Emlékiratai és Vallomásai

Miként Kemény János és Bethlen Miklós a fogságban, Rákóczi az emigráció elesettségében határozta el önéletrajza megírását. 1716 karácsonyán, hosszas lelki előkészületek után egységes, vallomásszerű önéletrajz megírását kezdte el latin nyelven, az augustinusi vallomás és a katolikus gyónás formájában. Művét azonban a szabadságharc kezdetéhez érve megbontotta, s praktikus, politikai megfontolásból francia nyelven, illetve egy látszólag tárgyilagosabb történeti-elbeszélő stílusban folytatta. A szabadságharc eseményeiről így külön könyv készült Mémoires (Emlékiratok) címmel, mely a Brenner-féle Histoire des révolulions de Hongrie (Hága 1739) V. köteteként nyomtatásban is megjelent. Az emigráció éveiről már ismét latin nyelven, korábban megkezdett önéletírásának a modorában írt, befejezve ezáltal Confessiones (Vallomások) című munkáját, mely kéziratban maradt (Párizs, Bibl. Nat.). A két mű a nyelv, a stílus és a célkitűzés különbözősége ellenére is szervesen összetartozik. Tartalmilag is kiegészítik egymást, hiszen az Emlékiratok nélkül a Vallomások csonka, s a gyónó, valló szándék az előbbiből sem hiányzik teljesen. Emlékiratait Rákóczi Levél az Örök Igazsághoz című dedikációjával vezeti be, s ebben munkájának műfaji megosztottságát is megmagyarázza: "Vallomásaim könyvében feltártam neked az emberek előtt szívem belsejét. Itt az embereknek mondom el teelőtted külső tetteimet. Az emberek Vallomásaimból megtudják majd, milyen indítóokok hajtottak a cselekvésre; ebből a könyvből megismerik azt, amit tettem."

Az 1717-ben írt Emlékiratokban – felhasználva az azóta elveszett hazai történeti feljegyzéseit – Rákóczi felvázolja a szabadságharc történetét, az {380.} évek rendjében 1703-tól 1711-ig. S habár szerinte a mű "szerkezete és összefüggése megkívánná", hogy az idegen királyságok állapotáról is beszámoljon, memoárjait a hazai dolgokra kívánja szűkíteni s hangsúlyozza: "csak annyiban adom elő az események okait, amennyiben eredetük énbennem van". Sajátos célkitűzéssel arra veti a súlyt, amit az embereknek "hinniök kell" a magyar ügyekről. Úgy akarja láttatni a megtörtént dolgokat, amint az politikai elképzeléseinek megfelel.

Eszmei, politikai tendenciáját tekintve az Emlékiratok a szabadságharc publicisztikájának szerves folytatása. Az 1704-es év elbeszélésének elején, hatásos történeti meditáció keretében, Rákóczi félreérthetetlenül kimondja, hogy a harc "jogaink védelmére megindított nemzeti háború" volt. "Rágalmazó nyelvek hirdetik a magyarok esküszegéseit. De elhallgatják, hogy elnyomatásukban – és hányszor volt ez? jaj, hányszor volt! – erőszakosan és kíméletlenül csikartak ki tőlük olyan, törvényeikkel és szabadságaikkal összeférhetetlen esküket, hogy azokat megtartani bűn lett volna az utókor és az irgalom ítélete előtt." Bonfini, Bethlen Farkas és mások műveivel érvel; Bocskayt, Bethlen Gábort, I. Rákóczi Györgyöt idézi fel a múltból; az Aranybullát eltörlő Lipótot támadja s a bécsi udvart vádolja. Kérlelhetetlen bírálatot mond az ausztriai ház évszázados uralmáról, a "durva vonásokkal" festő "osztrák ecset" hamisításairól, az ország kulturális és polgári elmaradottságának az uralkodóra visszavezethető okairól.

