Timon Sámuel

Az első valódi történetíróvá fejlődő jezsuita tudós, Timon Sámuel (1675–1736) Nagyszombatban a retorikát, Kassán a teológiát adta elő; tudományos szempontból legtermékenyebb utolsó éveit ugyancsak Kassán töltötte.

Első könyvében (Celebriorum Hungariae urbium et oppidorum topographia (Magyarország nevezetes városainak és mezővárosainak helyrajza), Nagyszombat 1702) a jelenkori Magyarország városainak leírását nyújtotta. Ez második részként jelent meg rendtársa, Hidi Gergely munkája után, aki viszont az ország honfoglalás előtti topográfiáját írta meg. Mindkét kiadvány visszhangzik a nemesi és a jezsuita történetszemlélet frázisaitól: azért pusztult el minden, mert az ország szinte szakadatlanul hadszíntér volt; a régi dicsőséggel a szomorú jelen áll szemben, melynek fő okozói a belső viszályok és a vallási megosztottság; a nemzeti sors döntő fordulatát a mohácsi vész jelzi. A történeti feldolgozásnak az a célja, hogy a magyar utódok megtanulják, hogyan nézzenek hazájukra, a külföldiek pedig becsüljék meg az "apostoli királyságot".

Timon ezután történeti kronológia kidolgozásához kezdett. Az első két rész 1714-ben Nagyszombatban Synopsis novae chronologiae (Új időrendi összefoglalás) címmel jelent meg, a harmadik, 1526-tal bezárólag ugyanott 1715-ben, a negyedik és ötödik (1526– 1564, ill. 1564–1576) 1718-ban és 1719-ben Brevis commentarius (Rövid magyarázat) cím alatt. Timon célja a korábbi magyar történelmek hiányainak pótlása, hibáinak kiigazítása volt. Határozott kritikai programja van: "az igazságra törek-{412.}szünk – írta –, nem a másokkal való egyetértésre." A nemesi rendiség és a jezsuitizmus szemlélete persze itt is érvényesül: a nemesi dicsőség emelésére elsőnek kapcsolja be az ország történetébe a melléktartományokét, kutatásai által újabb kiváló személyekkel és példás tettekkel akarva gazdagítani a magyar históriát. A történészkedés hasznát éppen ebben látta. Kronológiai munkája végleges fogalmazásban Epitome chronologica rerum Hungaricarum (Kronológiai kivonatok a magyar történelemből), (Kassa 1736) címmel jelent meg. Teljesen új benne az 1577–1676-ig terjedő részek krónikája; a hátralevő évszázadot a névtelenségben maradt Rost Tamás (1695–1765) írta meg helyette. Élete végén átdolgozva kiadta Timon pályája kezdetén írott földrajzi művét is Imago antiquae Hungariae (A régi Magyarország arculata) és Imago novae Hungariae (Az új Magyarország arculata) (Kassa 1733–1734) címmel, két kötetben.

Timon kutatásainak adatszerű eredményei már a maga korában is érdeklődést keltettek a helyi eseményeket és a családi genealógiát feljegyző nemesi dilettánsok körében. Apor Péter levelezést is kezdett a jezsuita tudóssal, s ennek válaszai az Imago novae Hungariae függelékeként nyomtatásban is megjelentek. Sokkal jelentősebb azonban ennél, hogy Timonnak a forráskutatásról és forráskritikáról már sokkal világosabb fogalmai voltak, mint elődeinek. Mélyen lenézte azokat, akik egyetlen történeti munkával a kezükben mindent tudni véltek, s hangoztatta, hogy oklevelek használata nélkül semmire sem ment volna. A kutatómunka korábban alig ismert értelmiségi öntudattal töltötte el, könyvét a hozzá hasonló tudósoknak szánta, és utódaitól remélte a további előrehaladást. Kronológiai munkásságával sikeresen elő is készítette a következő szakasz jezsuita történeti iskoláját mind a szakszerűség, mind a magyar történet sajátos nemesi interpretálása szempontjából.