Tótfalusi Kis Miklós

A műveltség 17. század végi harcosai közül a legérdekesebb egyéniség a legnagyobb magyar nyomdász, Tótfalusi Kis Miklós (1650–1702) volt. (Nevét legtöbbször Tótfalusinak vagy M. Tótfalusinak írta; a Misztótfalusi névalak használata ezért kevésbé jogosult.) Alacsony sorból származott és mint annyi kortársa, a magasabb társadalmi rendbe való felemelkedésért papi pályára készült. Coccejánus szellemű nagyenyedi tanulmányok és fogarasi iskolamesterség után 1680-ban indult Hollandiába, hogy a hagyománynak megfelelően teológiát tanuljon, és emellett elsajátítsa a nyomdászmesterséget is. Elöljárói s barátja, Pápai Páriz Ferenc biztatták erre, mert esedékessé vált a Károlyi-biblia új kiadása, és őt szemelték ki a külföldi nyomtató munkájának ellenőrzésére. Kint beiratkozott az egyetemre, de hamarosan rájött, hogy az iparág megtanulása egész embert kíván. Felhagyott tehát a teológiával és a holland nyomdászat központjában, Amszterdamban letelepedve, Blaeu világhírű műhelyében kiváló betűmetszővé képezte magát. Egész Európa igénybe vette szolgálatait: a pápai udvarnak, a firenzei nagyhercegnek, angol és svéd megrendelőknek egyaránt dolgozott; metszett héber, görög és örmény betűket, sőt tőle származik az első grúz nyomtatott ábécé is. Munkájával szerzett vagyonát ("néha targoncával tolták a pénzt szállásomra") a biblia kinyomtatására fordította, miután hiába várt a hazulról ígért pénzre.

1689-ben tért haza nagy reményekkel, a művelődés szolgálatába állított virágzó nyomda alapításának tervével. Önálló üzem létesítése helyett azonban, sok rábeszélésre és bízva az ígéretekben, elvállalta az egyház kolozsvári nyomdájának vezetését. Korszerűen felszerelt műhelye hosszas huzavona és gáncsoskodás után végül is csak 1693-ban kezdett el dolgozni. Ettől kezdve nem egészen tíz év alatt Tótfalusi a kiadványok hosszú sorát jelentette meg, gondos szerkesztésben és a legmagasabb tipográfiai ízléssel. Mindezért azonban nem elismerés és jólét, hanem alattomos áskálódás, a papok részéről való irigykedés, rágalmazás és folytonos anyagi gondokkal való küzdelem lett az osztályrésze. A méltatlan támadások ellen először latin nyelvű Apologiájával (1697) védekezett, majd röviddel ezután már magyar nyelven írta meg bátor {251.} és szenvedélyes Mentségét (1698). A sértett egyházi és világi elöljárók azonban összefogtak ellene, a nagyenyedi református zsinat elé idézték, s ott nyilvános bocsánatkérésre kényszerítették. A már súlyosan beteg nyomdász megtört, vállalta egy visszavonó irat (Retractatio (Visszavonás),1698) kinyomtatását is. Utolsó éveit, amennyire betegsége engedte, tanítványai nevelésének szentelte, biztosítani akarván az erdélyi nyomdászat további virágzását. Bethlen Miklós igyekezett őt támogatni, a sok baj és szenvedés azonban életét idő előtt elemésztette. Munkásságának kiindulópontja a bibliakiadás volt. A biblia népszerűsége a puritánus mozgalom sodrában rendkívül megnőtt, a merev református ortodoxiával szemben a puritánusok a biblia fokozott és mennél szélesebb körben való olvasására ösztönöztek. Így egyre nagyobb szükség volt újabb és újabb bibliakiadásokra. A hazai nyomdaipar gyengesége miatt 1645-ben az amszterdami Jansonius nyomdával adatták ki a reformátusok Károlyi fordítását, az idegen szedők azonban sok hibát ejtettek. Szenci Kertész Ábrahám új, javított kiadásának (Várad–Kolozsvár 1660–1661) munkálatait Várad elfoglalása zavarta meg, nagyalakú, 2-rét formája pedig nehézkessé tette használatát, s éppen ezért nem válhatott népszerűvé. A hibáktól megtisztított és tipográfiailag is megfelelő biblia iránt oly nagy volt az igény, hogy – mint láttuk – Komáromi Csipkés György új fordítását is elkészítette, de munkájának gyakorlati eredménye a debreceni biblia kiadásának viszontagságai miatt egyelőre nem lett. Az 1680-as években ezért messzemenően időszerűvé vált a magyar biblia új kiadása. Erre vállalkozott Tótfalusi a maga erejéből. "Hozzá fogok én egy szegény legény lévén és megmutatom, hogy egy szegény legénynek szíves devotioja többet teszen, mint egy országnak immel-ámmal való igyekezeti" – írta később Mentségében. S nemcsak a kiadás anyagi alapjait biztosította, nemcsak a legkorszerűbb betűtípusokkal nyomtatta és könnyen kezelhető 12-rét alakban adta ki a kötetet, hanem a Károlyi-fordítás szövegét is gondosan felülvizsgálta. Ugyanis hamar meggyőződött róla, hogy Károlyi szövegében sok a fordítási hiba, elírás, félreértés s következetlen, zűrzavaros a helyesírása. Maga mellé vett ezért két utrechti magyar teológiai hallgatót, Csécsi Jánost és Kaposi Juhász Sámuelt; kijavíttatta velük az egész szöveget, érvényesítve Coccejusnak az erdélyi egyházi vezetők által kárhoztatott értelmezéseit is, s velük együtt szigorúan logikus helyesírási elveket dolgozott ki. Ilyen előkészületek után jelent meg a teljes, új biblia (Amsterdam 1685) 3500, majd egy évvel ezután az újszövetség és a zsoltárok külön kis kiadása 4200–4200 példányban. A bibliakiadás Tótfalusi művelődési programjának első jelentős lépése volt. Nem vallásos-teológiai szempontokat tartott elsősorban szem előtt, hanem a műveltség terjesztése érdekében igyekezett mennél több és mennél olcsóbb bibliát adni a nép kezébe. Hiszen a bibliát ekkor még a tudás tárházának is tekintették, a művelődés a biblia olvasásával kezdődött. Ezeket az elveket fejtegette Teleki Mihály kancellárnak és Tofaeus püspöknek írt levelében (1684) is, midőn azok felháborodását a biblia szövegének "illetéktelen" megváltoztatása miatt igyekezett lecsendesíteni: "Én azt akarnám, hogy a mi nemzetünk nem maradna abban a nagy írástudatlanságban, ... melyben eddig, hanem a magyar scholák vigeálnának ... Hogy mind gyermekek, asszoni állatok, városiak, falusi parasztok etc. olvasni tudnának."

