Művelődéspolitikai írásai

Az Encyclopaedia előszava és a Tanács mellett Apácai legélőbb, a mai olvasóra is mély hatást gyakorló műveinek két latin nyelvű székfoglaló beszédét tekinthetjük.

1653 novemberében tartott gyulafehérvári székfoglalója, a De studio sapientiae (A bölcsesség tanulásáról), (Gyulafehérvár 1653), szép bizonysága messzetekintő szellemének, tudásának és erkölcsi erejének. Ez a beszéde mutatja a legjobban, mennyire benne mozgott Apácai kora tudományos egyetemességre törekvő szellemi áramlatában. A sapientia szó, Apácai szerint, "kifejezi az egész Encyclopaediát, azaz a tudásra méltó ismeretek módszeres foglalatját: és mi jelen alkalommal éppen erre a jelentésre irányozzuk a figyelmet". Vázolni kívánja a tudás leszármazásának egész történetét és magyar alkalmazásának módját. Az egyetemes célkitűzés mellé tehát a nemzeti párosul. A beszéd szerkezetéből és anyagából {247.} azután kiderül, hogy az enciklopédikus tudás megszerzését a biblia magyarázata kívánja, ahogyan Bisterfeld tanította, a felhalmozott sokrétű ismeretanyag azonban jóval túlmutat az írásmagyarázat igényein. Figyelmet érdemel az a teljes áttekintés, amelyet Apácai a filozófia történetéről közöl; kiemeli az arab művelődés érdemét az antik hagyomány fenntartásában; jól látja a reneszánsz jelentőségét a kultúra megújításában. A beszéd eszmeileg előremutató részletei főleg Ramus és Descartes dicséretében találhatók. Apácai a tudományok egészét fejlődésükben tekinti át, és a tetőpontot a két francia bölcselő munkásságában látja. Lelkesült magasztalásai barokk pátoszt sugároznak, de ugyanakkor a nemzeti művelődés reformjának szempontjából is nagy jelentőségűek: Ramus és Descartes haladó tudományosságának dicsérete révén kerül sor a magyar elmaradottság végső okának, az ipari elmaradottságnak fájdalmas emlegetésére: "Ámde inkább sírnom kellene, mint beszélnem, ha az egész magyar nemzet örök gyalázatára fájó szívvel szemlélni vagyunk kénytelenek csapásainknak, ínségünknek, szégyenletes tudatlanságunknak és aluszékony tespedésünknek végtelen tengerét, hogy mi ... puszta álomkórságból, tiszta meggondolatlanságból, szamár tunyaságból egy értelmes emberhez sem, nemhogy uralkodó nemzethez illő tudatlanságból ... minden műipari dologban az idegen segítségre szorulunk." Comenius is mondott hasonlókat – jóval udvariasabban –, de Apácaiból a nemzetét keserű fájdalommal ostorozó próféta hangja szól. A magyar iskolai állapotok szemléjében is bátor kritikai szellemről tesz tanúságot; puritánus elveit egyáltalán nem leplezi. A De studio sapientiae nagyszabású buzdító beszéd (protreptikos) az egybegyűltekhez az antik retorika műfaji szabályai szerint. A ragyogó stílusú, a latin ékesszólás minden eszközét mesterien kiaknázó szónoki alkotás nem egy ponton zsúfolt is, de ennek is megvan a maga oka: a méltatlanul háttérbe szorított ifjú tanár meg akarta mutatni szellemének erejét, tudományának kiterjedt voltát.

Az 1656 őszén keletkezett s csak a múlt században publikált De summa scholarum necessitate (Az iskolák felette szükséges voltáról) című kolozsvári székfoglaló, amelynek sajátkezű kézirata (Kolozsvár, 2. sz. Akad. kt.) is ránk maradt, Apácai iskolaügyi gondolatainak foglalata. Mégis jóval több ez a szónoklat, mint pedagógiai eszmefuttatás. A kitűnő szerkezetű műben nyoma sincs a gyulafehérvári beszédet jellemző zsúfoltságnak. Minden gondolat, sőt minden retorikai dísz az eszmei mondanivaló szolgálatában áll: a magyarság számára nemzeti veszedelem művelődési színvonalának alacsony volta, s a szégyenérzettel párosult segíteni vágyás annyira égeti a szerző lelkét, hogy csaknem rányit a bajok igazi okára, a társadalom szerkezetében rejlő végzetes hibákra. A beszéd kíméletlen kegyetlensége, rettenthetetlen, szinte forradalmi bátorsága Apácai jellemerejének legszebb bizonyítéka. Nem érinti már a kárhoztatott puritánus eszméket, de a művelődés állapotán mutatja ki a magyar élet szinte üszkösödni kezdő sebeit: pocakos bérenceknek nevezi a papokat, iskolai rókáknak az erdélyi tanintézetek mestereit, s az egész nemesi világnak szemére lobbantja a nép sanyargatását és a mindenfelé terjedő fizikai mocskot. Feljajdul a tudomány embereinek lenézése, sőt folytonos mellőzése miatt, és messzehangzó szóval követeli az egész népre kiterjedő anyanyelvű elemi iskolázást, az elnyomottak szellemi felemelésének egyetlen lehetséges eszközét. A beszéd stílusa ezúttal is {248.} az antik retorika mesteri alkalmazását mutatja. Nem akadályozza meg azonban Apácait e technikai tökéletesség abban, hogy személyes érzelmeit tolmácsolja. A szónoki előadás inkább megnemesíti, római méltósággal ruházza fel őket. Utolsó mondatával például kifejezi: tudja, hogy kemény beszédet mondott, de minden felelősséget vállal a "meztelen igazság" annyira szükséges kimondásával.

