, melyet isten úgy hajtogathat, ahogyan csak akarja. A finom tapintású, könnyen hajló szív bizarr érzéki képe mellől a könnyektől sós étel ízének az idézése sem hiányzik; vitézi verseiben pedig az ellenség vérének a szagát sem mulasztja el említeni. Hosszan sorolhatnánk merész asszociációit, mint mikor a csókot a pókkal fűzi egybe; bravúros hasonlatait, mint isten szavának a tűzben üst és füst nélkül megfőtt tiszta ezüsthöz való hasonlítása; frivol szóhasználatát, mikor az isten igéjével hízott emberről beszél; az undor érzését felkeltő leírásait. A bűnbánó önmarcangolás vagy az erkölcsprédikátori felháborodás érzékeltetésére valósággal halmozza a pestises bűz, a mosatlan szenny, a gennyes és rothadt sebek rikítóan nyers képeit. Absztrakt fogalmak mellé szívesen állít feltűnően konkrét jelzőket és hasonlatokat. Az isten kegyelme "mennyei zsír"; a bűnnek és az irgalomnak feltűnő színe van: "Bűnöm piros szennyét, s kék mérgét vesd el szemed elől, Irgalmad szentségét, hószínét viseld rajtam felől." Az elvont és érzékelhető képzetek egymás mellé állítása sokszor olyan zsúfolt képeket teremt, melyek már csak értelemmel, intellektuális fejtöréssel foghatók fel, mint egyik vitézi fohászának ebben a néhány sorában:

Emelj te is zászlót,
Ne legyen rémült,
holt Szívemben lengő hitem,
Hogy azt követhesse,
Szüntelen nézhesse,
Elmémmel tekintetem.

A képalkotás mellett, s ettől nem függetlenül, Rimay manierizmusának másik legfőbb eszköze a rím, mely nála válik először igazán önálló, sőt öncélú versalkotó tényezővé. A hagyományos ragrímektől a mesterkélt hatású több{27.} szótagos tiszta rímekig minden lehetséges típus megtalálható nála, s gyakran a rímszavak határozzák meg egy sor vagy strófa tartalmát, képeit is. Rímalkotásában ugyanis Rimay nemcsak a lehetőleg pontos akusztikai megfelelésre ügyel, de keresi az egymástól távoli jelentéskörbe tartozó szavak összecsendülését is, ami csak keresett asszociációk, meglepő képsorok segítségével valósítható meg. Az ilyen mesterkélt rímelés és képalkotás sokszor a vers hangulati egységének kárára van, szerencsés esetben azonban a művészi hatást meglepő módon fokozhatja is. Így az Én kedves Ilonám ... kezdetű szerelmes vers sokat idézett harmadik versszaka tökéletes összhangban van a költemény könnyed, játékos hangulatával:

Mert az te szerelmed
Engem úgy környül vett,
Mint pézsmát ó szelence,
Az én szívem kivel
Szintén ugy hevült el,
Mint tűz miatt kemence,
Mert te szépségedbe
Szívem ugy merült be,
Mint tengerbe Velence.

Rimay e műfogásai a költeményben kifejezésre jutó erkölcsi felháborodás vagy politikai elkeseredés erejét is érzékeltetni tudják. Az Oh szegény megromlott, elfogyott magyar nép ... kezdetű vers két sorában például a metaforisztikus és nem metaforisztikus kép közvetlen egymás mellé állítása fokozza a rím hatását:

Inséged nő s árad, veled egy ágyban hál,
Bő étkeid helyett rakodik apró tál.

A szabályos sorvégi rímek mellett gyakran használ Rimay a vers akusztikai hatásának élénkítésére belső rímeket is: vagy a sormetszet előtt álló szót csendíti össze a sor végével (pl. Illik énnekem, édes Istenem), vagy a sor első szavát és a sor végét rímelteti (pl. Vajjon s de mi haszon).

A költeményekhez hasonló tudatos formaművészettel találkozunk Rimay prózájában is. Rimay itt Justus Lipsiusnak a klasszikus ciceroniánus latin stílussal tudatosan szakító s a modoros késő-antik ún. asianus ízlésirányokat követő prózáját tekintette példaképnek. A nagy flamand filozófushoz írt 1592. évi levele bizonyítja, hogy nemcsak mestere filozófiai eszméit tette korán magáévá, hanem annak "szín mézhez és tiszta édességhez" hasonlított próza-stílusát is sikeresen elsajátította. Magyar kortársaihoz írott későbbi leveleiben, a Balassi versei elé szánt előszóban, valamint prózai elmélkedéseiben ezt a bonyolult, sokszínű, gyakran fárasztóan körmönfont tudós stílust ültette át anyanyelvére.

A manierista műpróza stilisztikájával Rimay elméletileg is foglalkozott egyik legkésőbbi írásában, Rákóczi Györgyhöz intézett terjedelmes irodalmi levelében (1629. május 25.). Rákóczi ugyanis – Rimay véleményét kérve – megküldte neki Prágai Andrásnak az ő megbízásából fordított és költségén kiadott munkáját (Fejedelmeknek serkentő órája), a manierista udvari iroda{28.} lom e jellegzetes alkotását. A könyv méltatása szolgáltatott alkalmat Rimaynak arra, hogy kifejtse a jó fordításról, illetve a művészi stílusról vallott elveit. Bár minduntalan Ciceróra hivatkozik, valójában következetesen anticiceroniánus nézeteket hirdet. Egy félreértett vagy inkább szándékosan félremagyarázott Cicero-idézet alapján azt a követelményt állítja az írók és fordítók elé, hogy lehetőleg minden fogalmat igyekezzenek jelzők, szinonimák, metaforák segítségével minél gazdagabban körülírni, s ezáltal az egyszerűbb, fegyelmezettebb stílusú szövegeket is a manierista stílus igényei szerint áthangolni.

