Vallásos és állambölcseleti elmélkedések

A Vallomások utolsó könyvének írása közben Rákóczi figyelme és érdeklődése – a világtól menekülő ember lelkivilágának megfelelően – már teljesen a vallásos elmélkedés felé fordult, s 1718 végén vagy 1719 elején megírta első janzenista szellemű meditációit. Ezek keretéül ismét egy augustinusi műfajt, a soliloquiát, azaz az istennel való ún. magánbeszélgetéseket választotta. Kettőt ezek közül a Vallomások könyvébe is beleillesztett (Meditationes in forma soliloquiorum de mysterio reparationis naturae humanae per Adam (Elmélkedések magánbeszélgetés formájában az emberi természet Ádám által történt megerősítésének titkáról); In nocte nativitatis Domini meditatio in forma soliloquiorum super evangelium Luc. secundum (Elmélkedés magánbeszélgetés formájában Lukács evangéliumáról nagykarácsony éjszakáján), egy harmadikról csak közvetve, a róla szóló cenzori jelentésből van tudomásunk (Soliloquia in forma meditationum adventus Domini diebus (Adventi magánbeszélgetés elmélkedések formájában)). Ez utóbbit ugyanis Rákóczi – más kéziratokkal együtt – 1719-ben bírálatra átadta a konstantinápolyi apostoli vikáriusnak, aki e művek megrostálásával két szerzetest bízott meg. A szigorú cenzorok teljes értetlenséggel közeledtek Rákóczinak a dogmákkal szemben liberális {384.} s így a szigorú katolikus felfogástól minduntalan elhajló elmélkedéseihez, s azokat eretnekséggel vádolták. Rákóczi Vallomásai végén keserűen számol be a vallásos nézeteit ért bírálatról, s egy időre a kedve is elment az írástól.

1721-ben azonban ismét hozzáfogott egy nagyszabású elmélkedő-sorozat, a Meditationes super scripturam sanctam (Elmélkedések a Szentírásról) megírásához. Az ószövetségi könyvek felett való többszáz lapos elmélkedései latin és francia nyelven maradtak fenn, befejező részük 1731-ben készült el (Troyes-i kt.). A biblia igéin nyomról nyomra haladó, szövegidézetekkel megtámasztott elmélkedés-sorozat formája ezúttal is az augustinusi soliloquia, de Rákóczi számára irodalmi mintát nyújthattak Bossuet művei (Élévations à Dieu ... (Az Istenhez való felemelkedés); Méditations sur l´Évangile (Elmélkedések az evangéliumokról)) is. Meditációinak szellemiségére hatással voltak még Bona kardinális barokk aszketikus művei, valamint Kempis Tamás híres előreformációs munkája. A legfőbb ihlető azonban maga a biblia, melynek szabad, az egyéni vallásosságban feloldott, dogmatikai kötöttségektől mentes átélése a barokk misztika jelentékeny képviselőjévé emeli a bujdosó fejedelmet. Az élet legfőbb javának ekkor már a meditációt, a legnagyobb boldogságnak pedig a magányosságot tekinti. A Meditációk a valóságos világnak hátat fordító, a személyes áhítatban felolvadó és az isteni akaratban megnyugvó egykori politikus lelki élményeinek, lírai-vallásos elérzékenyülésének lecsapódásai.

Valószínűleg közvetlenül a Confessiones befejezése után írta Rákóczi a két nyelvű Aspirationes Principis Christiani (Aspirations d'un Prince Chrétien (Egy keresztény fejedelem fohászai)) című kéziratban maradt munkáját (Párizs, Bibl. Nat.), mely bizonyos fokig átmenetet jelent a vallásos és a politikai-állambölcseleti elmélkedések között. Ez is a "magánbeszélgetés" műfajában készült, és teljesen vallásos tartalmú; a három részre csoportosított "aspiratio"-k, vagyis áhítatos fohászkodások és elmélkedések azonban a keresztény fejedelem életének világi (békebeli, illetve háborús) eseményeihez, teendőihez kapcsolódnak, ezeket hivatottak megszentelni. Bevilágítanak Rákóczi vágyaiba, igényeibe s elárulják fejedelemségéhez való görcsös ragaszkodását.