Művelődéspolitikai írásainak sorát ún. Akadémiai tervezete zárja le. 1658 végén a II. Rákóczi György helyébe megválasztott s a puritanizmussal rokonszenvező Barcsai Ákos fejedelemnek nyújtotta be, A magyar nemzetben immár elvégtére egy Académia felállításának módja és formája címen. A kéziratban maradt és csak a múlt században kiadott tervezet négy fakultásból álló teljes egyetem felállítására igyekszik rábírni a fejedelmet, egészen részletesen és konkrétan tárgyalva annak szervezeti, tanulmányi, pénzügyi kérdéseit. Figyelme a nyomdára, könyvtárra, botanikus kertre és menzára is kiterjed. Pedagógiai és művelődéspolitikai törekvéseinek éppúgy koronája ez a tervezet, mint Zrínyi katonai és politikai elképzeléseinek az állandó hadsereg felállítására vonatkozó javaslat. S miként ez utóbbi, úgy Apácai terve bizonyos fokig szintén keresztezi a rendi elképzeléseket, s ennek ő is tudatában van. A kulturális vezető szerepet ugyan ő sem szánhatja másnak, mint a művelt nemességnek, megkívánja azonban, hogy a jobbágy származású diákok az egyetem elvégzése után automatikusan nemességet kapjanak. S ha ebből a földesuraknak kára esnék, vállalniuk kellene ezt az áldozatot a haza érdekében. Apácai e reménysége azonban éppúgy illúzió volt, mint Zrínyié, aki a főurak és az egyház önkéntes felajánlásaiból remélte a hadsereg anyagi alapjának megteremtését.

Apácai Csere Jánosnak nemcsak jelleme, erkölcsi magatartása volt a Zrínyiéhez hasonló, de életműve is az övével egyezően a nemzet szolgálata volt. A nemzeti abszolutizmus és nemzeti hadsereg nagy teoretikusa, de egyben kiváló gyakorlati politikus és hadvezér mellett, Apácai a nemzeti művelődés nagy elméletírója, s egyúttal kora messze kimagasló gyakorlati nevelője, pedagógusa. Bár útjuk nem találkozott, s külön-külön kellett megvívniuk eredménytelen harcukat a nemzeti fejlődés új, korszerű távlatai, a társadalmi fejlődés egészségesebb irányzata érdekében, eszméik nemegyszer egybehangzanak, meglepő párhuzamosságokat árulnak el. Különösen a nemesség bírálatában, tunyaságának, a katonai virtustól és a művelődéstől való idegenkedésének ostorozásában haladnak közös úton. A nemesség kritikája ugyanis akkor mindkettejüknél a nemesség reformálásának szándékából ered. A főúri politikus és a polgári gondolkodó egyaránt felismerte, hogy a hazai viszonyok között terveiket csak a nemességgel együtt, a nemességet "megjavítva" vihetik sikerre. Közös bennük a papi réteggel való egyre élesebb szembenállás is. Végül a harcos presbiteriánus Apácai élete utolsó szakaszában több megértéssel van a Magyarországon akkor egyedül célszerű monarchikus rendszer iránt. A De mente humanában határozottan állást is foglalt mellette.

Apácai jelentékeny hatást gyakorolt korára, puritánus harcostársai és tanítványai sokat megőriztek és továbbvittek tanításaiból. Igazi jelentőségét, a nemzeti művelődés történetében betöltött kimagasló helyét mégis csak a fel-{249.}világosodás írói kezdték felismerni. Akárcsak Zrínyi, Apácai is a felvilágosodás és az ezzel egyidőben meginduló nemzeti fellendülés nagy felfedezettje. Az Encyclopaedia új kiadását Rájnis József rendezte sajtó alá (Győr 1803), de a cenzúra miatt számos helyen megcsonkítva. A tudományos kutatás azóta Apácai életrajzának felderítésében, kiadatlan írásai felkutatásában jelentős eredményeket ért el, bár az Apácai-szakirodalomban túlzottan és gyakran egyoldalúan érvényesültek a protestáns egyháztörténeti szempontok, s tárgyi tévedések, romantikus legendák is bőséggel fűződtek Apácai személye köré. A 20. században pedig egyre inkább a "tragikus magyar sors" romantikus-nacionalista szimbólumává lett, s csak a marxista kutatás állította életét és munkásságát a valóságos történeti összefüggések rendjébe, tárta fel műveinek filológiai és ideológiai problémáit.