Írói-politikai koncepciójának új vonása az a kíméletlen és nyílt kritika, amelyben Magyarország rendjeit, különösen a katolikus klérust és az arisztokráciát részesítette. "A magyar jezsuiták mindig osztrák főnökeiknek engedelmeskedtek", rajtuk s a kléruson buktak meg a lelkiismereti szabadság elvét hirdető uniós törekvései. Mágnás tábornokairól is lesújtó jellemzést nyújtott: "megvetették, lecsepülték és gyakran rágalmazták egymást előttem, miután előzőleg már szabadon bírálták egymás között személyemet és tetteimet". Még legmeghittebb hívének, Bercsényi Miklósnak legsúlyosabb hibáit is szóváteszi, hozzáfűzve, hogy mindezt elmondhatná a többi főúrról, Pekriről, Forgách Simonról is, "kivéve éles elméjét, érett ítéletét, megbízható szeretetét, ragaszkodását és hozzám való hűségét". Nyíltan fölfedi a "magyar nép" és a nemesség között, fennálló "természetes gyűlölet" okait, Zrínyi Miklós éleslátásához hasonlóan elemzi a társadalmi osztályok egymáshoz való viszonyát. A szabadságharc elbukásának egyik főokát a rendi-nemesi osztályönzésben látja. A magyar társadalmi állapotokról festett képe Zrínyi, Apácai és Bethlen Miklós korrajzára emlékeztet.

A fejedelem az egész szabadságharc történetét megírta, de nem a teljes történetét. Azokat a mozzanatokat válogatta ki, amelyek leginkább érzékeltetik a háború sorsát meghatározó erőket s a saját szereplését. A történtek logikus csoportosítására törekvő, csak a lényeges eseményekre figyelő előadása Bethlen Miklós szerkesztő módszerére emlékeztet. Rákóczi sem titkolja el emlékezetének kihagyásait, melyeket – mint mondja – " ... helyesbíteni lehet majd a jegyzőkönyvekből, okmányokból, levelekből és az alattam szolgálók jelentéseiből... mindezeket irattáraim őrzik, s az utókor ezek alapján a könyvhöz hozzátehet még sok részletet, vagy helyreigazíthatja azt, amit nem a maga helyén adtam elő". Különösen a vége felé válik könyve vázlatossá; a fejezetek rövidülnek, érződik rajtuk a sietség.

{381.} A tömörségre való igyekezet és a történeti célzat háttérbe szorítja a szépírói fantáziát, száműzi az elkalandozást. Csak olyan miniatür novellisztikus részletek akadnak az Emlékiratokban, mint például a Beszkidek lábánál az üldözött főúr és a rongyos sereg találkozása, Bercsényi és Forgách összetűzése a hadiszemlén, s a nép menekülésének vigasztalan látványa a harc utolsó napjaiban. De a szűkszavú árnyalatos elbeszélés igen kényes témák föltárására is képes; a Sieniawskinéról szóló néhány mondat többet elárul a politikával összefonódott szerelemről, mint a Vallomások terjengős érzéki gyónásai. Elvétve emlékezik csak meg régiségekről, mint az Esztergom ostrománál előkerült Marcus Aurelius-korabeli leletekről vagy az ecsedi vár alapításáról szóló, a krakkói sárkányölő mondához hasonló, ősi hagyományról. Ezek az elemek azonban lényegtelenek a főgondolat menete szempontjából.

A világos vonalvezetés következtében az egész mű áttekinthető szerkezetű, az előadás folyamát nem keresztezi kitérés. Hangneme is a történeti elbeszélés tárgyias egyszerűségére emlékeztet. Az emigrációban készült emlékirat hűvös mondatai – stílusukat tekintve – nem emlékeztetnek Rákóczi hazai írásainak jövőbe tekintő, izzó hangjára, a mű történeti-politikai koncepciója azonban töretlenül képviseli az egykori fejedelem és a kuruc publicisztika szemléletét, mondanivalóját.

A Vallomások három könyvből áll. Az első Grosbois-ban 1716 végén és 1717 elején keletkezett s időrendben 1700-ig tart; a második könyv 1718. február és november között Drinápolyban és Jeniköjben készült s a fejedelem franciaországi tartózkodásának végéig, 1717 közepéig terjed; a harmadik Jeniköjben folytatólag íródott 1719 decemberéig s a törökországi vállalkozás kudarcát foglalja össze.

