Önéletírás -kísérletek

A Kemény Jánoséhoz hasonló igényű és színvonalú emlékirat nem született több ebben a században, a nagyobb igényű önéletírásra való törekvésnek, az erre való hajlamnak és előmunkálatoknak azonban több jelét, kísérletét láthatjuk.

Kornis Gáspár († 1683 után) erdélyi katolikus főúr emlékirata több is, mint kísérlet: jó stílusban megírt, tömör és befejezett önéletírás. Kornis az 1650-es években Zrínyi szolgálatában ismerkedett meg a barokk udvari élettel, majd Kemény János udvari embere lett, később pedig Apafi Mihály befolyásos tanácsosai közé emelkedett. Rövid memoárját 1678-ban kezdte írni, de csak öt év múlva, 1683-ban fejezte be. A kisebb emlékiratok közül kiemeli Kornis írását moralizáló jellege és írójának az ország, valamint saját sorsa felett való örökös töprengése. Különös, egyéni hangulatot ad a műnek, hogy szerzője – katolikus lévén – amolyan belső emigráns a protestáns Erdélyben, akinek őseit az erdélyi fejedelmek részben lenyakazták, részben száműzték, s aki önmagát sohasem érzi biztonságban. Emlékiratával is éppen az a célja, hogy gyermekei, maradékai megtanulják, miképpen kerülhetik el az udvari élet szeszélyes alakulásából származó veszélyeket, "az gyenge könynyen forduló elméjű fejedelmek ... veszedelmes tanácsi- (tanácsosai)"-nak cselszövéseit, s emellett hogyan őrizhetik meg becsületüket, hazájukhoz, uruk-{214.}hoz való hűségüket. Kornis véget nem érő körmondatai a barokk udvari embernek azokat az alapvető morális és egzisztenciális kérdéseit feszegetik, melyek Bethlen Miklós önéletírásában is oly fontos szerepet játszanak majd.

A "gyenge, könnyen forduló elméjű fejedelem", akire Kornis célzott, I. Apafi Mihály (1629–1690), szintén a memoár-irodalom útegyengetői közé tartozott. Nem írt ugyan igazi emlékiratot, de mikor lefordította Fridericus Wendelinus teológiai művét (A keresztyén isteni tudományról, Kolozsvár 1674), hosszú, személyes hangú bevezetést írt eléje. Ez az elöljáró-beszéd valóságos önvallomás, önvizsgálat, melyben egy tragikus sorsú, fejedelemségre nem vágyódó, de mégis trónra emelt tudós főúr töpreng elrontott életén. Írása csupa önvád, kételkedés, mert hiába voltak jó szándékai, tervei, azok végrehajtásában mindig megakadályozták s igazságtalanságok, bűnök eszközévé tették. Mintha egy rab írna életéről elmélkedést, nem pedig az uralkodó, hiszen számára börtön és a fojtó egyedüllét forrása lett a fejedelemség. Ezért ő is éppúgy a jövőhöz apellál, védőiratot szerkeszt, mint később a rab Bethlen vagy a száműzött Rákóczi. Mértéktartó barokk stílusban ír, előkészítve az önelemzés Bethlen Miklósnál klasszikus magaslatra jutó művészi prózáját.

A memoár-torzók közé tartoznak egy másik tragikus sorsú fejedelemnek, Thököly Imrének (1657–1705) az írásai. Szenvedélyes naplóíró volt, nem volt nap, még a leghányatottabb körülmények között sem, hogy le ne írta vagy tollba ne mondta volna az eseményeket, melyek aznap körülötte peregtek, az intézkedéseket, melyeket tett. Naplóiból csak töredékek maradtak ránk, szerencsére különböző időkből, s így szemléltethetik gondolkodásának s íráskészségének fejlődését. Kútfő-értékük mellett a történeti események hátteréből kibontakozó emberi sors, a mind lejjebb és lejjebb csúszó "kuruc király" tragikus alakja, az előadás egyre szubjektívebb jellege adja meg ennek a kevéssé szépirodalmi műnek az érdekességét és értékét. Az 1670-es évekből való feljegyzései még szűkszavúbbak, bár a naplók szokásos lakonikussága helyett már itt is részletesebben ismerteti az eseményeket. Naplóinak a nagyváradi és nándorfehérvári török fogságban (1685–1686) írt részében már lelkiállapotát, a kirobbanó feszültség hangulatát is érezteti. A végleges bukás után megmaradt seregével az Al-Duna vidékén táborozva és hányódva pedig már – napló-technikával ugyan – szinte önéletrajzot ír (1693–1694), telve az önigazolás szándékával, egyre kialakultabb, csiszoltabb stílussal. Thököly pályája: a magyarországi ragyogó udvari élet után bujdosás; hosszú harcok után kuruc fejedelemség, majd török börtön, de győztes harc után az erdélyi trón; végül másfél évtizedes hányattatás és emigráció török földön – kiválóan alkalmas lett volna nagyszabású önéletrajz témájául. Egyre szélesebben áradó naplói azt tanúsítják, hogy az írói készség sem hiányzott hozzá. Önéletírása mégsem született meg; nikomediai csendes magányában, betegeskedve is egyre csak fejedelemként való hazatérésének ábrándját szövögette, – az utókor ítéletével nem törődött. Pedig a naplóírástól valóban vezethetett út a nagyszabású memoárhoz, ezt – többek között – éppen mostohafiának, Rákóczinak a példája tanúsítja.

A barokk történeti próza fejlődésében a század vége felé társadalmilag is, irodalmilag is elkülönült a két népszerű műfaj, a napló és az önéletírás. Ez {215.} utóbbi a fejedelmek, vezető főúri politikusok, bukott nagy emberek, az udvari világ külső és belső emigránsainak a műfaja, a barokk udvari irodalom szerves része lett. A naplók, eseményekről szóló beszámolók viszont a nemesség körében váltak kedveltté, s virágkoruk a század legvégére s a 18. század elejére, már a magyar barokk következő szakaszára esik. Ugyanarra az időre, amikor a magyar memoár-irodalom legnagyobb alkotásai is megszületnek.