Ájtatos prózairodalom

Miként a századforduló korszerű vallásos irányainak a képviselői, ugyanúgy a jezsuiták és híveik is nagy számban fordítottak, írtak kegyességi kiadványokat: imádságos könyveket, elmélkedéseket stb. De míg amazok írásait a felekezeti kereteken felülemelkedő bensőséges lelki tartalom, mondanivaló s az ennek megfelelő modernebb érzelmes stílus jellemezte, addig a nemesség tömegei számára kibocsájtott katolikus kegyességi műveket a felekezeti szempont, a misztikus rajongás túlzó érvényesítése hatja át.

A magányos használatra szánt imádságoskönyvek között a jezsuita Baranyi Pál (1657–1719) idegenből fordított Lelki paradicsomai (Nagyszombat 1700) még a mértéktartó kiadványok közé tartozik. Címe az ősszülők paradicsomkertjére, hét része a teremtés napjaira emlékeztet, ezek mindegyikét Krisztus és az Ember párbeszéde vezeti be. A mesterkélt szerkezetben a katolikus hit alaptételei állnak a középpontban, de még nyoma sincs benne annak a hol misztikus, hol babonás rajongásnak, amely a többi imádságos könyvet jellemzi. Ennek a rajongásnak egyik legfőbb kikristályosodási pontja a Jézus Szíve-misztika volt, melyet számos ájtatos munka terjesztett. A Két atyafi szent szüzek Gertrudis és Mechtildis imádságos könyvét (Buda 1737) első mondata jellemezheti: "Imádlak, dicsérlek tégedet, Krisztusnak édes virágzó szíve"; Jóillatú rózsakert (Pozsony 1734) címmel Alacoque Margit (1647– 1690) Jézus Szíve ájtatosságát adták ki; a Mindennapi ájtatos gyakorlás (Pozsony 1748) egy klarissza apácának "az oltáriszentség előtt gyakorlott, a Krisztus Jézus kénszenvedését" magában foglaló imádságait tartalmazta, melyekben legfelső hőfokon izzik a Jézus-szerelem. A rajongó barokk vallásosságban talán a szélső határt jelzi az Igaz és köteles szívbéli ájtatosság a szentséges Szűz Mária szívéhez (Pozsony 1732) című imakönyv, mely a pozsonyi klarisszák templomában 1729-ben alakult vallásos társulat használatára jelent meg. Az összegyülekezett férfiak és nők e kiadvány szerint azért tisztelték Mária szívét, mert abból az angyali üdvözletkor három csepp vér folyt ki és ez termékenyítette meg méhét.

A 18. század első évtizedeiben a magyar nyelvű imádságos könyvek fordítása, szerkesztése, kiadása valóságos divattá vált a nők körében. Apácák és világi hölgyek egymással versengve buzgólkodtak az ájtatos kiadványok megjelentetésén. A még 1672-ből való Lelki virágoskert című könyvecskét például Almási Ágnes újította fel a gyöngyösi Mária-kongregáció és a hívek hasznára (Nagyszombat 1712); az Elmélkedéseknek és lelki foglalatosságoknak könyvét (Nagyszombat 1720) a klarissza Viczay Anna Terézia fordította magyarra, kiadásának költségeit viszont nőtestvére viselte; Apponyi Miklós özvegye, Pongrácz Eszter pedig időtállónak bizonyult önálló szerkesztményt bocsátott ki: az Igaz isteni szeretetnek harmatjából nevekedett, drágakövekkel {425.} kirakott arany koronát (Nagyszombat 1719), mely még a 20. század elején is megjelent nyomtatásban.

A kegyességi írások sorában megjelentek a jezsuita lelkigyakorlatos könyvek magyar fordításai is: a Paolo Segnerinek (1624–1694) tulajdonított Vera sapientia, amely az istenfélelem megszerzésére tartalmaz üdvös elmélkedéseket, Bécsben 1705-ben és Kassán 1740-ben jelent meg magyar fordításban (Igazán való bölcseség); Nicolaus Elffen Szent Ignác alapján szerkesztett nyolcnapos lelkigyakorlatos könyvét Kecskeméti János (1633–1713) tolmácsolta magyarra a 17. század végén (Nagy tűz kis szikrája, Bécs é. n.). A pálosok tíznapos lelkigyakorlatát is lefordította egy névtelen Pongrácz Eszter kívánságára: Első Remete Szent Pál szerzetének lelki elmélkedésekre gerjesztő és igaz tökélletességre rejtezve vezérlő barlangja (Nagyszombat 1721) címmel.