{252.} Tótfalusi művelődési programjának a lényege: nagy számú, olcsó, hasznos tartalmú, nyelvileg és tipográfiailag kifogástalan könyvvel elárasztani az országot. Ezt igyekezett megvalósítani hazai működése során, nem kímélve sem munkát, sem anyagi áldozatot. Számos könyvet, elsősorban az egyszerűbb emberek igényét kielégítő kiadványokat, saját kezdeményezésére adott ki. Szőnyi Nagy István Magyar oskola (1695) című ábécéskönyvét például nemcsak saját költségén nyomtatta ki, hanem ingyen szét is osztotta. Az ő nyomdájában jelentek meg Pápai Páriz Ferenc és Felvinczi György művei, Comenius tankönyveinek új kiadásai; praktikus tanácsokkal és hasznos tudnivalókkal kiegészített naptárak; Balassi és Rimay istenes énekeinek, Nyéki Vörös Mátyás verseinek új kiadásai; Haller János Hármas históriája stb. Kiadványai elé gyakran saját maga írt előszót s ezek az írásai népművelő programjának fontos dokumentumai. Előszavai, a naptárakban elhelyezett toldalékai kifejezésre juttatják kiadáspolitikai elveit. A naptárakba alkalmi verseket is írt; az 1697. évi nagy kolozsvári tűzvész alkalmából pedig Siralmas panasz című versében adott hangot a kolozsvári polgárság elkeseredésének, nem hallgatva el a közállapotokról való elmarasztaló ítéletét sem. A 17. századi magyar nyomdák között Tótfalusi műhelye egyedül áll a világi jellegű kiadványok nagy számával, jól mutatva, hogy túljutott ő már a puritánusok egyházi keretek között mozgó reformtörekvésein, s az anyanyelvű műveltség terjesztésének fontosságát világi szempontokból kiindulva ítélte meg.

Kiadványainak külső alakja a legszebb külföldiekével versenyezhetett. Nyomdatermékeinek tetszetős kiállításával az erdélyi elmaradottság egyik kiáltó jelét igyekezett eltüntetni. Nagy gondot fordított rá, hogy a sajtója alól kikerült munkák helyesírási és tartalmi szempontból kifogástalanok legyenek. Gondosan felülvizsgálta a régi könyvek szövegét, mielőtt azokat újból publikálta volna. Az eléje került új kéziratokban pedig kijavította a téves adatokat, a nyelvi és stílusbeli hibákat, fokozottan maga ellen haragítva ezzel a református klérus hiú, öntelt tagjait, s a tudományukra büszke kolozsvári professzorokat, – különös módon leginkább a haladó karteziánus nézetek hirdetőit (pl. Szathmárnémeti Sámuelt). Fokozott gondja volt Tótfalusinak a magyar helyesírás egységesítésére és egyszerűsítésére is, hiszen tudta, hogy az ingadozó helyesírás az olvasással éppen megbarátkozni kezdő rétegeknek okoz nehézséget. Mivel a helyesírási változtatásait is támadták, Apologiájában helyesírási elveit is rendszerezni és megokolni kényszerült. Ez a vitairata ily módon a magyar helyesírás történetének egyik fontos állomása lett. Tótfalusi újításai meggyökeresedtek s érvényben maradtak azóta is.

