A tudomány- és irodalomtörténetírás kezdetei

Irodalmi adatoknak az egyháztörténeti, de különösen a literatúra-történethez már átmenetet jelentő iskolatörténeti anyaggyűjtésekben és rendszerezésekben való felhalmozódása kielégítően előkészítette a historia litteraria megindulását. A magyarországi írókat erre hungarus-öntudatuk is nagymértékben ösztönözte; az egyetemességre törekvő német tudomány ugyanis a magyarországi irodalomról vagy egyáltalán nem vett tudomást, vagy gúnyosan beszélt a "barbár" magyarokról; igyekeztek ezért a tudományosság német fórumain helyet szorítani hazájuk irodalmi termésének, tudósainak és íróinak. A magyar historia litteraria iránt az igény először röpiratokban, tervezetekben kapott hangot. A kezdeményezés id. Burius János fiainak, a pietista mozgalomban szerepet játszó ifj. Burius Jánosnak és testvérének Dánielnek az érdeme, akik apjuk egyháztörténetének irodalmi adatait igyekeztek hasznosítani és új összefüggésekbe állítani. Az előbbi Epistola litteraria de eruditis Hungariae (Irodalmi levél a magyar tudósokról) című iratában fejtette ki elképzeléseit, melyekhez testvére Litterae {462.} ad fratrem suum Joannem Burium, de argumento commentationis de eruditis Hungariae edendae (Levél testvéréhez, Burius Jánoshoz, a magyar tudósokról kiadandó mű tárgyában) címmel írta meg hozzászólását. Ma egyik kézirat szövegét sem ismerjük, a két Burius gondolatainak azonban szerepük lehetett Czvittinger első magyar literatúra-történetének a létrejöttében. Egy magyar irodalomtörténet tervezetét Bél Mátyás is felvázolta 1713-ban kiadott Institutio ... (Tanítás) című – alább tárgyalandó – munkájában. Két évvel korábban azonban napvilágot látott már az első hazai irodalomtörténeti feldolgozás, Czvittinger Specimene is.

A selmecbányai polgárcsaládból született Czvittinger Dávid (1680 k.– 1743) 1696-ban indult németországi iskolák látogatására, s Boroszlóban, Berlinben, Strassburgban, Tübingában, végül pedig (1701-től) Altdorfban végezte tanulmányait. Strassburgban együtt tanult ifj. Ács Mihállyal, Boroszlóban pedig magánórákat vett egy éven át ifj. Burius Jánostól. Valószínű, hogy látta ebben az időben id. Burius egyháztörténetét, és bizonyos, hogy már ekkor megkezdte az irodalmi adatok gyűjtését. Az úttörő vállalkozást az altdorfi egyetemen tanító magyarországi exuláns, Moller Dániel Vilmos támogatta a leghathatósabban. Írói lexikona, a Specimen Hungariae literatae (Kísérlet a magyar tudományosság összefoglalására), (Frankfurt–Lipcse 1711), az Altdorfban eltöltött évtized gyümölcse. Czvittinger 1713-ban az adósok börtönéből szökve jött vissza szülővárosába, ahol mint bányapolgár élte le további életét.

A nemzeti becsület védelmezése, ami már egyháztörténeteinkben szóhoz jutott, Czvittingernél vezető szerepet játszott. Minden népnek van már olyan könyve, írta bevezetésében, amelyben összegyűjtve láthatja tudósainak életrajzait, műveit, a róluk elhangzott bírálatokat és elismerő nyilatkozatokat, csak nekünk nem. Czvittinger Jakob Friedrich Reimmann német tudós személyében néven is nevezte a legújabb támadót. Reimmann ugyanis Versuch einer Einleitung in die historiam literariam insgemein (Bevezetés-kísérlet az egyetemes irodalomtörténetbe), (1708) című munkájában írásba adta, hogy nem tud magyarországi írókkal foglalkozó könyvről, nem is hiszi, hogy ilyet valaha írni lehetne, mert – szavai szerint – "a magyarok természetüknél fogva többre becsülnek egy jó lovat vagy egy fényes kardot, mint egy érdekes könyvet." A nemesi, szittya barbárság polgári kritikájának elhallgattatására, a nemzeti tekintély öregbítésére és a hazai kutatás előmozdítására állította tehát össze Czvittinger első kísérletként a magyarországi írók betűrendes katalógusát. Munkáját annyira kísérletnek tekintette, hogy előszavába felhívást illesztett: küldjenek neki anyagot könyve kibővítésére.