Rákóczi önvallomásainak legfőbb irodalmi érdekessége pszichológiai bonyolultságából, a vallomásíró korábbi nagyvilági élete s a vallásos műfaj és szándék ellentmondásából fakad. Az író belső lélekrajzot és lelki fejlődést akart írni, de a spirituális műfajnak, a gyónásnak, a vallomásnak a keretei csak nehezen képesek szigorú mederbe szorítani ennek a rendkívül gazdag, történelmi jelentőségű életnek az eseményeit, ennek a fejedelmi egyéniségnek az önjellemzését. Igaz, hogy szubjektív ítéletét, utólagos augustinusi hangulatát hiánytalanul rávetíti korábbi világi életének távlataira, s megváltozott életszemléletének fényében láttatja, motiválja a korábbi cselekményeket, személyeket, jellemeket és a külső világot, az istenkeresőnek az önvallomásából mégis felszínre tör az eleven, látott és átélt valóság. S annak ellenére, hogy Rákóczi Vallomásai megírása idején már bűnös dolognak tartja a való világ szeretetét, az őszinte és önkéntes áhítatba kényszerült nagyvilági szellem nem tudja megtagadni önmagát. A világi dolgoktól elfordult ember minduntalan szembetalálkozik nagyon is világias egyéniségek árnyképével. Megtérése nem volt augustinusi mélységű s nem söpörte el igényét a szuverenitásra és uralkodásra, a keresztényi alázat és a fejedelmi öntudat feszültsége ezért végigvonul a művön s a vallomásíró megtalálni vélt lelki békéjét felemészti az írói nyugtalanság érzelmi háborgása. Ezek a nagy művészi lehetőségeket magukban rejtő lelki-érzelmi kontrasztok a Vallomások jellegzetes barokk irodalmi sajátosságai. Mindezt azonban nem sikerült Rákóczinak kiérlelt és következetes művészi kompozícióba öntenie: az önéletrajz és a meditáció nem forr össze szerves egésszé, hanem párhuzamosan fut, egymást váltogatja; s {382.} az is súlyos tartalmi és szerkezeti gyengeség, hogy a szerző kiszakította belőle a szabadságharc történetét.

A vallomásíró letűnt életének különösen két mozzanata, lélektanilag és irodalmilag gazdagon árnyalt fordulója emelkedik ki a műből. Az egyik ifjúkori fejlődésének rajza. Lélekelemző részletességgel kíséri nyomon "nemzetéhez", "népéhez" való közeledésének és az udvartól s a klérustól való eltávolodásának folyamatát. A szabadsághős formálódása, tétovázása, ellenkezése, sorsa elől való menekülni-akarása, majd fogsága, bujdosása elbeszélésén át mutatja be azt a lelki fejlődést, amely elvezette a visszavonhatatlan lépés megtételéig, a jobbágyainak hívására tett döntő elhatározásig. Ezáltal válik a Vallomások egyik legmélyebb irodalmi élményévé a haza, a nép iránti szeretet fölfedezése.