Rákóczi két állambölcseleti munkája 1722 és 1725 között keletkezett francia nyelven: Réflexions sur les principes de la vie civile et de la politesse d'un chrétien (Egy keresztény elmélkedései a polgári élet és az udvariasság elveiről); Traité de la puissance (Értekezés a hatalomról), (Troyes-i kt.). Ez utóbbihoz függelék gyanánt odaillesztette Szent István Intelmeit is francia fordításban. A két szorosan összetartozó mű, Rákóczi 1732-ben kelt végrendeletével együtt, később nyomtatásban is megjelent Testament politique et moral du Prince Rakoczi (Rákóczi fejedelem politikai és erkölcsi végrendelete), (Hága 1751) címmel. A Traitének van egy latin változata is (Tractatus de potestate. Troyes-i kt.).

A Réflexions és a Traité kettős célkitűzés gyümölcsei: egyrészt fiai számára óhajtott útmutatást nyújtani remélt majdani uralkodói hivatásukhoz, másrészt ki akarta fejteni a bibliai tanításokkal összhangban levő államelméleti elveit, s megrajzolni a keresztény abszolút uralkodó eszmény-{385.}képét. A Réflexionst fiaihoz intézett bensőséges hangú, atyai elmefuttatással vezeti be; a Traité előszavában a fejedelmeket és a népeket szólítja meg ("Halljátok földnek fejedelmei és népei"), záró fejezetében azonban ismét fiaihoz fordul, s az atyai intés szellemét hangsúlyozza a szentistváni Intelmek közlése is. Az elmélkedések ismeretlen sajtó alá rendezője a lényeget találta el, amikor e két művet együttesen Rákóczi politikai és erkölcsi testamentumának nevezte; kiadványában azonban sorrendjüket felcserélte, s ezzel koncepciójukat is megzavarta.

Rákóczi állambölcseleti írásai az európai politikai irodalom történetébe illeszkednek bele. Írójuk személyes tapasztalata és széles körű történelmi olvasottságon alapuló tudása mellett támaszkodott az abszolutizmus teoretikusainak a műveire. A hatalomról szóló traktátusban hivatkozik is Bossuet Politique tirée de l´Écriture sainte (A Szentírásból vett politika), (1709) című munkájára, többi forrásai azonban még nincsenek kiderítve. Irodalmi szempontból a "testamentum" személyes vonatkozású, közvetlenül a Rákóczi-fiúkhoz intézett fejezetei a legérdekesebbek. A fejedelmet írás közben az a – teljesen illuzórikus – titkos remény vezette, hogy fiai a "mindenható isteni gondviselés határozatához képest" talán befejezhetik az atyjuk által kényszerűen félbehagyott művet. Mint Bethlen Miklós, Rákóczi is "mocsoktalan nevet" akar hagyni gyermekeire, noha tisztában van az ellene szórt rágalmakkal. Bízik azonban az igazság eljövetelében, s így fordul fiaihoz: "olvasni fogjátok hazátok történetében az apátoknak adott jelzőket, de vigasztalódjatok: Isten másként ítél, mint az ember." E "politikai testamentum", noha teljesen távol áll az emlékírás műfajától, sokat megőrzött a barokk önéletírás apologetikus célzatából.

