Illyés András

A kivirágzó magyar nyelvű barokk egyházi irodalomnak egy sokoldalú és nagy munkásságú képviselője is akadt Illyés András (1637–1712) személyében. Székely katolikus családból származott, tanulmányait a nagyszombati jezsuitáknál végezte, a teológiát Rómában hallgatta. Itthon plébános, pozsonyi kanonok (1676), majd erdélyi püspök lett (1696), de székét a protestáns fejedelemségben nem foglalhatta el.

Illyés a jezsuita aszketikus irodalmon nőtt fel, megismerte így kora rajongó vallásosságának katolikus-jezsuita változatát, s érzelmileg is teljesen azonosult vele. Példaképeivel ellentétben a külső elegancia, a retorikus pompa iránt azonban nem mutatott különösebb fogékonyságot; annál nagyobb öntudattal töltötte viszont el erkölcsnevelői írói hivatása. Egyre szaporodó munkáit isten különös kegyelmének, mennyei sugalmazásnak tulajdonította. Gyermekkoráról feljegyezte: "mihent olvasni és írni megtanóltam, mindjárt könyveket kezdettem csinálni"; később álomlátásaiban, betegségei alatt írói munkásságra tett fogadalmaiban és ezeknek tulajdonított felgyógyulásában látta az isteni rendeltetést. Szent hivatásának érzetében felszólította olvasóit, hogy imádkozzanak könyvei megjelenéséért, nemegyszer felsorolta műveinek teljes jegyzékét is. A mélyen átérzett barokk vallásosság tette lehetővé, hogy az egyházi fogalmak segítségével egyéni öröme és fájdalma is maradéktalanul kifejezést találjon.

Munkáit kivétel nélkül világiak, jórészt a nemesség vallásos nevelése érdekében adta ki, de gondolt az egyszerűbb közönségre is. Két nyelvű író volt, de művei közül csak azok latinok, melyeket deák olvasmányaiból állított össze, eredeti írásai mind magyar nyelvűek. A magyarokat azonban latinul is, a latinokat magyarul is megjelentette, hogy a lehető legszélesebb körben "használjon" velük.

Első nagy művével, a szentek életrajzainak öt kötetes magyar nyelvű kiadásával (A keresztyéni életnek példája és tüköre, Nagyszombat 1682–1683) {423.} kapós olvasmányt adott a kegyes regényességet kedvelő kor közönségének kezébe. (A 18. század végéig még háromszor jelent meg nyomtatásban: 1705–1707, 1742, 1771.) A nagy munkát olasz forrásokból állította össze, és lelkipásztorkodása éveiben apránként fordította magyarra. Világi közönség számára tette magyarul hozzáférhetővé Nicolaus Avancinus német jezsuita híres, még a 20. században is kiadott könyvét, a Vita et doctrina Jesu Christit (1665) A Krisztus Jézus élete és tudománya (Nagyszombat 1680) címmel. "Vedd eszedbe, hogy én ez könyvet ... úgy alkalmaztattam, hogy minden renden lévő magyarul tudó keresztényeknek ... szolgáljon: mert deákul a szerzetesekhez volt alkalmaztatva" – írta a fordítás előszavában.

A barokk kor vallásos propagandájának az a törekvése, hogy a nyilvános és egyéni élet minden megnyilatkozását egyházi ellenőrzés alá vonja, Illyésnél az énekeskönyvekben látszik legerősebben. Novae spirituales ac morales duarum linguarum cantiunculae (Lelki és erkölcsi vonatkozású két nyelvű új énekecskék), (Nagyszombat 1696) és Jóra intő énekecskék (Nagyszombat 1702) című köteteit abból a célból jelentette meg, hogy a világiak evés-ivás közben az ő jámbor dalait énekeljék. Tulajdonképpen versbe szedett fohászok ezek, melyekben a moralizáló irodalom sztoikus irányának megfelelően nagy súllyal szerepel a rágalmazókkal, rosszakarókkal szembeni állhatatosság, a mértékletesség, a testi fájdalmak békességes tűrése, intelem a jobbágyokkal való emberséges bánásmódra stb. Belekerültek azonban könyveibe teljesen szubjektív vallomások is, főként írói hivatását illetően:

Midőn vendégektől magamat megvontam,

Apostoli hasznos szép könyveket írtam;

Midőn emberekkel vígan öttem s ittam,

Lelkem s egészségem megháborítottam.

Egyházi beszédeit Megrövidített ige (Nagyszombat–Bécs 1691–1696) címmel öt kötetben falusi lelkipásztorok használatára adta ki; fogalmazásuk közben kisebb helyek vezetőrétege, iparos és gazdag paraszti hallgatóság lebegett a szeme előtt. Az egyszerű közönségre való tekintettel "fabuláskodni", ókori mitológiai apparátust alkalmazni nem akart, mert a közönség nem értette volna; bőven magyarázta azonban a biblia "lelki értelmét", szimbolikus jelentését, mert meggyőződése volt, hogy semmi sincsen benne "titok nélkül". A jelképeket aztán a barokk allegorizálás szabályai szerint néhol részletekbe menő rendszerré fejlesztette. A bibliai szőlőművelőkről szólva kifejtette például, hogy az Atyaisten a szőlőműves és Krisztus a szőlőtő, kinek szükséges, hogy szőlővesszei legyünk; a vessző körül "vermet kell ásni, a földet kihányván, ... hogy a vizet és nap melegét bővebben bévegye"; "a földi kívánságokat el kell távoztatni, hogy a mennyégből a lelki kegyelmet és az igazság napja melegét a lélek szabadjában vehesse"; a karózás értelme: a léleknek "a szeretet kötelével Krisztushoz kell kötöztetni" stb.

Illyés András egyéniségével, rajongó vallásosságot propagáló irataival, misztikus hajlamával és sokszor rögtönzöttnek ható stílusával figyelemre méltó képviselője a századforduló hazai barokk irodalmának. Bár a metaforák, szimbolikus értelmezések, concettók nem idegenek stílusától, erre mégis {424.} – a barokk irodalom általános fejlődésének megfelelően – inkább a szubjektívebb elemek, a vallásosságnak személyesebb, oldottabb, misztikus víziókba emelkedő megnyilvánulásai a jellemzőek. Kortársai közül senki sem tudta a barokk vallásos stílus érettségének ezt a fokát elérni; munkásságuk azonban nagyjából az Illyés által előnyben részesített műfajokat fejlesztette tovább.