Radvánszky János

A barokk udvari költészet érzelmes irányú továbbfejlesztőinek egyike volt Radvánszky János (1666–1738), gazdag és előkelő felvidéki nemesi család sarja, a Carafa által Eperjesen halálra kínzatott Radvánszky György fia. Tanulmányait az evangélikusok rövid ideig virágzó eperjesi kollégiumában végezte, ahol 1683-ban részt vett a Thököly tiszteletére előadott iskoladráma előadásában. Apjával együtt ő is börtönbe került, kiszabadulása után elkobzott birtokai visszaszerzésével, gazdálkodással, olvasással, versírással foglalkozott s részt vállalt megyéje közéletében. 1703-ban Zólyom megye alispánjaként csatlakozott Rákóczihoz, s kincstartó, a Gazdasági Tanács első szenátora lett; 1704-ben ő készítette elő Rákóczi erdélyi fejedelemmé választását. Kapcsolatban állt több kortárs-íróval, mint Ráday Pállal, Révay Erzsébettel; az alacsonyabb szintű nemesi verselést képviselő Tolvay Ferenccel; a latin műveivel Rákóczi és Bercsényi dicsőítését szolgáló Csuzi Cseh József prédikátorral. A szatmári béke után alkalmazkodott az új helyzethez, újból alispán és országgyűlési követ lett, bensőleg azonban ellenérzelmű maradt.

Alig több, mint tíz versének a kézirata maradt fenn (legtöbbjük az 1690-es évekből) a régi magyar költői emlékekben oly gazdag családi levéltárban (a Balassi-kódex is innen került elő), valószínű azonban, hogy egész életében verselgetett. A sors korán érkező csapásai az ő líráját is szomorú tónusúvá érlelték, a mindenét elvesztő nemes sztoikus sóhajainak tolmácsolójává tették (Óh mely hamarsággal múlnak világi jók ...; És talám béfonta az tüvis utadat ...). Ez a hangulat könnyen találkozhatott a pietisztikus vallásosság hatásával; ennek nyomai már fellelhetők egyik ifjúkori verses töredékében (Fohász), melyben könnyhullatással, "bűnvallással" fogadja az Úr "sujtolásait". Egyik viszonzatlan szerelmét panaszoló Balassi-strófában írt versében (Iste suum medicamen (Neki megvan az orvossága)), az új érzelmesség jeleként szintén a kegyes vallásos lírából származó kifejezés bukkan fel: "Jelentsd panaszidat, Ne titkold sorsodat, Ó szerencsétlen lélek!"

{356.} Naplójegyzetei elárulják, hogy Horatius mellett Balassi, Rimay és Zrínyi voltak kedvenc költői. Hatásuk erősen érezhető is: Balassitól kevés változtatással és toldással egész verset vett át (Keseregvén szerencsétlenségin); Zrínyi idilliumaiból sorokat, versvázlatot. Kedvesének neve is "édes szép Viola, Zephirusnak huga" (Consolatio (Vigasztalás)); Responsio (Felelet) című énekének egyes része, pedig Zrínyi első Idilliumára emlékeztetnek; egyik strófája ("Esküszem te néked a szűz Dianára, Esküszem Vénusra és az ő fiára") csaknem megegyezik annak 61. versszakával.

A barokk bukolika szerelmes-érzelmes hangja árasztja el több versét. Könnyen pergő Balassi-strófában örökít meg például egy Vénussal való diskurzust a vadász-idill és a pasztorále keretében:

Azzal egy forráshoz, Szép csurgó patakhoz

Nagy fáradva hogy juték,

Le vetem nyilamot És ejtett prédámat,

Benne szívesen ivék,

Törlem két szememet, S az fáradt testemet

Meghajtom, úgy pihenék ...

Az elszenderedett vadásznak ezután a szerelem istennője álmában "merű szép kis nymphát" rendel kedveséül (Inventio poetica (Költői lelemény), 1694). Van egy szerelmes verse, amely "Cupido nyughatatlanságában fetrengő árva személy levelinek más nyelvből" való fordítása (1694). Ennek "nótáját egy francia énekhez" szabván, "sok affektusoknak kihagyásával" szelídítette hozzá az alkalomhoz és kora ízléséhez. Udvarló versei (Amicae litterae (Levél a barátnőnek); Kegyesem engem hívat ...) meglehetősen sablonosak; melegebbek és tartalmasabbak azok a versek, melyekben a boldog szerelem érzése kap hangot (Responsio).

Öreg korában eluralkodó sztoikus elmélkedő hajlamát jelmondata (Nihil sub sole novum est (Nincs új a nap alatt)) és az erre írt elégikus verse (1734) fejezi ki. E legkésőbbi költeményében az egykori kuruc hazafias panasza ("Láttam igaz ügyet, hogy lenyomattatott") és a vallási sérelem szólal meg, remélve, hogy az Úr letörli orcájáról könnyhullatásait.