Hevenesi Gábor

A jezsuita aszketikus irodalom legnevesebb magyar képviselője, Nádasi János ez irányú munkásságának folytatója Hevenesi Gábor (1656–1715) volt. Nemesi családból származott; Nagyszombatban, Grácban és főleg Bécsben működött, ahol mint a Pazmaneum és a jezsuita kollégium rektora, Kollonich Lipót gyóntatója és a jezsuita rend tartományfőnöke végezte szolgálatait.

Legkedveltebb területe a moralizáló elmélkedés volt, melynek keretében az érzelem- és képzeletvilág megragadására alkalmas szépprózai eszközöket is a vallásosság szolgálatába állította. Diarium adolescentis studiosi (A tanulóifjú napi elfoglaltsága) című könyvében (Bécs 1697), amely a győri Mária-kongregáció költségén látott napvilágot, szentéletű ifjak életéből vett tengernyi példa kíséretében írta meg, hogyan {410.} ossza be napját a jezsuita iskolában nevelkedő fiatal nemes. Fáradhatatlan volt a különböző szent naptárak szerkesztésében: a Calendarium eucharisticumban (Naptár az Oltáriszentség tiszteletére), (Bécs 1707) az oltáriszentség imádására, a Flores quotidianiban (Mindennapi virágok), (Bécs 1714) a szűzesség megőrzésére, az Ars bonae mortisban (A jó halál művészete), (Bécs 1695) a Mária-tiszteletre szedett össze történeteket az év minden napjára. Az utóbbit Mária-kongregációknak írta, s a napi történethez kapcsolt elmélkedést egy-egy vitakérdéssel toldotta meg: volt-e beteg, koldult-e valaha Mária; miért nem mondják az evangélisták, hogy jelen volt az utolsó vacsorán stb. Calendarium Marianumában (Mária-naptár), (Grác 1685) minden kommentár nélkül azoknak a katolikus fegyveres győzelmeknek a történetét adja, melyeket pogányok és eretnekek ellen Mária segítségével vívtak ki. A kiadványt a megjelenésekor folyó török elleni felszabadító háborúk tették aktuálissá. Kalendáriumainak egy csoportját a jezsuita szentek életéből és irataiból állította össze; Scintillae Ignatianae (Szent Ignác szikrái), (Bécs 1705) címmel Szent Ignác találó rövidséggel megfogalmazott mondatait írta szét az év napjaira; a Xavéri Szent Ferenc leveleiből vett idézetekből megszerkesztette a Flores Indicit (Indiai virágok), (Bécs 1694), 366 csodájából pedig a Fructus Indicit (Indiai gyümölcsök), (Bécs 1696).

A szentek életrajzainak számát több könyvvel növelte. Az egyikben Szent Józsefét dolgozta fel, aki a Habsburg tartományoknak és a trónörökösnek egyformán védőszentje volt (Amores Josephini (Szent József szeretete), Bécs 1692). Hangoztatja benne, hogy csak hiteles forrásokat használt, de ezek közé tartoznak nála a misztikusok látomásai és a skolasztikusok következtetései is. Szentjéről tudja, hogy anyja fájdalom nélkül szülte; egy fejezetre való mondanivalója van arról, hogy miképpen tanulta az ácsmesterséget; tudósít József szűzességi fogadalmáról; külön cím alatt foglalkozik a misztikus Nagy Szent Teréznek a tárgykörbe vágó nyilatkozataival.

Ő állította össze a magyar szentek életrajzainak reprezentatív gyűjteményét Ungaricae sanctitatis indicia (Szent életű magyarok), (Nagyszombat 1692) címmel. Az író a metszetekkel díszített, csinos kiállítású könyvben a nemzet kiválóságának ékes bizonyságaként állította olvasói elé az élettörténeteket, Magyarországot – 17. századi rendtársát, Inchoffer Menyhértet idézve – a katolikus egyház szentélyének nevezte, és nemesi frazeológiából származó sajnálkozással azon sopánkodott, hogy honfitársai a kül- és belháborúk miatt nem ismerik nemzeti múltjuk dicsőséges fejezeteit; ő maga is kénytelen volt külföldi forrásokból összeszedni a legszükségesebb tudnivalókat.

Valószínűleg az e munka közben tapasztalt hiányosságok láttán indította meg nagyfontosságú vállalkozását, a hazai történeti források gyűjtését. Ennek érdekében Modus materiae conquirendae, pro annalibus ecclesiasticis regni Hungariae (Anyaggyűjtési útmutatás Magyarország egyháztörténeti évkönyveihez) címmel felhívást bocsátott ki, melyben a magyar egyház-{411.}történet gazdag forrásanyag felhasználásával történő feldolgozását tűzte ki célul. Az indoklást nemesi szólamokból fűzte össze: a tíz tartományt uralma alatt tartó Magyarország, melynek kiterjedése óriási, földjének termékenysége bámulatos, virágzó egyházi élete világhírű, a sok háború miatt nem tud önnön nemesi dicsőségéről, mert a bizonyító emlékek elpusztultak. Bár Hevenesi egyháztörténetet tervezett, gondolt rá, hogy a felgyülemlő anyag a politikai irodalomban is használható legyen. Ezért figyelmeztetett a felhívásban a földrajzi, közigazgatási, katonai, család- és művelődéstörténeti adatok gyűjtésére is. Vállalkozását Kollonich is melegen pártfogolta; ennek köszönhető, hogy korábban hozzá nem férhető levéltárak is megnyíltak az iratmásolók előtt. A szorgalmas munka 140 kötetet eredményezett, s a gyűjtemény a következő periódus jezsuita történetírásának legfőbb forrásává vált.

Hevenesi a századforduló jezsuita irodalmának legjelentősebb alakja. Aszketikus műveivel betetőzte a latin nyelvű jezsuita-barokk kegyességi irodalom 17. században megindult fejlődését; műveit németre, franciára is fordították, s hazai népszerűsége is páratlan: könyveit a 18. század közepéig újra és újra kiadták, a kisebbeket kétkötetes gyűjteményben publikálták (Nagyszombat 1714). Kortársai hitbuzgalmi művei miatt becsülték nagyra, az erre a működési körre visszavezethető történetírói kezdeményezései azonban a jövő szempontjából jóval értékesebbnek bizonyultak.