{35.} A reneszánsz udvari líra elhalása

A nyomatatásban is megjelent, magasabb ambíciókról tanúskodó versezeteknél jóval nagyobb lehetett azoknak a költeményeknek a száma, amelyek a korábbi reneszánsz udvari líra hagyományos műfajainak és formáinak a továbbfejlesztését, illetve a Rimay által kialakított moralizáló költészet követését szemléltetik.

A vitézi verset a főúri lírikusok a tizenöt éves háború csalódásai után már nem művelték; s a szerelmi tematika is csaknem eltűnt költői tevékenységükből. Bár minden valószínűség szerint voltak közöttük, akik – legalábbis ifjúkorukban – szerelmi verseket is írtak, ezek azonban elvegyültek az egyre inkább népszerűsödő szerelmi költészet tömkelegében. A sztoicizmus hatása alatt álló főurak és nemesek – akárcsak Rimay – vallásos és moralizáló irányban vitték tovább a reneszánsz udvari líra hagyományait.

Miként a korábbi periódus hasonló termékeit, úgy ennek az időszaknak a főúri líráját is csak töredékesen ismerjük, mivel a szerzők magáncélból írt énekeik sorsával nem törődtek. A fennmaradt költemények szerzőit pedig ritka esetben lehet megállapítani. Így csak a versfőkből tudjuk, hogy a kor többé-kevésbé már Balassi hatásától is megérintett költői között számon kell tartanunk Homonnai Bálintot (1577–1609), Bocskay hadvezérét s az erdélyi fejedelemségre kiszemelt utódját, akinek 1605. évi, lírai megnyilatkozásokat is tartalmazó naplóját is ismerjük; vagy Kátai Mihályt (†1607), Bocskay nagy műveltségű kancellárját, akit a fejedelem megmérgezésével gyanúsítva, a hajdúk felkoncoltak; Mikes György székely nagybirtokost; a Balassi-családdal is kapcsolatban levő Bakos Jánost, tekintélyes Gömör megyei nemest; vagy Homonnai Györgyöt († 1620), aki már az ellenreformációhoz csatlakozó, szélsőségesen Habsburg-párti főnemesi csoporthoz tartozott, de mint költő még mindig a hagyományos reneszánsz énektípust művelte. Valamennyiüktől istenes verseket ismerünk, melyeket némileg már a manierista ízlés is befolyásolt, s amelyekben megjelennek a sztoikus erkölcsfilozófia egyes közhelyei is. Feltehetőleg egyikük sem folytatott rendszeres költői tevékenységet; inkább csak életük néhány válságos szakaszában kerestek alkalmi vigaszt, megnyugvást egy-egy vallásos ének megírásában.

Rendkívüli helyzete és elesettsége tette költővé – úgy látszik – a Rudolf terrorja elől Lengyelországba menekült Illésházy Istvánt (1541–1609) is. A záróversszaka szerint 1604-ben írt Ferendum et sperandum (Tűrj és remélj) című költeményt ugyanis – a szerző életkörülményeire vonatkozó utalások alapján – nagy valószínűséggel az emigrálni kényszerült főúrnak tulajdoníthatjuk. E sztoikus bujdosó-verset alkotásmódja, művészi kvalitása Rimay költeményeihez teszi hasonlóvá. Szerzője könnyedén kezeli a Balassi-strófát, s az akrostichon által mereven megszabott terjedelemben is zárt, esztétikailag töretlen kompozíciót hoz létre, amelyben szerves egységbe ötvöződnek az eredeti s az utánzott, főként Balassitól kölcsönzött motívumok. Illésházy egyébként – valószínűleg száműzetése idején – értékes prózaírói tevékenységet is folytatott: a Habsburgokkal elégedetlen főnemesség állásfoglalásának igazolására, rendkívül fegyelmezett, tárgyilagos stílusban, de igen {36.} tudatos politikai tendenciával feldolgozta a 15 éves háború történetének 1603-ig terjedő szakaszát. Magyar nyelvű történeti művének kéziratához több latin és magyar nyelvű dokumentumot csatolt; köztük egy talán tőle származó latin szatirikus dialógust (Dialogus summorum capitaneorum et administratorum obsidionis et oppugnationis Strigonii ((Az Esztergomot ostromló sereg főkapitányainak és intézőinek dialógusa)), mely a magyarellenes német főtisztek korruptságát leplezi le Esztergom sikertelen ostroma (1594) alkalmából.