A követendő eljárásra bőven szolgáltat gyakorlati példákat. Cicerónak ezt a latin mondatát: "Probanda ea oratio in qua nihil inane, nihil inconditum, nihil curtum, nihil claudicans, nihil redundans insit" (Helyeselni kell az olyan beszédet, amelyben semmi üresség, szabálytalanság, csonkaság, sántaság, dagályosság nincsen) Rimay így fordítja: "Az a javallandó és magasztalandó ép és egész írásfolyás, akiben semmi hiálló hézagos üresség, semmi ízetlen dísztelenség, semmi farkavágott kurtaság, semmi zsugorodott lábu sántaság, semmi szükségtelen, partjai kivül folyamodott csacsogó csaplaság sincsen." Rimay bővítményei – mint látható – részben a szinonimákat szaporítják ("javallandó és magasztalandó"); részben a metaforákat teszik konkrétabbá ("csonkaság" helyett: "farkavágott kurtaság"); részben pedig – alliteráló szókapcsolatok segítségével – akusztikai hatást kívánnak elérni ("csacsogó csaplaság"). Mindezek a stiláris ékítmények, melyekben gazdagon csillog a halmozás, a képalkotó fantázia, a szójáték képessége, teljesen öncélúak, a mondanivalót semmivel sem teszik konkrétabbá vagy pontosabbá. A manierista stiláris eszközök esztétikai hatása függetlenné válik a mondat tartalmától, sőt kifejezetten eltereli attól a figyelmünket, mely szívesen megragad egy-egy ötletes képnél, szókapcsolatnál és csak másodsorban érzékeli a szöveg logikai összefüggéseit.

A Rimay által képviselt, hirdetett és magas színvonalra fejlesztett manierista költői és prózastílus az irodalomnak egy erősen exkluzív, arisztokratikus és öncélú felfogásával párosult. A harcok sodrában született, életerős, vérbő reneszánsz művészetnek ez a kétségtelen dekadenciája, a valóságtól a mesterkélthez való fordulása azonban az irodalom minden korábbinál nagyobb megbecsülésével és tekintélyével is együtt járt. A Rákóczihoz írt levelében Rimay az irodalmat a legmagasabb rendű "mesterség"-nek nyilvánítja, mely minden más emberi tevékenységnél alaposabb szaktudást kíván; művelése vagy – a humanista felfogás szerint ezzel egyenértékű – támogatása pedig maradandóbb hírnevet biztosít a katonai dicsőségnél is. Rákóczi is többet tett Prágai könyvének kiadása révén hírnevének fennmaradásáért, mintha országokat hódoltatott volna meg, mert akik vitézi dolgokban "fogyatták elméjeket, erejeket, ontották véreket, pazorlották értékjeket, tékozlották sok kincseket, s emésztették életjeket halálokkal is", azoknak ritkán hallatszik már a híre, s legfeljebb "mintegy szempillantásbéli enésző vízi buborék" merül fel az emberek emlékezetében. Rimay ezzel – fájdalmas tapasztalatok után – eljutott a 16. század harcias eszményeiről, a magyar reneszánsz legsajátosabb nemzeti specifikumáról való teljes lemondáshoz, – világosan jelezve egy fényes korszak végleges letűntét.

{29.} Rimay reneszánsz irodalmunk utolsó igazán jelentős költője, az 1610-es évekig irodalmunk központi alakja, aki a késő-reneszánsz ideológiai és esztétikai törekvéseit valamennyi kortársánál magasabb színvonalon és nagyobb tudatossággal képviselte. Élete utolsó évtizedében stílusa és világnézete a feudális társadalom legmagasabb rétegeiben már kezdett korszerűtlenné válni, virtuóz formakészsége azonban termékenyítően hatott a megszülető barokk irodalomra is. Legmaradandóbb hatása a barokk udvarokból kiszoruló protestáns köznemesség körében volt. E réteg meglehetősen konzervatív, provinciális irodalmi kultúrájában hagyatékának eszmei mondanivalója is hosszú ideig megőrizte aktualitását.

Utóéletét tekintve mostoha sors volt osztályrésze: hagyatékának a sorsa összefonódott Balassi Bálintéval, eleinte versei is a mester neve alatt jelentek meg, de a 17. század közepétől kezdve közreadott rendezett kiadások is mindig együtt tartalmazták a két költő vallásos verseit. A későbbi nemzedékek tudatában így inkább csak közös vonásaik domborodtak ki, Rimay költészetének egyéni arcéle azonban homályban maradt. Mikor pedig 1900 táján Madách Gáspár hagyatéka napvilágra került, az újonnan felfedezett Rimay-írásokat Madách, valamint más kortársak verselményeivel együtt adták ki, valamennyit Rimaynak tulajdonítva. Ettől kezdve a sok gyönge vers között oldódott fel életműve, s az irodalomtörténeti köztudatban Rimay epigon költőként nyerte el helyét. Csupán műveinek kritikai kiadása (1955), amely leválasztotta a nem tőle származó írásokat, tette lehetővé Rimay költői egyéniségének és nagyságának felismerését.