Czvittinger több mint 250 magyarországi literátor adatait (életrajzuk, műveik címjegyzéke, a róluk szóló vélemények) gyűjtötte össze lexikonába; javarészük tudós és író, de nem kevés az irodalompártoló sem, akitől egy sor irodalmi szöveget sem ismerünk. Magyarország fogalmát tudatosan tágabb értelemben vette, beleértette Erdélyt, Dalmáciát, Horvátországot, és hazai íróknak tekintette az ókori Pannonia római íróit is. Vallási türelme csak a katolikusokra, reformátusokra és evangélikusokra terjedt ki, az unitáriusokat elítélendő eretnekeknek tartotta. Anyagát főleg külföldi lexikonokból szedte {463.} össze, saját gyűjtése a Németországba szakadt hazaiak életrajza és művei terén volt a leggondosabb. Hazai levelezőtársai viszont alig voltak, magyar nyelvű könyv viszonylag kis számban forgott a kezében. Tájékozottsága ezért sok kívánni valót hagy maga után: Tinódit, Zrínyit, Gyöngyösit például egyáltalán nem ismeri. Balassival – istenes versei kapcsán – ugyan eldicsekszik, legnagyobb régi íróink közül azonban csak Janus Pannonius kapott részletesebb méltatást. Cikkeinek terjedelme a rendelkezésre álló anyagtól függően alakult, forrásait gyakran szó szerint vette át. Általánosabb fejtegetései, kitérései közül azok a részletek a legjelentősebbek, amelyekben az irodalmi magyarnyelvűségért száll síkra. Magyar nyelvű irodalmon természetesen nem szépirodalmat, hanem tudományt, azaz botanikát, történetírást és a latin klasszikusok anyanyelvi fordítását értette. Tisztában volt a nyelvművelés eszközeivel és hasznával is: latin–magyar szótárt, új magyar szavak alkotását, fordításirodalmat akart, hogy így az egész nép műveltsége emelkedjék.

Czvittinger lexikona a külföldre korlátozódó anyaggyűjtésből és a források szolgai átvételéből fakadó gyengeségei ellenére is nagy hatást keltett. A Specimenből vették át ezután a külföldiek a magyar irodalom adatait, a hazaiak viszont ösztönzést kaptak a további adatgyűjtéshez.

Czvittinger munkájának folytatója és továbbfejlesztője volt a Gömör megyei Rotarides Mihály (1715–1747). 1736–1738-ban Sopronban tanult, utána Wittenbergbe ment. Kutatási terve már itthon kialakult; az irodalomtörténeti anyag rendszeres gyűjtéséhez is már Sopronban hozzákezdett. Munkáját németországi tartózkodása alatt lázas buzgalommal folytatta, s 1745-ben Altonában megjelentette tervezett nagy művének (Historiae Hungaricae antiqui medii et recentioris aevi lineamenta (Az ókori, középkori és újkori magyar történelem vázlata)) bevezető fejezetét, a Prolegomenát (Bevezetés). Többre azonban már nem futotta erejéből: a megfeszített munka, a nélkülözés és a tüdőbaj Wittenbergben sírba vitték.

A megjelent fejezet két részből áll: az egyikben a historia litteraria tárgyát és saját nagy művének tervezetét ismertette, a másikban sorra vette azokat az írókat, akik tárgykörébe vágó műveket adtak ki. Rotarides az egész hazai literatúra történetét kívánta áttekinteni; tudomány és szépirodalom között ő sem tett különbséget és nem volt tekintettel a szóbakerülő művek nyelvére sem. Tősgyökeres magyarnak tartotta ugyan magát, de állami keretben gondolkozott, és befoglalta munkájába azoknak a népeknek az irodalmát is, amelyeket a magyarsággal rokonoknak vagy vele történetileg összekapcsoltaknak tartott. Barátja volt az anyanyelv irodalmi alkalmazásának, de az ilyen könyveknek csak felvilágosító, tudományterjesztő szerepet szánt; az igazi tudományt változatlanul latinul kellett művelni szerinte.

Nagy művét négy részre készült osztani. Az elsőben az írástörténettel foglalkozott volna, a másodikban történetileg szándékozott áttekinteni a magyarországi tudományok eredetét, fejlődését, a fontosabb szerzőket, könyveket és intézményeket, a harmadikban iskolatörténetet, az utolsóban írói lexikont adott volna. A Prolegomenának a korábbi szakirodalmat áttekintő része elkeseredett vitairattá formálódott a hazaiak vallási elfogultsága és a külföldiek magyar kultúrát becsmérlő kijelentései ellen. Rotarides elengedhetetlen köve-{464.}telménynek tekintette a teljes vallási toleranciát. A magyar nemzeti jellemről tett megjegyzéseiben pedig egyetlen vonás sem maradt már a nemesi harciasság alapján alkotott nemzetképből, ehelyett – meglepő módon – Magyarország lakosságának romlatlan egyszerűségéről beszélt. Rotarides Mihály historia litterariája befejezetlen voltában is jelentős állomás a hazai tudományosság történetében. Az egyháztörténetírásból kiinduló tudomány- és irodalomtörténetírás az ő koncepciójában jutott el a történeti rendszerezés igényéig, és a felekezeti szempont teljes mellőzéséhez.

A magyarországi protestáns tudományosságnak az egyháztörténet, de különösen az irodalomtörténetírás terén elért – szerény, de úttörő – kezdeményezései a századforduló körüli évtizedek legértékesebb teljesítményei közé tartoznak. A jóval kedvezőbb körülmények között dolgozó jezsuita tudósok olykor talán pontosabbak, forrásaikkal szemben kritikusabbak voltak, az adatgyűjtést és feldolgozást rendkívül nehéz körülmények között folytató protestáns értelmiségiek – noha a viszonylag elmaradott német példaképeket követték – elvileg mégis magasabb szintre tudtak felemelkedni. Rotarides szemlélete és koncepciója méltóképpen tetőzte be az egyházi tudományosságból a világi és polgári tudományhoz vezető fejlődés egyik ágát. A másikon az államismereti iskola terebélyesedett ki, Bél Mátyással az élen.