A humanista műfajok népszerűsödése

A dialógus hosszú múltra visszatekintő műfaját a 17. század közepén Gyirva Vencel újította fel. Gyirva Vencelről egyébként semmit sem tudunk, talán azonos Teseni Vencellel, a Szép Magelona fordítójával. Két fennmaradt dialógusát németből fordította. Az egyiknek, Krisztus urunknak szent Péterrel való beszélgetésének (Lőcse 1649) tárgya: szent Péter lemegy a földre és ott különböző kalandok érik, amelyekből meggyőződik az emberiség romlottságáról. Kéri az Urat, hogy büntesse meg a vétkes, bűnökben heverő embereket, aki azonban leinti Pétert. Másik műve (Az Sybillának jövendöléséről és Salamon királynak bölcsességéről, Lőcse 1649) csonkán maradt fenn. Benne különböző legendák részleteit, köztük a 16. századi énekmondók repertoárjában is szereplő Szent Kereszt legendáját, foglalja versekbe. Mindkét dialógus hagyományosan moralizáló hangú, csak az elsőnek némely részletében tűnik fel a szatirikus ábrázolás nyoma. (Pl. amikor szent Péter egy kocsmába vetődik s ott garázda fickók kikezdenek vele, sörrel locsolják stb.) Verselése ennek frissebb is, mint a Sybilláé, ez utóbbi sokkal döcögősebb, verselésében viszont az a figyelemre méltó, hogy tizenkettesei igen nagy részében nem tartja meg a középmetszetet. Lehetséges, hogy szintén Gyirva Vencel műve az ugyancsak németből fordított Szép beszélgetés, két asszonyember, Ágota és Borbála között (Lőcse 1650) című dialógus. Borbála rosszul él férjével, de Ágota megmagyarázza neki (az életből vett példákkal és csak alig egy-két szentírásra való hivatkozással), hogyan kell viselkedni a férjekkel szemben. Végső eredetijé-{323.}nek, Erazmus Colloquia familiariájának (Baráti beszélgetések) csípős, szellemes hangjából alig őrzött meg valamit, lényegében a prédikátorok asszony-oktató énekeire emlékeztet.

Nem vált különösebben elterjedtté a 17. század második felében egy másik klasszikus humanista műfaj, az ironikus dicséretforma sem, mely a kialakult értékrendszer tréfás fejtetőre állításával, jelentéktelen vagy éppen értéktelen tárgyak, jelenségek ironikus magasztalásával éri el célját: a társadalmi visszásságok bírálatát vagy a puszta, öncélú szórakoztatást. Ez a műfaj nálunk csak alkalmilag bukkant fel, mint a még a 16. század végéről származó és Synesiost latin közvetítéssel fordító Az kopaszságnak dicsíretiben vagy a bizonytalan korú Laus podagraeban (h. n. 18. sz. eleje). Ez utóbbit, mely a betegségek legkínosabbjának, a köszvénynek dicséretét zengi, egy névtelen fordította "Szent Mihály faluján, a Küküllő mellett Barcza mező határán" a nemzetközileg igen elterjedt típus egy ismeretlen latin variánsából. A dicséret-forma komoly hangú változatához, mely az unitárius verselők (Szentmártoni Bodó, Felvinczi) körében volt népszerű műfaj, áll közelebb egy 1675-ben készült dicséret (Nád-síp, azaz a nádnak dicsíretére írott versek) némely könnyedebb, szatirikus hangú strófája ellenére.

Nagyobb hatása, szélesebb körű elágazása volt egy szintén igen nagy múltú, a középkorból származó műfajnak, a vetélkedésnek. Még jellegzetesen középkori szemléletű az a gyenge versezet, mely a "Rósa" és a "Vióla" versengéséről szól (Kelecsényi-ék.). Valószínűleg a 17. század végéről való. (A téma folklórváltozata egyik híres népdalunk, a "virágok vetélkedése".) Az az ének, melyben A Bor és Víz, a feljebb való méltóságaért és annak elnyeréseért egymás között pántolódnak, a Mapes nevéhez fűzött középkori goliard-dialógus átdolgozása. A műfaj e témánál tovább fejlődött: a bor és a víz előbb megszemélyesítve fordulnak elő, majd a két tábor több híve fellép és előadják érveiket a bor és a víz elsőbbségéről szóló vitában. Valószínű, hogy e drámává fejlesztett változat (A bor, majd a víz dicséreti, 1670–1690 között) színre is került, mint az a 17. század közepéről való, csonkán fennmaradt moralitás-töredék is, mely a Világ és a Szerencse vetélkedéséről szól.