{422.} 52. MAGYAR NYELVŰ EGYHÁZI IRODALOM

FEJEZETEK

A latin nyelvű jezsuita irodalom erőteljes kibontakozásával és virágzásával egyidőben az egyházi irodalom számos hagyományos műfaját (imádság, prédikáció, ének stb.) továbbra is magyar nyelven művelték a különböző papi, főként jezsuita szerzők. Munkásságuk e téren szerves folytatása a Pázmány és társai által a 17. század elején megteremtett, magas stiláris színvonalú katolikus vallásos barokk irodalomnak. A barokk formák teljes kifejlődése, az eksztatikus, vizionárius elemek elhatalmasodása éppen az 1700 körüli évtizedekben működő szerzők műveiben érte el tetőpontját. E kor jezsuita vallásosságának fő jellemvonásai: a pompa és tetszetős külső kedvelése, valamint az érzelmesség és regényesség iránti hajlam, lényegesen módosították azonban a régi műfajok egymás közötti arányát. A szórványosan még megjelenő magyar nyelvű hitvitázó írások már elvesztették irodalmi jelentőségüket, annál kedveltebbek lettek viszont a vallásos és morális tanulságokat szolgáltató – s a kor latin irodalmában is oly népszerű – történetek, példák, szent-életrajzok.