Haller János

A legnépszerűbb s a legtartósabb életű 17. századi szépprózai alkotás szerzője Haller János (1626–1697) erdélyi főúr, aki szintén négy évi fogságot (1678–1682) szenvedett a Béldi Pál-féle szervezkedésben való részvételéért. Fogarasi börtönévei után Torda megye főispánja és kincstárnok lett. A fogságban írta, de csak később adta ki nevezetes könyvét, a Hármas istóriát (Kolozsvár 1695).

Haller igen régi, középkori szépprózai anyagot népszerűsített, latin alapszövegei is 1494-es, illetőleg 1508-as nyomtatványok voltak. Műve első része a Pseudo-Kalliszthenész-féle Nagy, Sándor történetet, a második a Gesta Romanorumot, a harmadik a Guido da Columna szerkesztette Trója-históriát adja elő. Mindezek régebbi irodalmunkban részben már felbukkantak, de terje-{304.}delmesebb elbeszélő prózában még nem szerepeltek. A Nagy Sándor-regényt a fantasztikum tobzódása jellemzi: a világhódító makedón király a legcsodálatosabb kalandokon megy keresztül, veszedelmes szörnyekkel küzd, a tenger mélyére száll alá, az égbe emelkedik; kábító fényűzés veszi körül. A Gesta Romanorum viszont a fordulatos, novellisztikus előadásmód szép példáival szolgál: legendái (Szent Elek), anekdota-tárgyai (Fókus-kovács) szerencsésen örökítik tovább a középkori anyagot, számos újabbkori elbeszélő alkotásnak szolgáltatva témát. Jelentős az is, hogy Haller művében kerül először a teljes gyűjtemény a magyar olvasók kezébe. A legkisebb érdeklődést a lovagi köntösbe öltöztetett Trója-történet váltotta ki.

Haller kora jeles prózaírói közé tartozott: világos, értelmes, mindvégig kiegyensúlyozott elbeszélő prózát alkotott. Figyelemre méltó törekvése a nyelvtisztaság megőrzése. Pais, a békességes tűrésnek paisa (Csíksomlyó 1682) című vallásos elmélkedésének előszavában világosan utal is erre, így Apácai stilisztikai gyakorlata tudatos követőjének látszik: "Nem illendő két nyelvet összezavarni, s úgy beszélni" – írja, a korabeli latin–magyar keverék nyelvre célozva. A Hármas istória stílusával jelentékeny hatást gyakorolt a 18. század népies elbeszélő prózájára, de képzeletmozdító anyagával a folklór egészére is: a 20. század elejéig széltében olvasott népkönyv volt (utoljára 1902-ben adták ki), Arany is emlékezik róla, mint ifjúkori olvasmányáról.

A 17. század magyar szépprózája a korabeli ízlésnek ugyan megfelelő, de tartalmilag avult anyagot közvetített, s művészi szempontból sem emelkedett a retorikus vagy történeti próza szintjére. A magyar irodalomban nem született meg az egykorú események nyomán írt, a korabeli viszontagságos viszonyokat bemutató s kalandos, pikareszk elemekre épülő barokk regény. Pedig a több részre szabdalt, harcoktól sújtott 17. századi Magyarország bőven szolgáltathatott volna erre témát. Egy Magyarországra vetődött német kalandor – talán Daniel Speer vándormuzsikus – élt is ezzel a lehetőséggel és megírta Grimmelshausen nagyszerű Simplicissimusa mintájára Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus (Magyar vagy erdélyi Simplicissimus) (1683) című regényét. A korabeli magyarországi és erdélyi állapotokról adott színes, eleven rajzával, izgalmas kalandjaival ez a német munka pótolja bizonyos fokig a magyar barokk regényt. Ennek hiányáért azonban leginkább a magyar barokk próza legfőbb műfajának, az emlékiratnak virágzása és magas művészi színvonala kárpótol.