A másik nagy fordulat, a világi főúrnak a napkirály udvarából való visszavonulása, a lelki átalakulás művészi ábrázolására nyújtott kitűnő alkalmat. Leírja, hogy 1715 táján fordult a világi szépirodalomtól a vallásos könyvek felé; kezdett el világias színielőadások, királyi hangversenyek helyett prédikációk hallgatásával és "az ifjúság behálózására költött regények" helyett a szentírás olvasásával foglalatoskodni. Mint mondja "azon eszközök és láncok valának ezek", amelyek őt a magános életbe vonták és a világi életet lassan, észrevétlenül meggyűlöltették vele. Az átélés heve színpadias felkiáltásokban is megnyilvánul: "mondd meg nekem e világ gyermeke, bárki vagy, mi hiányzott nekem, aki oly királyi palotákat és kerteket laktam, amelyekhez soha nem látott semmi hasonlót az óvilág?" A "Szajna bűbájos partjá"-ról, az "elragadó szépségű" chantilly-i kastélyról, a versailles-i, trianoni és a marly-i "bájos kertek"-ről emlékezik ilyenkor, "ahol minden édes barátságot lehelt..." A világi élmény még olyan friss, hogy az átalakulás fázisainak vázolása közben az író a nosztalgikus hangulat hatása alá kerül. Erre bűntudat fogja el és lassan eljut önmaga teljes befeketítéséhez: "színházban szereplő színész élete volt az enyém, adtam a keresztényt a papokkal, katonát a katonákkal, politikust a politikussal szemben. Elmesélgettem, elhazudozgattam és hízelegtem a nőknek és azoknak, akik nekem akartak tetszeni..." A "színpadon való bolyongás" élménye a teátrális megjelenítés kitűnő teljesítményéhez vezeti el: a "legnagyobb király halálküzdelmének színjátékában" elért nagyszabású művészi ábrázoláshoz. A Libanon cédrusához hasonlatos legdicsőbb király ledőlését a klasszikus tragédia törvényei szerint öt felvonásba sűríti. A vázlatos felépítésű tragédia a francia királyi udvar társadalombírálatát is megörökíti.

A művében ábrázolt magatartásbeli, lelki változást önkéntelenül kíséri a vallomásíró előadó stílusának a módosulása is. Eleinte a Mémoiresban ismert módon fékezi tollat. A "rövidség okáért" tömöríti mondanivalóját, s egyre szűkíti a megtörtént dolgok részletezését a meditációk javára. "Nem fogom itt elbeszélni azon érdekes dolgokat, amelyek élvezetesebbé szokták az elbeszélést tenni, ámbár nem voltam eseményeknek szűkiben; mert nem a világ fiainak és az érdekességek hajszolóinak írok ..." – olvassuk egy helyen. A második könyvben a történelmi miliő rajza mégis elhalványítja az erősödő lírai vallásos hangulatot. De a vallomásíró már a vak engedelmesség látszatával bízza magát az elrendelésre, amely, mint írja, "akarata ellenére" vezérelte a török birodalomba. A harmadik részben a történeti háttér fokozatosan {383.} eltűnik, fohászok, "közbevetett óhajtások", a kegyelem segítségül hívása, imádságos ámenok teszik szaggatottá elbeszélését. A szultán kitüntető drinápolyi fogadását már "nem feladata e műnek leírni, amelyben benső és nem külső dolgokról adok tudósítást" – írja a török világi pompáját ostorozó Rákóczi.

A harmadik könyv hangváltása a törökországi vállalkozás korai kudarcának következménye. Sorsának harapófogójában vergődve a bujdosó fejedelem megrázóan jellemzi kiúttalan politikai helyzetét: "Nem tudom én, hova forduljak azon utakon ... a magány után epedek, melyet parancsodra elhagytam; itt maradni ezen népek közt, félek; a cárhoz és az ő udvarába átmenni, borzadok; a háborút és az emberi vér kiontását utálom; fejedelemségem kiszabadítását a szolgaságból mindazáltal akarni, kötelességemnek tartom; de a világi élet s következőleg lelkem veszedelmei miatt nem óhajtom." Soha el nem múló nosztalgiával vágyódik vissza a kamalduliak áldott magányába, s könyvének ezt az utolsó részét már teljesen elárasztja a janzenista frazeológia. Hű egyházához, de önvallomásában jelen vannak az oppozíciós lelkiség legegyetemesebb sajátságai: az augustinianizmus, a lélekelemzés mélységei, az egyéni áhítatba merülő vallásosság, mely az emigrációban is áttörte a felekezeti korlátokat. Egyes mozzanatokat (predestináció, kegyelem, bűnbánat) feltűnően hangsúlyoz és "a teológia használatos, elfogadott kitételeit és kifejezéseit nem ismerő szívének egyszerű beszédeiben" csodálja azok "rejtett mélységeit". Teológiai fejtegetései elvontak és homályosak, a kompozíció is szétfolyóvá válik. A vallomásíró mondanivalója kimerült, könyvének utolsó részei már átvezetnek a vallásos meditációkhoz, sőt ezek közül egyeseket a Vallomásokba is beillesztett.