Rákóczi írói munkássága többnyelvűsége folytán sajátos helyet foglal el irodalmunk történetében. A 16. század vége óta az igazán jelentős irodalmi alkotások már csaknem kizárólag magyar nyelven születtek, Rákóczi viszont nemcsak két-, hanem háromnyelvű író, s bár hazai írásaiban a magyar nyelv van túlsúlyban, az emigrációban írt főműveit latinul, illetve franciául alkotta. E nyelvi sokféleség nem vált előnyére. Anyanyelvét iskolaévei alatt nem volt alkalma gyakorolni, s bár később szép magyarsággal beszélt, bizonyos idegenszerűség érezhető a stílusán. Korán megszerzett francia nyelvtudását XIV. Lajos udvarában magas színvonalra emelte, a klasszikus francia próza kiművelt stílusát azonban sohasem tudta teljesen magáévá tenni. A latin nyelvet tökéletesen bírta, az iskolában elsajátított jezsuita latinságnak, a magyar nemesi latin írásbeliség hagyományának, valamint az ágostoni vallomások késő-császárkori latinjának az egymásra rétegződő és egymást keresztező hatása azonban nem tette lehetővé számára kiegyensúlyozott latin stílus kialakítását. Rákóczi nem volt nyelvteremtő zseni, az általa használt nyelvek nem mindig tudják megfelelően tolmácsolni gondolatainak gazdagságát, eszméinek szárnyalását, lelki vívódásainak mélységét.

Műveire a klasszikus formáknak, a poétikai, retorikai szabályoknak a barokk irodalomban oly gyakori fellazítása, elhanyagolása, sőt nemegyszer {386.} határozott formátlanság jellemző. A mondanivaló és az érzelmek szabad áradását sohasem szabályozza, fegyelmezi nála a műgond igénye, a műforma harmoniájára való törekvés. Nem is akart műalkotásokat létrehozni, az írás számára vagy gyakorlati politikai célt szolgál, vagy pedig a lélek önkitárulkozásának az eszköze, máskor pedig – mint például imádságaiban, szónoklataiban – a kettő együtt. Nemzeti politika és vallásos kegyesség találkozása, összeforrása az ő életművében valósult meg a legnagyobb intenzitással. Ha szigorúan esztétikai szempontok alapján művei alatta maradnak is a magyar barokk több más írói életművének, egyénisége, lelki és szellemi sokrétűsége, gondolkodása a magyar barokk csúcsára emelik szellemi hagyatékát.

A jezsuita szellemiségtől és a rendi koncepciótól való eltávolodása folytán adva vannak már munkásságában a barokk bomlásának a jegyei is: egy polgárosodó abszolutizmus és az érzelmeket felszabadító szentimentalizmus csírái. Nagy történelmi kísérlete egy gyorsabb és egészségesebb fejlődés előtt nyithatta volna meg az utat, szabadságharcának bukása azonban fél évszázaddal meghosszabbította a barokk kultúra uralmát Magyarországon, Rákóczi irodalmi munkásságát pedig, élete végére, félig-meddig már a szélsőséges spiritualizmus zsákutcájába kényszerítette.

Mint írónak alig volt utóélete. Hazai írásai a szabadságharc után jórészt elkallódtak, emigrációbeli műveinek nagy része pedig kiadatlan maradt. Az előbbiekből egyedül nyomtatott imádsága, a gyömrői beszéd és főként az ő szellemét sugárzó Recrudescunt maradt számtalan másolatban ismeretes; az utóbbiakból csupán Emlékiratai váltak a 18. században – latinra fordítva – ellenzéki nemesek rejtett olvasmányává. Történelmi alakja azonban az egész századon át foglalkoztatta a nép és a művelt nemesség fantáziáját, az említett írásai iránti érdeklődés is a szabadságharc vezérének szólt. A 18. század végi mozgalmak is csupán Rákóczi politikai örökségét mozgósították: a Responsio-szerű haladó vonásai a jozefinizmusban, függetlenségi hagyományai a nemesi ellenállásban érvényesültek. Lassan felfedezett, kiadott (Vallomások, 1876) és magyarra is lefordított (Emlékiratok, 1861; Vallomások, 1903) irodalmi alkotásait a 19. században is csupán történeti forrásként, illetve nemzeti dokumentumként értékelték. Az író Rákóczira csak századunkban terelődött a figyelem, de mivel életműve részben még feltáratlan, műveinek pedig mind megbízható kiadása, mind korszerű magyar fordítása mind ez ideig várat magára, igazi helyét nem foglalhatta még el a magyar irodalom történetében, nem válhatott még az irodalmi örökség szerves és élő részévé.