Bár Tótfalusi kiadói és népművelő tevékenységével is szorosan hozzátartozik a magyar irodalom történetéhez, a magyar írók sorába elsősorban Mentségével lépett. A latin nyelvű Apologia Bibliorumban (A biblia védelmezése) még eléggé kíméletesen bánt ellenfeleivel, nem nevezte meg őket, s csak a bibliája szövegében végrehajtott változtatásokat és helyesírását védelmezte. De mikor könyvére dühös támadásokat kapott válaszul, már konkrét tényeket elősorolva, ellenfeleit nevükön nevezve írta meg jellegzetes című röpiratát: Maga személyének, életének és különös cselekedetinek mentsége, melyet az irégyek ellen, kik a közönséges jónak ezaránt meggátolói, írni kénszeríttetett (Kolozsvár 1698). Célja az volt, {253.} hogy igazolja önmagát, megvédje becsületét, megbélyegezze ellenfeleit. A méltatlanul elszenvedett sérelmek és a heves indulat vezette tollát. A szenvedély irányította figyelmét egyik kérdésről a másikra, egyik élmény elmondásától a másikig. A Mentséget a szerző felhevült lelkiállapota tette szerkezetileg rendszertelenné, irodalmi szempontból közelebbről meghatározhatatlan röpirattá, amelyben az emlékirat, önéletírás elemei időrendi vagy logikai rend nélkül halmozódnak egymásra. A teológiai magyarázatok, jogászi érvelések, lírai vallomások és visszaemlékezések kusza egyvelegében azonban a formátlanság ellenére is egységet érzünk, mert minden sorát ugyanazon szenvedély hatja át, s mögötte a nemes célokért küzdő ember tragikus vergődését érezzük: "imé a közönséges jót addig űzte, míg mindenéből kifogyott ... ".

Könyvében a feudális elmaradottság izzó hangú vádiratát írta meg, tovább folytatva azt az élesen bíráló hangot, amelyet már a reformáció írói és Apácai Csere János is megütöttek. Új vonás azonban, hogy Tótfalusi nem mint prédikátor, nem is mint tudós professzor, hanem mint polgári mesterember szól. "Nem kisebb dolog jól nyomtatni, mint jól prédikálni" – veti a papi talárra oly határtalanul büszke ellenfeleinek a szemére. Lesújtó képet fest a hazai ipar elmaradottságáról s ritka öntudattal bizonyítja be, milyen sokat tett saját szakmájában a mesterség előrehaladásáért. Az állandó haladás az eszménye, s legszenvedélyesebb szavait azok ellen intézi, akik szerint "nem szükség nékünk tovább iparkodnunk". A művelt és fejlettebb nyugati körülményekhez szokott iparosemberre speciális foglalkozásánál fogva súlyosabban nehezedett a hazai elmaradottság nyomasztó terhe, mint papi vagy tanári hivatalt viselő kortársaira, akik éppen ezért sohasem tudták megérteni a közönnyel, konzervativizmussal küzdő nyomdász drámáját. Ő viszont az egyházi köteléken kívül még nem talált működési lehetőséget, és egyes barátokon kívül nem állt mögötte szélesebb réteg, amelyre művelődési programjának megvalósítása közben támaszkodhatott volna. Innen az a sok összeütközés, feszültség, melynek leírásával, anekdotikus történetkék és indulatos kifakadások oly szuggesztív bemutatásával a Mentség a kor egyik legizgalmasabb emberi és társadalmi dokumentumává lett.

Nagy kísérletének, heroikus küzdelmének az emléke nem enyészett el; példamutatása, ha kevesek körében is, eleven erőként élt tovább. Barátja és segítőtársa, Pápai Páriz Ferenc, Életnek könyve című verses művében állított neki emléket. Ezt pedig Bod Péter bőséges jegyzetek és kommentárok kíséretében újra kiadta Erdélyi Féniks (1767) címen, a Tótfalusi-hagyomány élesztésével a polgári jellegű irodalmi kultúra kibontakozásának útját egyengetve.