Stílusa, szemlélete alapján a 17. század elejéről fennmaradt névtelen énekek közül még számosat kell a manierista udvari költészet emlékének tekintenünk. E költészet anyaga, akár ismert, akár ismeretlen szerzőktől származik, többféle módon hagyományozódott. Egyes darabok bekerültek kéziratos énekeskönyvekbe, mások egyházi énekkiadványokba sodródtak, de akadtak olyan literátorok is, akik gondoltak az efféle – Balassi és Rimay költészetéhez nem méltatlan – versek összegyűjtésére is. Az az 1610 táján összeállított kézirat, melyről a Balassi-kódexet másolták, Balassi és Rimay versei után például egy kis antológiát tartalmazott azokból az énekekből, melyeket "ez mostani poeták szerzettek". A kritikus érzékkel megáldott összeállító nem mulasztja el azonban megjegyezni költőiről, hogy bár azok szeretnék "az poetaságban elméjeket fárasztván futtatni az Balassi Bálint elméjével és poetaságában elérni és meg is haladni", ennek "bizony csak az egyike is kétség, nem hogy mindkettő". A Balassi-kódex a "mostani poéták" verseiből, sajnos, csak hármat őrzött meg. Egy másik verskedvelő, a Balassi istenes énekeit (Rimay verseivel keverten) 1631 táján közreadó rejtélyes Solvirograrn szintén hozzácsatolt gyűjteménye törzsanyagához "más" költőktől származó "egynéhány szép isteni dicséretek"-et. Ezek között több prédikátor-szerzemény is akad, néhány azonban – köztük az Illésházynak tulajdonított Ferendum et sperandum – kétségkívül a sztoikus-manierista főúri líra terméke.

Külön csoportot képez kései reneszánsz költészetünkben azoknak a tehetősebb nemeseknek a köre, akik az 1610-es és 1620-as években Rimay személye körül csoportosultak, s annak halála után mesterük s vele együtt Balassi Bálint irodalmi hagyatékának is megőrzőivé váltak. E csoport hagyatékának egy részét a Rimay-szövegeket is megőrző Madách Gáspár kézirataiból, másolataiból ismerjük.

Művészi kvalitásai folytán messze kiemelkedik a Madách-féle kéziratok anyagából a Pöngését koboznak gyakran ha te hallod ... kezdetű rövid, négy strófás, egységes hangulatú költemény. Az ismeretlen költő a hagyományos magyar hangszert, a kobozt állítja szembe – jelképesen – az élet vigasságaival:

Nem korcsmához való koboznak pöngése,

Sem víg tánchoz való gyönyörű zengése,

Mert hozatik tőle elme gyötrődése,

Bujdosó elmének gondban törődése.

Ezután más hangszerek gyönyörűséget okozó zengedezését idézi fel, nyelvileg is pontos megjelöléseket adva (hárfazengés, sípszó, hegedűhang), szemben az "elme-törődést" hozó kobozpengéssel, hogy a vers végén – epigrammatikus {37.} csattanóként – írja le mondanivalója lényegét: "Koboz igen illik katonák karjaiban." A kor hangulatát kitűnően kifejező reflexív, szemlélődő költemény, melynek rezignált alaptónusát a hangszerek és hangok kedélyes hatása ellensúlyozza, arról tanúskodik, hogy a manierizmus nemcsak tudóskodó pedantériát és emblématikus elmejátékot, hanem újfajta érzékenységet is tudott bevinni líránkba.

A Rimay köréből fennmaradt többi vers színvonala lényegesen gyengébb, s nem kivételek ez alól unokaöccsének, a versszövegeket megőrző Madách Gáspárnak (1590–1647) a szerzeményei sem. Madách a maga szerényebb tehetségével az eddig kialakult magyar nyelvű énekköltés valamennyi műfajával kísérletet tett, mestere bonyolult költői technikáját azonban már nem tudta elsajátítani, verselése nehézkesebb, Rimay költészetéhez képest új színt csak néhány versének durván erotikus motívumai képviselnek. Alacsonyabb színvonalon őrzi a sztoikus filozófia hagyományait is. Filozófiai olvasmányai közül a jelek szerint az iskolai tankönyvként használt, Catónak tulajdonított vulgáris szentencia-gyűjtemény volt rá a legnagyobb hatással. Ennek disztichonjait fordítgatta igénytelen magyar alexandrinusokban vagy költötte át hosszadalmas parafrázisokká.

A sztoikus-manierista költészet vég-akkordját a közelebbről nem ismert Kőrösi Radó Istvánnak 1649-ben összeállított és kiadásra is előkészített kis versgyűjteménye képezi. A humanista műveltséget fitogtató, gyönge színvonalú sztoikus-vallásos szerzemények közül Arany lánc című allegorikus verse a legérdekesebb, noha ez sem más, mint Rimay virtusokról szóló kései költeményének az utánzata.

A reneszánsz műköltészet kései fázisa egy nagy korszaknak és stílusnak a hanyatlását mutatja. A reneszánsz líra számos nagy értéke, amely Balassi költészetében oly fényesen tündökölt, itt már elvesztette ragyogását. Emellett azonban új kezdeményezéseket, termékeny útkereséseket indítanak el ezek az évtizedek, új feladatokra készítve elő a költészetet, tökéletesítve annak eszközeit. Mialatt a sztoikus-manierista poézis a század derekán lassan elenyészett a Nógrád, Hont megyei udvarházakban, eredményeire támaszkodva megszületőben vannak már a barokk első remekművei.