Evangélikus vallásos líra

Az evangélikusok magyar egyházi énekei barokk irodalmunk egyik sajátos hangú, költői értékkel rendelkező ágát alkotják. A magyar anyanyelvű evangélikusok kis létszáma miatt ez a költészet azonban meglehetősen elszigetelt maradt, s az általános fejlődésre alig volt hatással. Német példák nyomán és részben szlovák közvetítéssel a misztikus tendenciájú, kegyes hangvételű és barokk stíluselemekben bővelkedő evangélikus templomi énekek kéziratos gyűjteményekben vagy prózai munkák függelékeiként már a 17. század közepe óta megjelentek és egyre szaporodtak. Népszerűségüket elősegítette a velük összefonódott páratlanul gazdag német barokk dallamvilág, Bach koráljainak forrásvidéke. A pietizmus hatására az új evangélikus énekek fordítása s részben szerzése a század vége felé érte el tetőpontját, amint hogy a német barokk vallásos költészet fejlődése is a pietizmus jegyében vett új lendületet. Az 1680-as években a misztikus és pietisztikus német templomi énekek először a hazai német evangélikus énekeskönyvekben, eredeti nyelvükön kezdtek terjedni Magyarországon. Az Auserlesene Geist und Trostreiche Jesus Lieder (Lelki vigasztalást nyújtó válogatott Jézus-énekek), (Lőcse 1683) című gyűjtemény már a Jézus-szerelem áhítatából fakadt énekeket, a Neuvermehrtes und verbessertes christliches Gesangbuch (Újonnan bővített és javított keresztény énekeskönyv), (Lőcse 1686) pedig a kiváló német barokk lírikustól Paul Gerhardtól, valamint pietizmusra hajló költőtársaitól származó verseket is tartalmazott.

A magyar evangélikus énekek pietista szellemű nagy gyűjteménye id. Ács Mihály szerkesztésében, részben fordításában jelent meg Zöngedező mennyei kar, azaz: németből magyarrá fordított szép isteni dicséreteket és hálaadó énekeket más magyarul szereztetett kegyes énekekkel együtt magába foglaló könyvecske (Lőcse 1696) címmel. Imádságos könyvével egyidőben id. Ács Mihály az evangélikus pietista kegyesség legfontosabb magyar kézikönyvét adta ki, mely egyre bővülő anyaggal már a következő években kétszer újra megjelent, majd a 18. század folyamán további kiadások jóvoltából maradt használatban. Tartalmáról a kötet címe is tájékoztat: többségében németből fordított énekeket foglal magában, jórészt az 1686-os lőcsei német énekeskönyv alapján, de emellett megőrizte az evangélikusok korábbi népszerű énekeit is. A kötet egészére határozottan az.új vallásosság nyomja rá bélyegét; az énekek színe-java – az új lírai magatartásra jellemzően – a szív dalbaöntött párbeszéde istennel, a hivő lélek személyes vallomása. Az énekszó kultuszát nemcsak a könyvecske homlokzatára írt jelmondat: "Qui cantat, bis orat" (aki buzgóságosan énekel, {457.} kétszer imádkozik) hirdeti, hanem a dalszövegek is kifejezik (pl. Sörkenj föl elmém s mondj nótát ...).

A Zöngedező mennyei kar új énekeiben a pietista költészet számos jellegzetes vonása tűnik fel: az érzékeny kesergés, a bűnbánó önmarcangolás, a szenvedés átélése, sőt annak a kozmikus elemekbe való kivetítése. Az egész világot elárasztja a zokogás a Sírjon az ég, sírjon az föld ... kezdetű énekben:

Ne legyen vidám mi kedvünk,

Sírjon szánk, zokogjon nyelvünk,

Szomorkodjanak az angyalok,

Mert szenved kedves világok,

Könyveznek az virágok.

Jellemző vonás a virágszimbolika, mely gyakran a katolikus énekek fordulataira emlékeztet: "Szűztől mag nélkül, ki nyílt szép Rósa"; "Szívemnek vagy Lilioma, édes Evangélioma"; "Egyem, jegyesem, szép Violám, mennyei mannám" stb., máskor pedig a népszerű szerelmi költészet tónusát idézi: "Illatos fű szép Violák hervadnak, Midőn naptól harmatoktól fosztatnak, A szép Rósák Pünkösd után lehullnak" (Múlván napok, újúlván hóld s foly idő ...). A misztikus lírai áhítat helyenként meglepő gyöngédséggel, a himnuszok dallamosságával jut kifejezésre: "Csöndesen, gyöngén szépen, Mint szép musikákban Elalszom az Úrban, Az Jézus Krisztusban."

Az evangélikus ének-kultusz terjedéséről tanúskodnak a 18. század első felében megjelent további gyűjtemények, melyek főként a németországi anyagot közvetítő hazai német s részben szlovák énekeskönyvekből közölnek fordításokat. Sartorius János (nem azonos a próza íróval!) zsoltárokkal, imakönyvvel és kátéval kombinált énekeskönyvet adott ki Magyar lelki óra (Wittenberg 1730) címen, Fábri Gergely győri rektor pedig Uti társ című – sok kiadást megért – énekgyűjteményét publikálta Nürnberg áljelzéssel, valójában Győrött (1734). Az evangélikus énekeskönyvek kiadásának ügyét elsősorban a győri pietista kör karolta fel, Torkos József rektor (az imakönyvíró Torkos András fia) vezetésével itt állították össze Ács Mihály gyűjteményére támaszkodva a legterjedelmesebb evangélikus énekeskönyvet, a több mint hatszáz éneket tartalmazó Új zöngedező mennyei kart (Frankfurt 1743), mely a század végéig életben maradva, le is zárta az evangélikus vallásos líra virágzásának a folyamatát.

Az egyéni elmélyülést és érzelmi vallásos érzést kibontakoztató kegyes hangú pietista irodalom a 18. század közepéig virágzott. A protestáns vallásos próza és templomi ének ettől kezdve már végleg kiszorult az irodalom szférájából.